Demeter Szilárd keddi publicisztikájában értekezik az újraindításról, a pandémiáról és a magyar kultúra jövőjéről. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója írásában a világjárvány függvényében vizsgálja a magyar kultúrpolitika célkitűzéseit.
Reményeim szerint egy világjárvány utolsó szakaszában írom ezeket a sorokat. Ebben a világjárványban nem az a leginkább elgondolkodtató, hogy mi okozta, hanem az, hogy egyáltalán bekövetkezett. Tudtuk, hogy ilyen már volt – és most már az is kiderült, hogy dőreség volt abban a hitben ringatni magunkat, hogy magunk mögött hagytuk az ilyen jellegű válsághelyzeteket. Amiből viszont az következik, hogy ilyen még lehet, és minden valószínűség szerint lesz is. A pandémiás időszak – természetét tekintve – hasonló a forradalmakhoz: amíg tart, addig történelmen kívüli időnek éljük meg, miközben az ekkor elinduló változások meghatározhatják a történelem további irányát és menetét – kezdi írását Demeter kiemelve: az újraindítás tehát egyben felkészülést is kell hogy jelentsen a lehetséges elkövetkező válságokra. Nem tehetünk úgy, mintha az elmúlt egy év csupán egy véletlenszerű kisiklás lett volna. Nem tudunk visszatérni a korábbi életünkhöz. Ugyanakkor – ugyancsak történelmi tapasztalat – nem kezdhetünk tiszta lappal sem, mivelhogy nem létezik olyan. Próbálták már a múltat végképp eltörölni, nem lett jó vége.
Ezért kezdtünk el gondolkodni azon, hogy amikor újraindítjuk a kulturális életet, akkor ne csak a romokat takarítsuk el. Már az is hatalmas munkának ígérkezik, hogy megerősítsük a jót, kijavítsuk a rosszat – de mindez nem lesz elegendő ahhoz, hogy válságálló kulturális életet alakítsunk ki – folytatja a könnyűzenéért felelős miniszteri biztos – Mitől lesz valami válságálló? Leginkább attól, hogy nem kiszolgáltatott olyan erőknek, amelyek fölött csekély vagy egyáltalán nincs befolyásunk. Meg kell keresnünk azokat a belső erőforrásokat, amelyekkel mi rendelkezünk. Alkotó- és előadóművészből nincs hiány, vagyis kínálat volna. Akkor tehát a keresleti oldalt kell megerősítenünk, ami esetünkben azt jelenti, hogy a befogadói oldalon kellene a magyar kulturális termékek iránti igényt megerősíteni. És hogy túllépjünk a nyers közgazdaságtani logikán – mégiscsak kultúráról volna szó – mindehhez olyan közeget kell építenünk, ahol a kereslet és a kínálat nem csak találkozik, hanem kölcsönhatásba lép egymással, amelyben tehát az anyanyelvi kultúra fogyasztója legalább annyira fontos, mint a létrehozója. Ehhez viszont vissza kell találnunk a magyar valósághoz.
Egészen hétköznapi válaszokat kell adnunk a globálisnak tekinthető problémákra is. A környezetkultúrából véve a példát: ha valóban aggódunk bolygónk állapotáért, akkor élővizeink partjáról összeszedni a szemetet jobb válasz, mint közösségi médiában dühös posztokban állást foglalni a brazíliai esőerdők felégetése miatt. Utóbbi a „jóemberség” érzetével tölthet el bennünket – de csak pótcselekvés marad, ha nem tesszük meg azt, amit mi is megtehetünk.
– írta Demeter, a kulturális újraindítás és megmaradás kapcsán kihangsúlyozta: A kultúra felől nézve nem az az elsődleges kérdés, hogy ki alakít kormányt 2022-ben, hanem az, hogy lesz-e magyar kultúra 2222-ben. A kultúra tehát nem pártpolitikai, hanem nemzeti kérdés. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója magyar nemzeti kultúra megerősítését három alapvető pontban foglalta össze:
Egy: nem fogadjuk el a véleménymonopóliumokat. Senkinél nincs ott a bölcsek köve, vagyis nem lehet az abszolút igazság birtokosaként kinyilatkoztatni. Keresztény emberként tudjuk, hogy nem a tökéletes világot építjük, de azt is tudjuk, hogy az, hogy nem vagyunk tökéletesek, annak a lehetőségét tartja nyitva, hogy jobbá tegyük a világot.
Kettő: véleményünk szerint a támogatás, ösztöndíj nem alanyi jogon jár. Nem az a dolgunk, hogy az adóforintokat ilyen- vagy olyanoldali konjunktúralovagoknak adjuk, hanem a tehetséges magyarok számára kell lehetőségeket biztosítani.
Három: a szekértáborok logikáját meg kell tudnunk haladni.
Magát a fogalmat egyébként Illyés használta először 1942-ben a Magyar Csillag indulásának első évfordulójára írt cikkében, és ő még abban az értelemben, hogy a magyar irodalmi életnek egy szekértáborrá kell válnia – fejtette ki Demeter – Érdemes hosszabban idézni: Nincs minden irodalomnak irodalmon túli feladata. A mienknek van, mindig is volt. A magyar írónak és olvasónak igazából azért kell az irodalom alatti zajtól elzárkóznia, hogy teljesíteni tudja, ami az irodalom felett vár rá, a megvalósítandó eszmék világában. Az irodalom függetlenségére alakuló szekértábor, úgy lehet, egy nép szellemiségének védvára lesz, erre kell felkészülnünk. A magyarság most éli várakozásainak tán legsúlyosabb esztendeit. Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk. Az erőt tettekben mérik. Ezért egy olyan ügynökség létrehozására tettünk javaslatot, amely egységbe szervezi a Kárpát-medencei magyar kulturális teret.
Középtávú célunk a tágabban értelmezett Kelet-Közép-Európa egyfajta regionális központjaként a közép-európaiság gondolatának tartalommal való feltöltése – írta az igazgató az ügynökség céljai kapcsán – A kormány ezt elfogadta, és döntést hozott arról, hogy a Petőfi Irodalmi Ügynökség többletfeladatokat és ehhez mért többletforrásokat kapjon. Az irodalmi ügynökség mellé felállítunk egy könnyűzenei központot, amely a tavaly napvilágot látott könnyűzenei stratégia megvalósításáért felel. Közösen a következő öt évben több mint 23 milliárd forintból újrahangoljuk a tágabban értelmezett magyar popkultúrát. Emellett létrehozunk egy könyvközpontot, amely az Országos Széchényi Könyvtárral (OSZK) szoros együttműködésben a magyar könyvkultúra jobbítását célozza. Ennek is többes cél- és feladatrendszere van. Könyvszakmai képzéseket támogatunk, mert a magyar kiadók szükségét látják ennek. Nagyobb figyelmet fordítunk a magyar non-fiction könyvkiadásra. Ezen belül is szeretnénk egy olyan pályázatot, aminek keretében főként fiatal tudósok tudományos ismeretterjesztő művek megírására kapnak ösztöndíjat, hogy láthassuk, érthessük, hol tart ma a magyar és egyetemes tudomány. Tovább erősítenénk a magyar gyerek- és ifjúsági irodalmat, hiszen olvasónak az embert kiskorában nyerjük meg. Támogatjuk a hangoskönyvek gyártását is, mert a kultúrafogyasztási szokásaink változnak, egyre inkább teret hódítanak az audiovizuális tartalmak. A Gutenberg-galaxis gyermekeiként erre nem lehet az a válaszunk, hogy föltesszük a kezünket. Sokkal értelmesebbnek tűnik, hogyha a kortárs formanyelven is azokat az értékeket mutatjuk meg, amelyeket fontosnak tartunk.
Mindemellett elkezdtük összenézni a Kárpát-medencei kulturális infrastruktúrát, számtalan egyeztetésen vagyunk túl. Olyan együttműködéseket segítünk elő, aminek eredményeképpen minél több, minél minőségibb kulturális tartalmat juttathatunk el lehetőleg minden magyarlakta településre. Nagy munka vár ránk. A várható buktatókra vonatkozó legjobb taktikai tanácsot Széchenyitől kölcsönözzük: Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk. Hát lépcsőket építünk. Vagy ha már Széchenyi a példaadó, akkor reményeink szerint hidakat is – zárta írását Demeter Szilárd.
A teljes publicisztika itt olvasható.
Forrás: Mandiner; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok
Facebook
Twitter
YouTube
RSS