Valami nagyon nem stimmel a tenisszel, a női döntő egyik résztvevője meg Serena Williams, aki szintén örökéletűnek tűnik. Unom a Federer-Nadalokat, a Federer-Djokovicsokat, a Nadal-Djokovicsokat. Ez nem természetes.
Roberto Bautista Agutnak vajon mennyi esélye van Djokovics ellen? Ki ismeri egyáltalán a nagyon teniszrajongókon kívül Roberto Bautista Agutot? Aki egy kifejezetten jó teniszező: egy normális időszakban lenne is néhány nagyobb eredménye, 1000-es, esetleg Grand Slam-győzelme. Egyébként nem nagyon követem az idei wimbledoni eseményeket, nem igazán jószántamból, hanem azért, mert az Eurosport így intézte. Az Eurosport egy francia sportcsatorna, és minden, de tényleg minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amiért utáljuk a franciákat. Ezért aztán a franciás bunkósággal igyekeznek olyan piaci pozíciókat visszaszerezni, amelyet már a korábbi évek garasoskodásai és udvariatlanságai miatt elvesztettek.
Magyarországon ugyanis túlságosan megerősödött a Digi nevű tv- és internet-szolgáltató, amely olcsó és minőségi szolgáltatást nyújt – már ahol nyújt -, különösen a műholdas tévézésben; jó sportcsatornái is vannak. Ez a többi szolgáltatónak nem tetszik, és a korrekt piaci verseny keretében úgy rendezték, hogy legalább a műholdas Digit használók ne tudják nézni a wimbledoni teniszt Magyarországon. Nem mintha a többiek sokat látnának belőle, ugyanis az Eurosport a fizetős szolgáltatása felé „szeretné terelni” a nézőket és a meccsek nagy részét nem adja, csak a fizetős webes rendszerén keresztül. Az izgalmas meccsek valahogy mindig ide kerülnek végül. És még a polkorrektséggel is üldözik az embert.
De ebben az évben mindegy is: Wimbledon mérsékelten izgalmas, és tulajdonképpen egy önismétlés. Sok oka van ennek: a nagy négyes (illetve már csak hármas) léte, a fiatalabb generációk jól látható alkalmatlansága, motiválatlansága, illetve az, hogy Isten tudja, milyen megfontolásból a három jelenleg létező pályatípust elkezdték karakterisztikájában közelíteni egymáshoz, és a kemény pálya erősen túlreprezentálttá vált. Ez utóbbi gyilkolja a legjobban a testet, és ezen lehet a leginkább érdektelen teniszt játszani. A tenisz is olyan lett, mint a Forma-1: gyakorlatilag előre lehet tudni, hogy ki győz.
Djokovics sima, valószínűleg nagyon sima háromban legyőzi Roberto Bautista Agutot, Nadal pedig legfeljebb egy szettet nyer Federer ellen. De neki legalább van 15 százalék esélye. De a döntőben sem neki, sem Federernek nincs 10 százaléknál több esélye a szerb ellen. Persze a sportban semmi sem biztos, de a teniszben mostanában túlságosan is valószínű bizonyos helyzetekben a papírforma.
Ez a leosztás – később kiegészülve Murray-vel – az elmúlt 15 évben bármikor előfordulhatott volna. Mintha a Barcelona ugyanabban az összeállításban nyerne Bajnokok Ligáját 2006-ban, meg 2019-ben. Federer 2003-ban nyert először Wimbledonban, Nadal 2005-ben először Párizsban, Djokovics 2008-ban először Ausztráliában. Kifejezetten a nehéz memóriakérdések közé tartozik, hogy rajtuk kívül még ki nyert a nagy tornák valamelyikén. A teniszben megállt az idő, sőt, elég hosszan állni látszik, ami erősen csökkenti a dolog élvezeti értékét. Nagyon nagy Nadal-szurkoló vagyok, de most már Dominic Thiemnek kellene Roland Garrost nyernie, két elődöntő és két döntő után. A salakpályás tenisz legalább kitermelt egy potenciális utódot, de füvön és kemény pályán nem látszik stabil teniszező, aki akár csak komolyan veszélyeztetné a kettővel ezelőtti generációk sztárjainak pozícióit.
A tenisz azon sportok egyike, amelyek a „legegészebb” embert kívánják. Az éljátékosoknak az év több, mint felében a csúcson kell lenniük, fizikailag, mentálisan, motiváció tekintetében is, ki kell bírniuk évi 50-60 repülőutat világrészek között sokszor, és eszméletlen mennyiségű protokoll- és reklámeseményt kell túlélniük. Abszolút nyerő mentalitással kell rendelkezniük, és ki kell bírniuk a legjobbaknál is előforduló vereségeket és sérülések utáni felépüléseket. Ezt láthatólag már az 1990 után születettek közül egyre kevesebben tudják teljesíteni. Valószínűleg azért a teniszben jelenik ez meg ennyire nyilvánvalóan először, mert ez a sport már a kilencvenes években is csúcsra volt járatva. A női teniszben valószínűleg több tartalék volt: Serena Williams manapság inkább egyedi jelenség, mint szabály. De sajnos attól tartok, hogy ez a „tartalék”, ami új és új világelsőket és Grand Slam-győzteseket eredményez, a nőiesség figyelmen kívül hagyásán alapul. A női teniszben mindig sokkal több „összeomlás” volt, meccsen belül és karrierszinten is, mint a férfiben. De ugyanakkor sokkal nagyobb és tanulságosabb dráma is volt az, amikor az elvileg nem győztes mentalitású játékos a csata hevében megtalálta magában ezt az erőt. Nem szerettem Steffi Graf játékát, de őt nőként nagyon meg lehetett kedvelni, főleg, amikor már érett játékos volt.
Talán a tenisszel is az történik, ami a focival: túl profin, túl tudományosan csinálják, és ezért kicsit íztelené és jellegtelenné válik.
Vezető fotó: MTI/EPA/Mast Irham
Facebook
Twitter
YouTube
RSS