Az Amerikai Egyesült Államok az 1979-es iráni iszlamista fordulat és a teheráni túszdráma után embargó alá helyezte a perzsa ország olaját. Szép ez az elkötelezett kiállás a népek „demokratikus” önrendelkezése mellett, de mint minden hasonló történelmi szituációban, itt is arról szólt a játszma, hogy az amerikabarát diktátor puccsal szerzett hatalmát egy nemzeti és vallási alapon álló, Amerika-ellenes rezsim döntötte meg. Vannak tehát a jó diktátorok és a jó szélsőségesek, és vannak a rosszak. Egyvalami viszont nincs: rossz olaj.
Fekete pénzek, fekete olaj
Izgalmas volt olvasni az elmúlt hónapokban, hogy milyen rafinált kerülőutakat talált ki a „fejlett és demokratikus” Nyugat az orosz energiahordozók költséges és környezetszennyező szállítására ahelyett, hogy az olcsó és környezetbarát megoldásokat választotta volna. Felderengett előttem egy néhány évtizeddel ezelőtti – megdöbbentően sokáig tartó – üzleti játszma, amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy hazánk a kilencvenes évek elejére csődközeli helyzetbe került.
Az előző részben olvashatták, hogy a nyolcvanas évekre drasztikusan csökkent az Szovjetunióból hazánkba szállított olaj mennyisége, így az ebből származó feketepénzek is megcsappantak. Kapóra jött azonban az iráni olajembargó, ugyanis az üzleti élet szereplői nagyon is jól tudták, hogy a magyarországi kommunisták kialakítottak egy nemzetközi szerepet maguknak: korrupciós kapcsolatrendszereken keresztül bonyolítottak közvetítő kereskedelmet. Az „olajozott” visszaélések háttere már készen állt, hiszen a hetvenes évek elejétől gombamód szaporodtak a félig magyar tulajdonban álló vegyesvállalatok a nyugati világban, amelyek segítségével megkezdődött egy offshore-jelleggel működő vállalatrendszer kiépítése is.
A panama „hősei”
Az energiahordozók kereskedelme – így az olajé is – a szocializmus éveiben a Mineralimpex feladatkörébe tartozott. A Mineralimpex 1973 elején megalapította bécsi leányvállalatát, a Mineralkontort, amelynek tulajdonjoga felerészben illette meg a magyar külkervállalatot; a másik felének egy osztrák vállalkozó, Heinrich Korzil volt a tulajdonosa. A Mineralimpex vezérigazgatója, Russay István gyakorolta a tulajdonosi jogokat magyar részről a Mineralkontor felett. Russay és Korzil visszatérő szereplők lesznek az elkövetkező hetekben. A nevükhöz köthető országrablás talán a legnagyobb olyan panama hazánk történetében, amelyre fény derült, vagy legalábbis amelyről valamennyi ismerettel már rendelkezünk. (Sajnos ebben az esetben is azt mondhatjuk, hogy mindaz, amiről olvasni fognak – bármilyen megrázóak is az adatok – csak a jéghegy csúcsát jelentik. De legyünk optimisták: legalább tudunk a jéghegyről!)
A Mineralkontor létrejötte is kémfilmekbe illő eseménysor, de mielőtt belekezdenénk az olajtranzitálás és a Mineralkontor szerepének ismertetésébe, bemutatom a történet két főhősét, Russayt és Korzilt.
A báróból lett kommunista
Russay István 1918-ban született Szombathelyen polgári család sarjaként: édesapja gépészmérnök volt. Az állambiztonsági életrajzok szerint a két világháború között vette fel a család a Russay nevet, előtte Szabó néven ismerték őket a nyugat-magyarországi városban, és csak 1940-ben kapott Russay bárói címet. Russay István 1938-tól a Külkereskedelmi Hivatalban volt gyakornok, jogi doktorátusát 1940-ben szerezte meg, s még az év nyarán a belgrádi kirendeltségre került, ahol a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok szervezésével foglalkozott. Beosztásánál fogva mind a követet, mind a katonai attasét ismerte, de későbbi önéletrajzaiban határozottan tagadta, hogy az akkori titkosszolgálatokhoz bármi köze lett volna. Ugyanakkor a BM információi szerint édesapja a katonai hírszerzés tisztjeként szolgált, de a második világháború alatt ő maga is a 2. VKF-nek, vagyis a korabeli katonai felderítésnek dolgozott. Ez önmagában majdhogynem döbbenetes: egy „horthysta” hírszerző miként futhatott be 1945 után ekkora karriert? Csak nem az ideológiák haszonelvű felülírását láthatjuk újra?
Russayt 1945 nyarán az újonnan megalakított Külkereskedelmi Igazgatóság faosztályának vezetőjévé nevezték ki, és 1946-ban már miniszteri biztosként felügyelte a fakereskedelmet, és irányította az államosítások előkészítését.
Guruló schillingek
Russay 1948-ig sokat utazott a háromhatalmi megszállás alatt álló Ausztriába különböző kereskedelmi tárgyalásokra. Széles ismeretségre tett szert az osztrák üzleti világban, amelyet később sikerrel kamatoztatott. 1954 őszétől kezdett újra Bécsbe járni, ekkor az államvédelem beszervezte. Ügynöki munkája során tartótisztjétől olyan személyekkel való kapcsolat kiépítésére kapott feladatot, akiknek segítségével évtizedek múlva le tudta bonyolítani az üzleti visszaéléseit: Heinrich Korzil cégtulajdonost, aki jelentős amerikai kapcsolatokkal rendelkezett, és Ladislaus Wagnert, a budapesti kereskedelmi attasét is célszemélyként jelölték ki számára.
Mindemellett aktívan bekapcsolódott az Osztrák Kommunista Párt támogatására kiépített kereskedelmi tevékenységbe is, vagyis jól ismerte a titkos jutalékok rendszerén keresztül folytatott párttámogatási szisztémát. Ez mit is jelentett pontosan? A szocialista országok igyekeztek úgy alakítani nyugati kereskedelmi kapcsolataikat, hogy azokba mindig bevonjanak egy nyugati üzletkötőt vagy kereskedelmi ügynökséggel foglalkozó céget közvetítőként. (Ez a közvetítő kereskedelem, vagy reexport.) Az elvárás a Szovjetunióból érkezett, hiszen ezt a szokást még Lenin találta ki azért, hogy támogatni tudja a nyugati illegális baloldali mozgalmakat. Vagyis illegális párttámogatással állunk szemben, amelyet kereskedelmi jutaléknak álcáztak. Emögött puszta hatalmi harc, politikai küzdelem és ideológia állt, hiszen a világforradalomra készülve a szovjeteknek fontos volt, hogy a kapitalista világban is legyenek belső bomlasztásra kész erőik. Ez volt az a szisztéma, amelyet a magyarországi külkeres és pénzügyi „elit” tökélyre fejlesztett és eltávolított az ideológiától, saját zsebre téve a korrupciós pénzeket.
Russay tehát az osztrák kommunista párt támogatására kapott utasítást, korrupciós kapcsolatrendszerét így kezdte kiépíteni. Jelentéseiből kiderül, hogy az ötvenes évek közepétől kezdve az energiahordozók kereskedelmébe (fa-, szén- és olajüzletek) – a Magyar Külkereskedelmi Bank közreműködésével – elsősorban az osztrák pártvállalatokat kapcsolták be. Az elvárás az volt, hogy „támogatni kell ezeket a cégeket, egyenlő feltételek mellett azonban előnyben kell részesíteni” őket.
Kettős ügynök?
1961-ben fordulat következett be az állambiztonsággal fenntartott kapcsolatában: kizárták a hálózatból. A későbbi történések szempontjából nem a kizárás ténye az érdekes, hanem az okok, amiért a belügy meg akarta vele szakítani az együttműködést. Több forrásból származó információ is utalt arra, hogy Russay juttatásokat fogad el különböző nyugati partnerektől, vagyis – elsősorban osztrák cégek – korrumpálják. Egészen pontosan egy faipari és egy papíripari cégtől kapott évente 15–20 ezer schillinget azért, hogy információkat adjon a magyar vállalatok üzleti terveiről.
Philipp Tibor, az állambiztonság kémelhárításának alosztályvezetője (ifj. Philipp Tibor, az úgynevezett demokratikus ellenzék ismert személyiségének édesapja) szerint ráadásul az Egyesült Államok hírszerzése érdeklődött a magyar külkereskedő után. Egyes értesülések szerint az ellenséges szerv számára Russay „rendes ember” volt, és az amerikai titkosszolgálat aggódott a külkereskedő esetleges ellehetetlenítése miatt. Magyarán féltek attól, hogy korrupciós ügyei maguk után vonják az elbocsájtását, és ezzel megszűnik a magyar külkereskedelem felé az információs csatornájuk. (Ennek igazságtartalmát jelenleg nehéz eldönteni, mindenesetre az elkövetkező évek eseményei arra engednek következtetni, hogy nem a paranoia beszélt az államvédelem tisztjeiből; Russay igen jó üzleti konstrukciót ajánlott a nyolcvanas évek elején Amerikának.)
Az amerikai aggodalom nem volt alaptalan, ugyanis a Külkereskedelmi Minisztérium sem nézte jó szemmel hivatalnokának visszaélésgyanús üzleteit, így eltávolítását kilátásba helyezték. A belügy külön javasolta rendkívüli helyzet esetén Russay közbiztonsági őrizetbe vételét az ellenséggel való kooperáció gyanúja miatt. Hamarosan azonban felülbírálták döntésüket: Russay túl sok értékes kapcsolattal rendelkezett ahhoz, hogy az állambiztonság lemondjon róla, ráadásul bíztak abban, hogy visszafordítva fel tudják használni az amerikai hírszerzés ellen. Ez utóbbi terv azonban nem jött össze, mert az amerikaiak állítólag gyanakodni kezdtek, és a magyar hírszerzés csalétkeként tekintettek rá a továbbiakban.
Imperialista ügynökből impexes csúcsvezető?
Mi lett vajon a sorsa egy gyanús származással bíró és az állambiztonság kötelékéből korrupció miatt kizárt kereskedőnek, akire ráadásul még a nyugati imperialista titkosszolgálatok is kivetették a hálójukat? Talán letartóztatták? Szó sincs róla! 1969-ben kinevezték a Mineralimpex vezérigazgatójának. Meglepő fordulat, ugye? Vajon kinek az embere volt Russay, kik állhattak mögötte, akiknek köszönhetően ilyen gördülékeny karrierje volt Rákosi és Kádár alatt is? Egyelőre nehéz erre válaszolni, mindenesetre annyit tudunk, hogy Russayt Salusinszky István támogatta. Róla már sokat olvashattak ebben a sorozatban. 1945-ben került a külkeres vonal közelébe, 1947-ben már kereskedelmi attasé Moszkvában. Eleinte az államvédelemnek dolgozott, de a hatvanas évek közepén római kereskedelmi kiküldöttként már a katonai felderítés megnyertjeként tevékenykedett, hazatérte után pedig a Magyar Külkereskedelmi Bank elnöke lett. Ő volt az egyik kulcsfigurája a külkeres maffiának.
Russay kinevezése után az állambiztonság hivatalos kapcsolatává vált, és vannak arra utaló bizonyítékok, hogy ekkor már megjelent körülötte az MNVK-2., vagyis a katonai felderítés is.
A jövő héten Russay partnerét, Heinrich Korzil kalandos hátterét ismerhetik meg.
Vezető kép: fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS