Api!

A Mázsa téren ültünk a piacon 1997 nyarán. Száraz, fehér kis fröccsöket iszogattunk, húszasokból dobtuk össze a pénzt, akkor már az Új Magyarországnál hol kaptunk fizetést, hol nem. Az ellenzéki újságírói lét bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája. Az újság szerkesztőségét a város peremére száműzték, egy malomépületbe. De boldognak éreztük magunkat, kiültünk a bodega előtti két székre és néztük a ,,panorámát”, amint Kőbánya vasútállomáson menetrendszerűen megállt a vonat, s szomjas emberek rohantak le a lépcsőn a piac talponállóihoz. Akkor még nem tudtuk, hogy a lap már régen nem a jobboldalé, eladták egy szocialistákhoz – közelebbről Horn Gyulához – közel álló nagyvállalkozónak, Kelemen Ivánnak. Végül is késő őszre, földbe döngölték az újságot: először fűtés nem volt, aztán a villanyt kapcsolták ki és elsötétültek a számítógépek. Munkaeszköz nélkül maradtunk. Mindnyájunkat kirúgtak.

Aztán emlékszel Api? Téged bíztak meg főszerkesztő helyettesként, hogy az ÚjMao romjaiból szervezd meg a Napi Magyarországot. Azt egy másik nagyvállalkozó pénzelte, Simicska Lajos, persze a jobboldalról. Amikor felállt a csapat, páros lábbal rúgtak ki, mert már nem volt szükség rád. Igazából újságírósors volt a Tied, akárcsak Szentmihályié: kaptatok hideg zuhanyt, gyűlöletet balról, szenvtelenséget, érdektelenséget jobbról. Nem értették meg ezt a költő generációt, az olvasótáborok vándorait, Ratkó Józseffel, Nagy Gáspárral, Czakó Gáborral az élen, akik először nyitották fel a hetvenes évek elején a fiatalok szemeit, hogy ez a gulyáskommunizmus nem az a gulyáskommunizmus, hiszen a hatalom csak elfedni, elfeledtetni akarja azokat a bűnöket, amiket 1956 előtt és utána elkövettek a magyarok ellen. De költősors is volt a Tied, mert Téged is, mint annyi társadat az utóbbi időben ugyanaz a kor – a bántások, a megaláztatások, az igazságtalanságok daganattá nőtt mételye – vitt el idő előtt, amire nem volt orvosság.

Emlékszem, csaknem tíz évvel később a Magyar Hírlap szerkesztőségében kezdtünk el újra együtt dolgozni. A Kulturális rovat élére vezető kellett. Tudtam, tudtuk, hogy művész emberként nem való Neked a vezetés. Te Api voltál, mindenki Apija, akit bölcsessége, fanyar humora, mérhetetlenül nagy igazságérzete, humanizmusa miatt szerettünk. Döntenem kellett. Végül is nekem olyan vezető kellett, akit nem keménysége miatt tisztelnek, hanem tudása, briliáns írásai miatt. Ez jött be. Színvonalas, profi rovatot, közösséget tudtál összekovácsolni.

Nos Apikám, kortártársak vagyunk. Kit előbb, kit később szólítanak meg. Ennek megmagyarázásáért sohasem vesztünk össze. Örülök, hogy a negyven év alatt néhány értelmes szót azért válthattunk egymással. Csodáltam, imádtam a nyugalmadat és a bölcs következtetéseidet. Amikor nemrégiben a Korányi Kórházban találkoztunk, nem megadással, hanem kíváncsian vártad a fejleményeket. A gyógyítás közben is dolgoztál. A békéscsabai Jókai Mór Színházban, az akkori igazgató Fekete Péter segítségével bemutatták új darabodat, amely Karády Katalinról szólt. Érdekelt, hogyan lehet ilyen magasról a mélybe zuhanni. Kérdések sora fogalmazódott meg benned. Ki tehet erről az egészről, arról, hogy óriási tehetségek a semmibe hullanak? A történelem, a személyiség, a sors vagy mi a fene? Az előadás után szokás szerint poharazgattunk a színház borából és beszélgettünk. A magyar emberek így szoktak.

Hát, Apika! A PestiSrácok.hu szerkesztőségében sokan ismertek. Többen együtt dolgoztak veled, figyelték halk szavadat, sokan, sokat tanultak tőled. A nevükben is engedd meg, hogy elbúcsúzzam Tőled. Baromira hiányozni fogsz! Szevasz Api!

Ja, majd elfelejtettem egyik versedet, amit a húszas éveidben írtál vagy ötven éve. Olvasom és arra gondoltam: miket megláttál Te, miket megéreztél!?:

,, Fekszem patyolat-ingben / arcom az arcodra árad / kezed búcsúra intem/ indulok végleg utánad.”

Július 25-én, hétfőn negyed négykor helyezik örök nyugalomra Apáti Miklóst a Kispesti Temetőben. A József Attila- és Táncsis Mihály-díjas költő, író, újságíró július 10-én, vasárnap hajnalban, hetvenkét éves korában hunyt el.