Ma, csütörtökön megkezdődik a futball-világbajnokság. A Pesti Srácok is kiemelten foglalkozik majd a tornával, amelyet a világ lakosságának jelentős része ezúttal is nézni fog. Miért? Mert a futball minden. Érzelem, múlt, játék, háború, béke, történelem, tradíció. Mindenkinek megvan a saját vébéje, vébéi. Az enyém (és Szerencsés Márton kartársé) az 1998-as. Az Öné?
Nem emlékszem másra, csak arra, ahogyan a dalmáciai kocsma megfagyott. Egy pillanatra lemerevedett minden, az előbb még üvöltő arcok elfehéredtek, a felesek lehajtárásra lendült kezek nem fejezték be a mozdulatot. Apámmal ott álltunk, az idegenek tétovaságával, vártuk, mi lesz. Az előbb még örömittas kocsmáros mintha nem is önmaga lett volna, a pillanatnyi varázs, mindentlebírás továbbszállt, egyenlítettek a franciák. A többi futballtörténelem: az elől szinte soha semmit nem mutató Thuram húsz perccel később a második gólját is belőtte, széttörve, szétzúzva ezzel a horvát álmokat. Nem emlékszem már, mi történt akkor a kocsmában – az rémlik, hogy méltósággal viselték a vereséget –, csak ez a hirtelen emelkedés (Suker) és süllyedés (Thuram) maradt meg. Semmi más. A futball legjava.
És az a csapat, imádtam azt a válogatottat. A fejemben csengenek a nevek, mintha az Aranycsapatot sorolnám: Šimić, Bilić, Štimac, Soldo, Jarni, Asanović és a világszerte ismert zsenik, Boban, Prosinečki és persze Šuker, a történelem egyik utolsó old school csatára, aki miatt még a Real Madridnak is szurkolni tudtam.
Aki olyan gólt lőtt a németek ellen, hogy abban a villanásban tényleg minden benne volt: elképesztő technikai tudás, szellem, hit, szemtelenség.
Azóta is az a 3–0 életem egyik legnagyobb futballélménye, amikor Šukerék elképesztően lazán, a kelet-európai, balkáni zsenialitás legszebb pillanatait idézve egyszerűen eltakarították az útból az Európa-bajnoki címvédő, Matthäus-féle csapatot. Mekkora pillanat volt! Főleg nekem, aki következetesen, családilag is mindig a németek, a német klubok ellen szurkoltam a futballban. (Részben német származásom ellenére is). Volt miért.
Első futballélményem a Balatonról, gyerekkoromból származik: ott néztem az 1990-es döntőt, ahol Németország egy tizenegyessel legyőzte Maradonát. Ezt a kövérkés, kábszeres félistenséget. Ott kezdődött a viszolygás, amit a múlt csak igazolt.
A németek 1954-ben, majd 1974-ben is megverték a világ egyik valaha volt legjobb válogatottját, előbbi még most is fáj (nem vicc) és történelmünkre hatással volt, utóbbit apámtól hallgattam többször, ő akkor szeretett ki a futballból, amikor a Cruyff vezette, utánozhatatlan futballstílusú holland csapat elbukott.
Aztán azt éltem meg igazán nehezen, amikor 1996-ban, az Európa-bajnokságon a németek előbb az angolokat ejtették ki, majd a döntőben Oliver Bierhoff duplájával legyőzték a cseheket is.
Éppen a cseheket (az a Poborský-gól), akik számomra – ahogyan a horvátok, de 1994-ben még a románok is – mindig a sajátjaim is voltak kicsit. A közös kelet-európai múlt, a kicsik, keletiek, az elmúlt évszázadok során ide-oda dobált népek, országok iránti szimpátia.
Ezért is éreztem úgy, hogy 1998-ban minden a helyére került, értük, helyettük, helyettünk is győzött Horvátország (persze nem, de a futball az érzelemről, nem az értelemről szól).
Amikor ’98 nyarán Šuker belőtte azt a gólt, akkor ahhoz a gólhoz grappa is társult, azt tette elénk a vigyorgó kocsmáros, mutogatva a tévét és a mezét. Nevettünk, ünnepeltünk, és amíg az ismétlést néztük, hirtelen valami furcsa sötétség, karcos csend lopakodott a helyiségbe.
Valami történt, azok a másodpercek belém égtek, de mit érezhettek a horvátok, amíg lassan megértették, hogy ezek egyenlítettek, hát ezek kiegyenlítettek, és azonnal, nem később, nem úgy, hogy kicsit legalább élvezni lehetett ezt a gólt, hanem azonnal.
Még a káromkodásokat is elharapták. A feles poharakat már nem lehetett visszakérni, Thuramot már nem lehetett felrúgni, az időt sem lehetett visszapörgetni. Végül győztek a franciák.
A horvát válogatott erejét és tartását mutatja, hogy egy ilyen hullámzás után még legyőzték az amúgy a vb-győzelemre hivatott hollandokat a bronzmeccsen.
Tudták, hogy mit jelenthet ez a harmadik hely a függetlenségét nem olyan régen kivívó, a háború borzalmait átélő országnak. Mindent. Aranyat ért az a harmadik hely. Ez a torna összes meccsén, pillanatán látszott a horvátokon, akik ihletetten, boldog, tüzes révületben futballozták végig a világbajnokságot.
Ez volt az én vébém. Akkor szerettem meg végérvényesen a futballt. Akkor alakult ki a függőségem. Azóta sem láttam ilyen tornát. De azóta is várom, hogy az egyik újra olyan legyen.
És belül (nagyon mélyen) azt is, hogy egyszer a mieinknek szurkolhassunk. Láttuk azt az balzsamos őrületet, amely 2016-ban egy pillanatra elsodorta, felfrissítette ezt a megosztott országot. Szükségünk lenne rá. Ahogy egy terápiára, egy feloldozásra. Nem minden áron, de szükségünk lenne rá. Nagyon.
A program elkészültét a Tippmix forgalmazója, a Szerencsejáték Zrt. támogatta.
Fotó: Fifa.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS