Détári Dömét a válogatott kispadjára!

Mottó: Sírva vigad a magyar!

A cím természetesen ironikus, az ég áldjon attól, hogy az amúgy szimpatikus, játékosként az utolsó magyar Európa-klasszis, de edzőként minden csapatánál – most nem fogom összeszámolni, hány volt, húsz biztosan, a Fradi az utolsó, amire emlékszem – megégő Détári Lajos kerüljön a válogatott élére. Amúgy nem öncélú poénként választottam, és nem is azért, hogy Détárit bántsam. Ennél prózaibb az ok:

a magyar futballszakma – vagy nevezzük röviden „szakmának” – csak várja, várja a pillanatot, amikor a régi újságíró-haverok segítségével – akikkel együtt lötyögték át az elmúlt harminc, negyven évet – újra beleüvöltheti a levegőbe: magyar kispadra magyar edzőt!

Attól mentsen meg minket az ég.

Ettől függetlenül le kell írni: lehet, hogy nem küldik el, de attól még tény: Storck megbukott.

A tavalyi nyári Európa-bajnokság után valami megtört benne, ebben a világbajnoki sorozatban több furcsa döntést hozott, most nehéz lesz megmagyaráznia, hogy Nikolics vagy Futács miért nem került be a válogatottba. Arról nem is beszélve, hogy mit keres a Németországból hazaküldött, a Ferencvárosban értékelhetetlenül futballozó, lelkes, de hihetetlenül labdaügyetlen Kleinheisler, a korábban ismeretlen felcsúti hátvéd vagy a magyar védőknél egy hajszállal sem jobb Vinícius a nemzeti csapatban.

Ő egyébként jó példa, nekünk még honosított játékosokból is csak a közepesek, a „minek” futballisták jutnak, „Vince”, azaz Leandro kettő. Emberileg semmi baj nincs egyikükkel sem, de mint labdarúgók semmivel sem jobbak a többi szürke eminenciásnál.  

Az is valószínű, hogy Storcknak túl nagy hatalma van, a vezetők Eb után gyakorlatilag szabad kezet adtak neki, amit több vállalhatatlan eredménnyel hálált meg. (Teljesítményének, eredménysorának változása egyébként teljesen megegyezik a szintén német Dolléval. Utóbbi is mintha hozzá lenne ragasztva a kispadhoz). A barátságos meccsek teljesen lényegtelenek, csak mi, magyarok – és a kókler Matthäus (igen, edzőként az) – szoktunk belekapaszkodni a sörmeccseken elért brazilok vagy németek elleni győzelembe, de a világbajnoki selejtezőben elért feröeri dupla nulla és a pénteki förmedvény menthetetlen.

Szánalmas, megalázó, ahogy a mérkőzésről szóló cikkünkben fogalmaztunk.

A tavalyi csoda után sokan a fellegekben jártak, amikor Marseille-ben voltam, nálam harminc évvel idősebb szurkolótársam arról áradozott, hogy most minden megváltozik. Emlékszem, én – és velem egykorú jó barátom – voltunk az ünneprontóak, amikor cinizmusnak vélt realizmussal azt mondtuk: semmi sem fog. Vagy ha mégis: borzasztóan lassan.

Már akkor eszünkbe jutott, hogy a „szakma” nem fog teljesen a háttérbe vonulni, és az, ami az elmúlt negyven-ötven évben történt – a lejtmenet már Alberték hozzáállásával, Mészölyék bundázásával elkezdődött, csak ők még zsenik voltak – néhány év alatt nem visszafordítható. Ha nem egyenesen visszafordíthatatlan.

Nem kell ehhez különösebb szakértelem,

ahogyan a kádári gondolkodás is kiirthatatlannak tűnik, úgy a futballnihilt is nehéz virágzó kertté változtatni. Idő kell, iszonyatosan sok idő, és teljes szemléletbeli változás.

Bár anyagilag kétségtelenül jobb a helyzet, a bajnokság színvonala továbbra is borzalmas – hogy egy egységgel jobb-e vagy rosszabb, az teljesen lényegtelen –, a nézők teljesen eltűntek, a magyar fiatalokat csak néhány csapat játszatja – köztük a bajnok Honvéd –, a labdarúgó-szövetség időről-időre változtat a szabályokon, a kiíráson – most például a Szuperkupát törölték el –, szóval rend ide, rend oda, ez a narancs továbbra is rohadt savanyú.

Pedig ömlik a pénz, Gera állítólag havi nyolcmilliót kap, ha igaz ez a forrás – mert nyíltan senki fizetését nem ismerjük továbbra sem! –, akkor Priskint is ennyiért sikerült hazacsábítani Pozsonyból, épülnek a stadionok, erősödik a Fradi, a Videoton, a Felcsút, csak közben nem igazán jutunk sehova sem.

Détárit említettem a címben, és valaki mondja meg, látott-e egyetlen tehetséget a csodálatos akadémistáink közül, aki legalább egyetlen mozdulatában emlékeztet rá? Ideje lenne felébredni.

A franciaországi Európa-bajnokságot sohasem felejtjük el (ami igazából nekünk, a magyar futballt csak borzalmas állapotában látó szurkolóknak “járt”), de most Andorra visszarántott minket a földre. A legjobbnak tartott játékosunk továbbra is az araboknál futballozik, az ország legnépszerűbb csapatát, a Fradit továbbra is leszurkolja szinte az összes vendégcsapat, együtteseink várhatóan már a nyár végét sem érik meg a nemzetközi kupák előselejtezőinek előselejtezőiben, és ezen már senki sem lepődik meg.

Itt tartunk. A klubok gazdaságilag stabilak, csak a futballt nyomozzuk továbbra is. A jobb idők eljöveteléig együtt sírhatunk Dzsudzsák Balázzsal, a vezetésnek meg egyet tanácsolhatunk:

dolgozzon, gondolkozzon, csak egyet ne tegyen: ne nyújtson kezet az önmagát már százszor lejárató magyar “szakma” és az általa kitermelt “edzői” utánpótlás felé. Akkor ugyanis minden kezdődhet előlről. 

Fotó: Magicmagyars.blog.hu