Az én Trianonom

Amikor egy bő évtizeddel 1956 után a magyarság utolsó véres és gyors XX. századi tragédiája után megszülettem, az én családomban már nem beszéltek Trianonról. Néhány elejtett szót, félmondatot leszámítva az iskolában hallottam először a ”történelmi Magyarország” eufemizmust, azt, hogy voltunk valaha nagyobb ország is. Polgári, eleve beszélgetős család lévén a veszteség kifejezhetetlen és elmondhatatlan volta miatt hallgattak erről. Nem lehetett elmondani.

Mint, ahogy tragédiák sora bizonyult elmondhatatlannak, a családi emlékezet meg kellett, hogy szakadjon, mert a viszonylagos jólét és béke éveiben, azt hittük, hitték, és talán hiszem én is, nem szabad felidézni az elmondhatatlan rosszat. Dédnagyanyám, aki anyámat és nem kis részben engem is felnevelt, aki tulajdonképpen dédapám második felesége volt és nem is volt vérrokonunk, és akinél senki sem szeretett jobban bennünket, 1898-ban született, nagyapám 1906-ban. Anyai ágon somogyi illetőségű família voltunk, felvidéki gyökerekkel. Apai ágon pedig erdélyi rokoni kapcsolatok is rémlenek. Nekik a Nagy-Magyarország, az igazi Magyarország élő emlék volt. Ifjúságuk édes emléke.

Lett volna miről mesélni, de a családtörténet friss tragédiáit csak elkapott félmondatokból foghattam fel, mert mit lehet arról mesélni, hogy az első világháborúban vér szerinti dédnagyanyám fiútestvérei gyalogos tisztként, karddal a kezükben estek el, miközben épp rohamot vezettek valami mára már rég elfeledett csatatéren. Hogy miként veszett el az 1929 utáni világválság csődjében a családi vagyon maradéka. Hogy milyen volt a Don-kanyar, az orosz tél, a korotojaki csatatér, a nyilas uralom, a Vörös Hadsereg bevonulása, Budapest ostroma, a kommunista hatalomátvétel, a kommunisták börtönei (mindkét nagyapámnak), az ÁVH kihallgató szobái belülről (nagyanyáimnak is) és végül, milyen volt a hatvanas évek konszolidációjában, milyen volt visszatérni a börtönből, a kényszermunkákból, a kitelepítésből a polgári lét megőrizhető maradékába, arról valahogy nem esett szó.

Erdély, Medgyes város főtere, 1900. /Fortepan

Csak egy-egy mondat, amikor hirtelen mindenki, minden felnőtt más lett egy kicsit, mélyebbek lettek a levegővételek és talán felbukkantak az emlékek között rég elfeledett rokonok, helyek, akikkel többé nem lehet találkozni és ahová többé nem lehet elmenni. Unokatestvérek, akikről nem hallottunk többet, nénik és bácsik, akik nagyon máshová költöztek. Ez még és már a túlélés ideje volt. Ez van, ebben kell élni, el kell fogadni, hogy a mi életünkben ez már nem lesz másképp. És nem is lett.

Kolozsvár, Monostori út, 1938 /Forrás: Fortepan

Két máig élő emlékem van arról, hogy miképp értettem meg és fogtam fel azt, mi is lehetett az a Trianon. Az elsőnél legfeljebb hat vagy hét éves lehettem, a másodiknál is legfeljebb csak tíz. Nincs meg a tágabb kontextus, csak a pillanat, a hely és a felnőttek, akik néhány mondatban elintéznek valamit, ami mögött minden beszélő számára is sokkal több van, mint amit el vagy ki lehet mondani.

Nagyapám lelkes természetjáró volt, 5 éves koromtól sokszor mentem vele Püspökszentlászlóra, a Bazsarózsa turistaházba. Ekkor még Püspökszentlászló élő település volt, amikor a kora reggeli busszal megérkeztünk általában szembetalálkoztunk a gulyával, amelyet éppen kihajtottak a legelőre. Parasztházaiban hagyományos paraszti életformát élő idősek éltek, hogy aztán a kádári falupusztítás néhány év alatt kísértetfalut, majd üdülőtelepet csináljon a haladás jegyében az ezer éves múlt eme kicsi darabkájából.

Felvidéki magyarok kitelepítése. /Forrás: Fortepan

Előző nap vihar volt és mikor beértünk a faluba az egyik szembejövő, akit valahonnan ismertek a felnőttek, elmesélte, hogy az éjszaka a nagy villámlás idején meghalt egy paraszt bácsi. Még személyi igazolványa sem volt (ami akkor is lehetetlennek tűnt már), mert valamikor 1946-ban zsuppolták őket ide a felvidékről, kitelepített magyarok voltak. Máig érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, félig igazi falusi gyerekként a halál nem volt meglepő és túlságosan drámai, tudtam már, hogy az emberek és az állatok elmúlnak egyszer, hanem mert hirtelen megéreztem milyen lehetett kitelepítettnek lenni, egyik napról a másikra elüldöztetni abból a faluból, abból a házból, amelyben a családod sok nemzedék óta él. Nem tudom honnan tudtam miről van szó igazából, biztos elcsíptem más családi beszélgetéseket is erről, de azokból semmire sem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy miért mart belém olyan erősen, hogy ezzel a halállal véget ért az a remény is, hogy egyszer ezek az emberek visszatérhetnek oda, ahová végül is tartoznak. Az a magány, az a kiszakítottság, amit ott megéreztem, az itt, miköztünk is idegenben magára maradt felvidéki idős parasztasszony minden bánata velem van, azóta is.

Kassa, Fő tér , Állami Színház, háttérben a Szent Erzsébet-főszékesegyház (Dóm), 1956. /Forrás: Fortepan

Néhány évvel később 1977-78 táján, ugyanitt, de akkor már látványosan néptelenedő Püspökszentlászlón voltunk nagyapámmal, amikor egy szintén lelkes természetjáró egyetemista lány mesélt erdélyi utazásáról. Egy kis magyar faluban a helyi plébánosnál szálltak meg és este persze Trianonra került a szó. Ekkoriban már belátható közelségben volt Trianon 75. évfordulója. A pap azt mondta a magyar egyetemistáknak, hogy nagyon várják már 1995-t, mert ők úgy tudják, hogy benne van a trianoni szerződésben, hogy 75 év után felül kell azt vizsgálni, és hát értelmes józan ember mind láthatja, hogy Erdélyben ez milyen katasztrófához, romláshoz vezetett. Az egyetemista lányunk, egyszerre a fiatalság minden kegyetlenségével és a nőiesség minden részvétével azt kérdezte vissza, hogy hogyan lehetnek ennyire naivak? A plébános azt válaszolta erre, hogy ha nem hinnének ebben, akkor nem is tudnának élni, mert akkor semmi remény sem lenne már.

Csak ennyi reménnyel élni, nem is tudom, hogy lehetett. Úgy emlékezem, hogy azóta mindent tudok Trianonról, nem is akarok többet tudni róla, mert több reménytelenséget nem bírok el és nem is akarok elbírni.

Nagyon nem akarták, hogy mi legyünk, de mi mégis itt vagyunk. Sok embernek és néhány nemzetnek ostoba vágya ez, hogy elvehessék tőlünk azt, ami csak akkor létezik, ha a miénk.

Vezető kép: Fortepan