1989. szeptember 10-én megnyitották az osztrák–magyar határt a keletnémet menekültek előtt. Horn Gyulát mai napig hősként ünneplik emiatt a nyugati haladárok, holott mindez a szovjet blokk összeomlásának szükségszerű velejárója volt és nem egy ember kimagasló teljesítménye. A határnyitáshoz vezető események ráadásul hónapokkal (sőt, évekkel) korábban kezdődtek. Folytatjuk a múlt héten elkezdett történetet.
Németh Miklós 1989. március 3-án Moszkvába utazott, ahol Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnök mellett tárgyalt Mihail Gorbacsovval is. A vasfüggöny lebontásának kérdése valójában eltörpült a többi téma mellett, hiszen a szovjet csapatok kivonásáról, a nukleáris robbanófejek elszállításáról és a magyarországi többpártrendszer bevezetéséről is szó volt.
Az ellenkezés hiánya beleegyezést jelent
Mindezek nagyobb súlyt nyomtak a latban, így az elektromos jelzőrendszer felszámolására és – a témával szorosan összefüggő – genfi egyezmény ratifikálásának problémájára (erről később még olvashatnak) alig reagált a szovjet pártfőtitkár. Németh Miklós utólag úgy vélte, hogy Gorbacsov nem mérte fel igazán ennek a kérdésnek a következményeit, ezért mondhatott csak meglepetten ennyit:
Nem is tudom, mit mondjak.
Más vélemények szerint – és a magam részéről ez tűnik valószínűbbnek – Gorbacsov természetesen tudta, hogy a határ lebontásával felgyorsul a szocialista blokk erjedési folyamata, ezért nem mondhatott egyértelmű igent a felvetésre. Gorbacsov hatalma nem volt sziklaszilárd a Szovjetunión belül, és nem támaszkodhatott az ortodox vonalat követő országok vezetőire sem, vagyis ügyesen kellett lavíroznia a kérdésben. Egyértelmű lehetett számára, hogy legfőbb szövetségesei között ott találja a magyar és természetesen a lengyel állampárt reformszárnyát, míg azon országok – nevezetesen Románia és az NDK – vezetői, akiket a legérzékenyebben érintett a vasfüggöny leomlása, határozottan ellenezték a birodalmi központból kiinduló liberalizálódást. A tiltás hiánya ugyanakkor hallgatólagos beleegyezést jelentett, amelyet Gorbacsov meg is erősített azzal, hogy kijelentette: amíg ő ül ebben a székben, nem lesz új 1956, vagyis nem kell újabb szovjet intervenciótól tartani.
Gyõr-Moson-Sopron megye, 1989. május 2. Határőrök dolgoznak a szögesdrót kerítés bontásán a magyar-osztrák határon, ahol május 2-án megkezdték az elektromos határzár, a jelzőrendszer felszedését. MTI Fotó: Matusz Károly
Ez a megerősítés rendkívül fontos volt a magyar kormányfő számára, de nem lehetett tudni, mennyire biztos Gorbacsov széke. A pártvezér bukásától való félelem végigkísérte a határ felszámolásának döntésétől a határnyitásig terjedő háromnegyed évet. A történet szereplői félve pislogtak Moszkva felé, hiszen egy, a visszarendeződés irányába mutató fordulat elég lehetett volna ahhoz, hogy az országban állomásozó szovjet hadtest mégis támadást indítson. Ráadásul 1989. március 24-én Gorbacsov Grósz Károly pártfőtitkárral folytatott megbeszélésén újra megerősítette ugyan, hogy a szocialista országok belügyeibe nem fog beavatkozni, de az 1968-as csehszlovák eseményeket ellenforradalomnak minősítette, vagyis implicite kijelölte a határokat.
Faluromboló ámokfutás
Bár a vasfüggöny lebontása morális, technikai és természetesen politikai okok miatt indult meg, de gyakorlati problémára adott azonnali megoldást: a Románia és az NDK területéről érkező menekültek folytathatták útjukat a szabad világ felé, megszabadítva a hazai pártvezetést egy egyre kezelhetetlenebbé váló válsághelyzettől. 1988. április 29-én ugyanis Nicolae Ceaușescu román államfő bejelentette a „településszisztematizálási” tervét, vagyis megkezdődött a falurombolásként elhíresült és a magyarlakta kistelepülések létét közvetlenül veszélyeztető ámokfutás. A falvak felszámolása gyakorlatilag egyértelmű támadás volt az erdélyi magyar és az erősen megfogyatkozott szász őslakosság ellen, azok identitását és hagyományait igyekeztek végképp megsemmisíteni.
Bukarest, 1989. július 7. Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának fõtitkára, a Román Szocialista Köztársaság elnöke, Németh Miklós, Nyers Rezsõ és Horn Gyula (j-b) a magyar-román kétoldalú megbeszélések elõtt. A Varsói Szerzõdés Politikai Tanácskozó Testülete július 6-8. között tartotta soros ülését. MTI Fotó: Kovács Attila
Miután Magyarországon a rémisztő hírek hallatán óriási demonstrációra került sor – ez volt az első nagyszabású tüntetés, amelyet a karhatalmi erők nem vertek szét – a hazai kormány kénytelen volt alkalmazkodni a nemzet felháborodásához, és tiltakozásának adott hangot a román vezetés felé. A két ország viszonya erősen megromlott, a románok bezáratták a kolozsvári magyar konzulátust, és a diplomáciai kapcsolatok befagyasztását is kilátásba helyezték. Az események hatására menekültáradat indult a magyar határ felé, erdélyi nemzettársaink az anyaországtól vártak segítséget. Míg 1985 és 1987 között összesen 654 tiltott határátlépést regisztráltak a magyar határőrök a keleti határszakaszon, addig 1988-ban ez a szám 7991-re nőtt, és jelentősen emelkedett a hivatalos okmányokkal érkezők lélekszáma is. A korabeli sajtóhírek 1989 márciusában 14 ezer kiadott tartózkodási engedélyről beszéltek.
Amikor a kommunisták nemzeti álarcot öltöttek
A pártvezetés számára az anyaországba menekülő erdélyi magyarok nemcsak diplomáciai problémát jelentettek „testvérországi” viszonylatban, hanem féltek attól is, hogy az érkezők a formálódó belső ellenzék támogatóivá válnak, ha a kormány nem segíti őket. Igazán nehéz helyzetben találták magukat: internacionalista és nemzetellenes ideológiájuk mentén a román kommunista párt oldalára kellett volna állniuk – ahogy ezt a legutóbbi időkig tették is –, de már új szelek fújtak. A szovjet rendszer a végóráit élte, így a hatalomátmentéssel egybekötött békés átmenet levezénylése maradt a legfontosabb feladat számukra, tehát nem hergelhették maguk ellen az ellenzéket és a mögöttük álló társadalmi többséget.
Menekültstátuszt nem adhattak az érkezőknek, hiszen ezzel megbélyegezték volna a szövetséges Romániát, azonban magukra sem hagyhatták és vissza sem toloncolhatták ezeket az embereket, mert azzal magukra húzták volna az emberiességellenes vádakat, táptalajt adva az ellenzéki hangoknak. A dilemmát végül úgy oldották meg, hogy 1989 elején határozatot hoztak a Genfi egyezmény ratifikálásáról. 1989 márciusában Magyarország csatlakozott a menekültek helyzetét rendező konvencióhoz, amelynek rendelkezései 1989. június 12-től léptek hatályba. Ettől az időponttól kezdve Magyarország egy nemzetközi egyezményre hivatkozva tagadhatta meg a kitoloncolást, hiszen egy ilyen egyezmény felülírja a bilaterális megállapodásokat.
A német kérdés
A döntés megoldást nyújtott az erdélyi menekültek helyzetére, akiket nemzetiségi alapon értek atrocitások szülőföldjükön, azonban egyre nagyobb számban tartózkodtak keletnémetek is az országban, akikre nem lehetett alkalmazni ezt a kitételt. Ha esetükben is alkalmazzák a Genfi konvenciót, úgy Magyarországnak el kell ismernie, hogy az NDK polgárait politikai üldöztetés éri. Újabb kényes diplomáciai helyzet. A keletnémet menekülthullám nagyobb nyilvánosságot kapott a világ közvéleménye előtt, hiszen nemcsak Magyarországot érintette: Prága és Varsó nyugatnémet követségeit is elözönlötték a menekültek csakúgy, mint több nyugati nagykövetséget Berlinben. Mindezzel együtt kétségtelen, hogy Magyarországot érte el a legnagyobb menekültáradat, mivel olyan idealizált hírek terjedtek hazánkról, hogy a vasfüggöny felszámolásával szabad lesz az átjárás a zöldhatáron Ausztria felé. A valós helyzet ennél árnyaltabb volt.
Budapest, 1989. augusztus 17. Ebédet osztanak a Német Demokratikus Köztársaságba visszatérni nem szándékozó, a Német Szövetségi Köztársaságba távozni kívánó keletnémet menekülteknek a zugligeti plébánia udvarán. MTI Fotó: T. Asztalos Zoltán
A bontás megkezdése
A Politikai Bizottság ugyan február végén valóban döntött az elektromos jelzőrendszer felszámolásáról, de ezzel párhuzamosan a határőrizetet nem szüntették meg, hanem megerősítették. Erre azért is szükség volt, mert nemcsak a szovjetek és a szocialista országok rosszallásától kellett tartania a magyar vezetésnek, hanem a nyugati szomszédunk is aggodalmának adott hangot. Alois Mock osztrák külügyminiszter a magyar kormány tudtára adta, hogy a februári döntés következtében megnőhet az Ausztria felé menekülők száma, amely nem kívánatos számukra, így kilátásba helyzete, hogy Bécs megváltoztatja menekültpolitikáját.
A német menekülteket nem várták „szárnyas kapuk” Ausztriában, mint két és fél évtizeddel később az ázsiai és afrikai migránsokat.
Magyarország számára patthelyzet alakult ki, amelyen a sajtóvisszhangok sem segítettek. Március 4-én a Népszabadság hosszas cikkben számolt be arról, hogy fokozatosan megszüntetik az elektromos jelzőrendszert, a nyomsávot és a korlátozásokat.
Vége: örökre
Ezek a hírek csak fokozták a keletnémetek kalandvágyát, egyre többen érkeztek Magyarországra. 1989. május 2-án egy nemzetközi sajtótájékoztató keretében gyakorlatilag is megkezdődött a kerítés elbontása.
A sajtótájékoztatón a határőrség helyettes főparancsnoka, Nováky Balázs válaszolt a kérdésekre, amelyen elhangzott a mindenkit leginkább izgató kétség: egyeztetett-e Magyarország a Szovjetunióval? A válasz egyértelmű volt: ez az ország belügye, tehát önállóan hoztuk meg a döntést. A következő érdeklődés a nyugati szomszédok tájékoztatására vonatkozott, az erre adott választ nem kis derültség kísérte: végül is a szomszédot annak idején a határzár felépítéséről sem informálták.
Moszkva, 1989. július 25. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) fõtitkára, Nyers Rezsõ, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) elnöke, Grósz Károly, az MSZMP fõtitkára és Alekszandr Jakovlev, az SZKP Központi Bizottsága (KB) és Politikai Bizottsága (PB) tagja (b-j) az SZKP KB székházában. Nyers Rezső és Grósz Károly az SZKP KB meghívására hivatalos baráti munkalátogatáson tartózkodik Moszkvában. MTI Fotó: Kovács Attila
A kerítés bontási munkálatainak megkezdése tulajdonképpen megelőzte a kormány hivatalos döntését, az nagyjából két héttel később született csak meg. A késleltetés nyilvánvalóan összefüggésben lehetett a moszkvai reakciók figyelésével, a kormány kivárt: egy esetleges szovjet vétó esetére egérutat hagyott magának. A Nagy Testvér továbbra is hallgatott. Alexander Jakovlev, az SZKP Politikai Bizottságának tagja utólag így nyilatkozott Oplatka Andrásnak:
Uram, mi 1989 nyarán már ezer sebből véreztünk, gazdasági, társadalmi, külpolitikai bajok voltak. Mindent tudtunk, ami Magyarországon zajlott, de nem volt időnk, erőnk, energiánk, hogy erre figyeljünk. Csináljanak, amit akarnak.
Folytatjuk!
Vezető kép: Sopron, 1989. június 27. Alois Mock (b) és Horn Gyula (b3) részt vesznek a Sopron közelében található mûszaki határzár átvágásában. Horn Gyula külügyminiszter két napos hivatalos ausztriai látogatásának második napján, június 27-én osztrák kollégája, Alois Mock társaságában Sopronba látogatott. A miniszterek jelképesen részt vettek a város mentén húzódó magyar mûszaki határzár lebontásában, és több helyen szétvágták a határkerítés drótjait. MTI Fotó: Matusz Károly
Facebook
Twitter
YouTube
RSS