Droszt: Budapest, éjszaka, taxi (Pesti Mese)

Taxisofőrök és az éjszakából előtűnő furcsa és kevésbé furcsa alakok invitálnak meg bennünket egy másfél órás utazásra, tizenkét jelenetben.

KEREKES ANDRÁS – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport

Autóban szülő nő, guminővel headbangelő felvételis pontvadászok, kínai, utángyártott energiaitallal nepperkedő taxis, drogos csaj a hátsó ülésen: a minitörténetek látszólag külön szálakon futnak, nem is biztos, hogy véget érnek – mert milyen a taxis élete! Lehet, hogy az utazónak érdekes sztorija van, de előbb elfogy a pénze, mintsemhogy a mondanivalója végére érne. A négy taxisofőr személye, valamint a rádióforgalmazásban itt-ott visszaköszönő szituációk révén mégis összekötődnek ezek a helyzetek. Hogy összeállnak-e végül egységes egésszé, az már a néző figyelmén is múlik.

Radnai Márknak nem ez az első próbálkozása arra, hogy tisztelegjen az általa nagyra tartott művek előtt. A 2011-ben, Zsámbékon és aztán a Bárka Színházban is bemutatott ‘Kutyaszorítóban’ Tarantino-t magyarosítja: hat fiatal azt tervezi, hogy Andy Vajna születésnapi partyján kirabolják a producer házát. A Droszt viharzó fuvarjelenetei pedig önkéntelenül is eszünkbe jutattják Jim Jarmusch remekét, az ‘Éjszaka a földön’ taxi-opuszát. Ezek a történetek azonban nagyon is magyarosak, szó esik itt gépjárműsárgaság-dilemmáról, arról, hogy szüksége van-e az úgynevezett alternatív színházaknak az állami csecsre, vagy igenis próbáljanak megélni a “piacról”, ahogyan azt a forintjaikat verítékkel, álmatlansággal, olykor-olykor taxiórabuherával összekuporgató hozom-viszem sofőrök teszik. Ez az előadás az élő bizonyíték arra, hogy igenis érdemes. A január 20.-i etapon mindössze öt szék maradt üresen – vagyis csak négy – mert az érdeklődő újságíró is kapott egyet.

Az bizonyos, hogyha valaki beszáll ebbe az előadásba, az éppen olyan élmény lesz számára, mintha egy valódi taxiba huppana be a pesti éjszakában, a drájver löki a vakert, megmondja a frankót, ha tetszik, ha nem.

Meg kell még említenünk a tálalási formát is, amely bravúros. A Nullatizenegy alkotócsoport nem kevesebbre vállalkozik estéről estére, mint hogy az előadás kezdetén azt mondja: ‘Tessék!’ – és élőben leforgat, megvág, lefényel, kitesz a vászonra egy másfél órás mozit. Így az amatőr – ám mégis profi módon játszó színészek és a nézők reakciói oda-vissza hatván mindig egy kicsit másmilyenné teszik ezt az érdekes film-színház hibridet.

Mondanám – akarom mondani írnám, hogy bravó, azonban a nézőtérről hosszasan szóló tapsvihar biztosan sokkal többet mond az alkotók számára. Aki még nem látta: irány az Atrium Filmszínház, tessék lestoppolni a következő Taxit. Érdemes.