Elhunyt Kovács Ferenc edzőlegenda, aki a fehérvári csatában legyőzte az angol Spitfire-öket

Tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács Ferenc a Videoton legendás mesteredzője, a klub tiszteletbeli elnöke. Gyászol a magyar futball (ami még megmaradt belőle), gyászolnak a szurkolók (akik még megmaradtak). Olyan metaforák jutnak csak eszembe, mint Minarik Ede prófétai elragadtatása, aki labdával a rüsztjén, Illés szekerén repült fel az égbe. Ahonnan a mosodás még visszatért, Feri bácsi már nem tudott. Életének egyik legnagyobb dirigálása valószínüleg az 1985-ös nagy fehérvári csata volt, az United ellen. Azon az esőverte, sáros, szürke angol napon, amikor a manchesteri melósok ellepték a késő kádárizmus Szilícium-völgyét és fél óra alatt, keményen bekőbányaizva darabokra bontották a Skála árúházat, amikor a magyar srácok lógtak meg a Néphadsereg barakkjaiból, ha kell vállalva a futkosót, az eltáv megvonását, a krumplivirágosok szivatásait azért, hogy láthassák, mit tud Wittmann, Burcsa, Vadász hármas az angol Spitfire-ök ellen. Ez volt a nap, amikor megkezdődött a nagy menetelés egészen a döntőig. Egy hosszan kitartott pillanatig újra fellélegeztünk, újra a miénk lett a pálya és visszafoglaltuk a grundot, amit egykor elvettek tőlünk.

“18 méterre Bailey kapujától Palkovicsot buktatják az angolok. Szabadrúgás a Videotonnak, remek pozícióból.” A tömeg extázisban üvölt, a lelátók, de még a pályareflektorokat is ellepték a magyar srácok, szinte érezni az izzást, a bíbor ködöt a pálya felett. Ma ördögverés lesz a sóstói stadionban.  “Szabó fut neki… Wittmann lőheti…” A bőrmeteor egy védőn megtörve pörög az angolok kapujába. Vallásos téboly pillanatai következnek, úgy üvölt a tömeg, hogy a pálya szinte kiválik a földből és a csapattal együtt emelkedni kezd. A többi, ami ez után ráadásként, ajándékként kaptunk már a magyar sporttörténelem feledhetetlen része.

Ez a múlt, a jelen pedig az, hogy Kovács Feri bácsi, aki klubjának közleménye szerint szerdán váratlanul rosszul lett, majd később a fehérvári kórházban, 84 éves korában elhunyt.

Döbbenten és értetlenül állunk a tragédia előtt. Néhány napja még felhőtlenül ünnepeltük az aranyérmet, és terveztük a jövőt“

– nyilatkozta a Videoton tulajdonosa, Garancsi István.

A Videoton tiszteletbeli elnöke 1934. január 7-én született Budapesten. Az MTK saját nevelésű játékosaként 1954-ben mutatkozott be az első osztályban, és több mint 10 éven keresztül viselte a kék-fehér mezt. A fővárosi csapattal bajnok, Kupagyőztesek Európa Kupája – döntős és kétszer a Közép-európai Kupa győztese. Az 1960-as római olimpián bronzérmet szerzett a válogatottal. 1965-ben kezdte edzői karrierjét az MTK utánpótlásánál, 1968-’69-ben már az első csapat kispadján ült. 1970-’72 között az Egri Dózsa, 1972-’77 között a Videoton SC, 1977-’78 között a Vasas SC, 1978-’79 között a magyar válogatott, 1980-’83 között a DVSC, 1983-’86 között újra a Videoton SC, 1986-’87 között a spanyol Las Palmas, 1987-’88 között harmadszor is a Videoton SC, 1989-’90 között a Szeged SC, 1990-’93 között az Újpest vezetőedzője volt.

Valamikor, valahol 1985-ben.

1968-ban Magyar Népköztársaság Kupa-győztes az MTK-val, 1983-ban mesteredzői díjjal tünteték ki, de legnagyobb edzői sikereit a székesfehérvári klubbal érte el. Magyar bajnoki ezüstérmes 1976-ban, bronzérmes 1984-ben és 1985-ben a Vidivel. Illetve a már korábban is nosztalgiával említett 1984-‘85-ös szezon, amelyben pedig a klub és máig a magyar labdarúgás utolsó csúcseredményét produkálta.

Amikor a legelső alkalommal megkerestek Fehérvárról, én egy lépcsőfoknak tekintettem a Videotont. Végül, kis túlzással, az életem lett ez a város. Bármelyik korszakra gondolok vissza, ragyogó csapatom volt Sóstón. Volt amikor jól ment, de nem engedték, hogy bajnokok legyünk, volt amikor átalakult a csapat, de ennek ellenére jó volt a közösség. Volt, amikor remekeltünk a nemzetközi színtéren és divat lett a Videotonnak szurkolni. Soha nem felejtem el azokat az embereket, akik a lámpaoszlopokra kapaszkodva nézték a meccseinket: vagy azért, mert nem volt pénzük, vagy azért, mert elfogytak a belépők. Mindig ott voltak velünk, mellettünk álltak. Család volt Sóstón, egy nagy család, amelyhez megtiszteltetés tartozni”

– nyilatkozta Kovács Ferenc korábban.

Életműve a stílus, a tudás és a tapasztalat összjátékává vált. Örökségen és tanításain keresztül újjá lehetne építeni a magyar futballt, hogy tényleg, végre igazán a magunkénak érezzük. Reméljük voltak, akik tanultak tőle, akiknek volt fülük a hallásra. Nyugodj békében, Feri bácsi!

PS/SZDM; Fotó: centerhalf.blog.hu