Floyd-ügy – Itthon főleg a trópusi tájak előtt pózoló influenszerek vannak felháborodva (elemzés!)

Azzal kezdi elemzését, hogy hagyjuk most Amerikát, hagyjuk George Floydot és a rendőrt, aki a nyakán térdepelt, hagyjuk a konkrét tényeket (azokat főleg könnyű hagyni, lévén, hogy még alig ismerjük őket, hacsak nem azt a tényt, hogy a mediatizált fekete mártíromságok jelentős részéről szokott kiderülni idővel, hogy mégsem úgy volt, ahogyan beállították, na persze akkor már minek derül ki, a plazmatévék nem röppennek vissza a kirakatba, se a lélek azokba, akik életüket vesztették a zavargásokban). Mint írja, tavaly írt már egy politicós cikk kapcsán a sérelemimportról, arról a jelenségről tehát, hogy az amerikai kulturális hegemónia jegyében az egyetemi világ és a média olyan fogalmakat igyekszik meghonosítani európai környezetben, amelyek csak a tengerentúli történelmi és társadalmi viszonyok között értelmezhetők. Leimeiszter azt írja:

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy szűk egy évvel később Európán is végigszánt a Black Lives Matter-mozgalom, sőt Budapesten (!) is BLM-demonstrációt szerveznek, magyar celebek sorban fejezik ki kegyeletüket Floyd halála miatt, s a magyar Facebook-nyilvánosság széles rétegein jut át az amerikai faji pornó legújabb darabja.

Az újságíró brilliánsan von párhozamot és írja le, hogy Jámbor András besegít: Cigány Lives Matter. Mint Leimeiszter fogalmaz: az újbaloldali publicista megteszi a tőle telhetőt, hogy az amerikai imperializmus terméke, az amerikai faji neurózis konkrét formát és tárgyat találjon hazánkban is. Mert bírálja ugyan Hosszú Katinkát és Vajna Tímeát, amiért azok csak az amerikai igazságtalanságok miatt tiltakoznak, de teszi ezt azon mítosz jegyében, miszerint a „kirekesztés” egy és oszthatatlan, bárhol is jelenik meg: az Egyesült Államokban, Magyarországon vagy a Húsvét-szigeteken – olvashatjuk, majd hangsúlyozza, hogy univerzális kirekesztés, univerzális kizsákmányolás, univerzális kiszolgáltatottság nem létezik.

Kirekesztések, kizsákmányolások, kiszolgáltatottságok vannak, voltak, különböző formájúak és mértékűek, különböző történelmi és kulturális okokból fakadóak. A spártai helóták, az amerikai gyapotszedők vagy a magyar cigánysorokon élők fájdalma nem azonos. A szenvedést nem lehet egyetlen képletre visszavezetni. A szenvedés nem egyesít

– emeli ki. Leimeiszter szerint régi balos közhelyet görget tovább Jámbor, de nem veszi észre, hogy a kirekesztés egyetemességének mítoszát a globálkapitalizmus mára mindenestül magáévá tette és saját céljaira hasznosítja.

Van-e jobb példa, mint az amerikai tüntetők mellett sorra kiálló nagyvállalatok Twitter-közleményei és szipogós hangvételű belső levelei a társadalmi igazságtalanságokról? Jámbor nem ismeri fel, hogy az általa használt retorikai sémák már nem az elnyomottak és az elnyomók osztályharcát rajzolják ki, hanem a bűntudat pszichológiai terhének oszthatatlanságában egyesült világot. A „rasszizmus” nem jelenség, hanem eszköz

– írja és teszi fel a kérdést, majd tovább fejtegeti, hogy a világ egyneműsítésére számtalan stratégiát vetnek be, a „rasszizmus” pedig éppúgy ezek sorába illeszkedik, mint a (pop)kulturális hatalom. A kettő egymásba olvasztásának hatása felmérhetetlen.

Nem nagyon beszélnek róla, ilyenekről nem szokás beszélni, de egyre feltűnőbb, hogy a kirekesztés mint téma, motívum és narratíva lassan minden egyebet felülírni látszik az irodalomban és az irodalomkritikában, a filmművészetben, a streaming-oldalakon, a szórakoztatóipar különböző ágazataiban. Születnek persze művek, amelyek nem a kirekesztés iskolás példázatait közvetítik, de a nemzetközi kultúrsajtó és kultúrreflexió a kánonalakítás során ezeket a kirekesztés-művészetnek rendelik alá

– emeli ki. Közli: önmagában kevés a politikai, gazdasági, kulturális hegemóniaépítés: a globalizált ember megteremtésének a pszichológiai sztenderdizálás a biztosítéka. Erre találták ki a „rasszizmust”. Erre szolgál a sérelemimport, a bűntudatkeltés, a white guilt és hasonló érzelmi kódok memetikus továbbterjesztése.

Mindezek fényében pedig felmerül a kérdés, hogy mi rejlik ténylegesen a „nyitott társadalmak” bevándorlásfétise mélyén, miért szomjazzák azok valójában a színesbőrű testeket (bodies, ahogyan a kirekesztésológiai szakzsargon nyomatékosítja)? Csupán olcsó munkaerőként szívja fel őket Európa? Vagy van egy másik, talán még fontosabb funkciójuk: az, hogy puszta testük a múlhatatlan áldozatiság jelölője, s e testek jelenléte előhívja, aktiválja, igazolja, szentesíti a többségi társadalmakban a globális, globalizáló bűntudatot?

– olvashatjuk a kérdéseket a téma kapcsán. Leimeiszter szerint azt a speciális, amerikai ízű bűntudatot, amelynek a végtelenített, egyre propagandisztikusabb kirekesztés-narratívák ágyaznak meg, amelynek a pszichológiai előfeltételeit világszerte mindenkiben kialakítják különféle médiakampányok meg felkapott sorozatok. Szerinte a Floyd-ügy mutatja: ez a bűntudat (a helyi kisebbségek esetében pedig párja, a globális bosszúvágy) immár bárhol felkelthető, függetlenül attól, hogy az adott történelmi tények indokolják-e, vagy hogy egyáltalán van-e valaki, akivel szemben ilyesféle bűntudatot érezhetnénk.

Ez a bűntudat kisiklik ok és okozat kategóriái közül

– írja.

Ha egy társadalom rendszerszerűen rosszul bánik egyes tagjaival (mint ahogyan Amerika tette a négerekkel), az természetesen eredményezhet bűntudatot. Napjaink Európájában fordítva áll a helyzet: mintha a globalizálódást elősegítő bűntudat szükségszerűsége követelné meg más etnikumú személyek tömeges behozatalát – mintha a bűntudatkeltő funkcióhoz rendeltetnének az élő testek

– írja. Az amerikai bűntudat birodalma így kebelezi be Európát, és a gyarmatosított országok polgáraiban fel sem merül, hogy joguk lenne a saját érzéseikhez.

Leimeiszter szerint persze viccesek a pesti fiatalok, akik rabszolgalázadást LARP-olnak a US Embassy előtt. És jól elhatárolható az a társadalmi réteg, amelyet itthon a leginkább foglalkoztat a Floyd-ügy: jól szituált, jellemzően jónevű egyetemek tanulói, életstílusuk szerves része a hovatartozási-erkölcsi kódként is szolgáló aktivizmus. Ők persze nincsenek olyan sokan, a Floyd-ügyben viszont az az újszerű, hogy a négerpárti „szolidaritás” mémjei – hála a celebritások „kiállásának” – a közösségi oldalakon társadalmilag szélesebb körbe is továbbjutottak.

Mi köze Tóth Verának vagy Radics Giginek a minneapolisi néger meggyilkolásához?

– teszi fel a kérdést az újságíró. Közli:

Hülye kérdés: mi máshoz lenne közük? Az érzelmi-pszichológiai azonosulás földrajza más, mint ami az atlaszokból következne. Amerika szellemileg teljesen magába szippantott minket. Vélekedéseink, hiedelmeink, előítéleteink, alapfeltéveseink, hajlamaink struktúráit módszeresen lebontották, helyettük jellegzetesen amerikai struktúrákba kényszerülnek gondolataink. Érdeklődésünk, figyelmünk iránytűje többezer kilométer távolságba vezet, a birodalom szürke határterületein történteknél jobban izgatnak bennünket az ottani szenzációk.

Tovább folytatja:

az események időbeli közelsége folytán adódik az összevetés a Deák téri késeléssel: számos nézőpont szerint, különféle politikai-társadalmi megfejtések mentén értelmezhető (akár instrumentalizálható) eset volt ez is. Jámbor András arra joggal mutat rá, hogy a magyar hírességek és számos, általában apolitikus követőjük mégis George Floyd és nem M. László, K. Gergely halála kapcsán posztoltak – és azért volt így, mert utóbbi nem volt megnevezhető, elmesélhető új, koloniális nyelvünkön, a sérelemimport által behozott fogalmakkal. Az M. Lászlóról és K. Gergelyről való beszéd az önazonosság, a helyhez kötöttség már-már radikális gesztusa lett volna, s ezzel furcsa módon elidegenítette volna a követőtábor normie, kevésbé tudatos, a hazai közügyek iránt közömbös részét – szemben George Floyd morálisan kockázatmentes, konszenzuális (mert távoli), képileg befogadhatóbb halálával.

Hozzáteszi:

A gyarmatosítóval való lelkes, ujjongó kollaborálás alaphangját mégsem a celebek, hanem Csepelyi Adrienn újságíró adja meg. Régóta hódolattal követem őt, amiért kollégáihoz képest is reflektálatlan, locsogó naivitással közvetíti a nemi erőszak-nyerspezsgő-Sziget Fesztivál háromszögben mozgó WMN-mindset legbornírtabb igazságait is. Csepelyi, aki magát rendre mániákus kultúrafogyasztónak titulálja – s már ebből is tudható, hogy a kultúrát a burzsoá magakelletés rítusaival téveszti össze – „Ebben a tükörben az én fehér arcom is ott van” – Széljegyzet az amerikai zavargásokhoz címmel írt jegyzetet a történtekről.

Leimeiszter szerint van itt minden:

„privilegizált – fehér bőrű, többségi állampolgári – helyzetünk”; körmönfontan megfogalmazott dicsekvés azzal, hogy bármennyire szeretné, ő nem öltözik Missy Elliottnak, mert figyel az afroamerikai közösség érzéseire, s még bronxi négerekkel is szimpóziumot tartott az ügyben; „a jóindulat néha kevés”; nem tudja, mennyire fájdalmas a romáknak az Egri csillagok Sárközije, akit csak ragyásként emlegetnek – s a filmben nem cigány szereplővel játszatják el (!); s végül a kulcsmondat: „Mi, fehérek, jól elbasztuk ezt, ugye?” „Eléggé” – feleli a bronxi.

Az újságíró azt hangsúlyozza a cikk végén, hogy elintézhetnénk annyival az egészet, hogy konformizmussal elegy az ostobaság.

Csepelyiből azonban a kolonizáló mentalitással való maradéktalan azonosulás, a totális önfeladás beszél. Csepelyinek magyarként nincs rá oka, mégis szükségét érzi annak, hogy – mint annak idején az öltönyt húzó őslakosok – belebújjon a bűntudat szűken amerikaiakra szabott kényszerzubbonyába. Nyilván meg akar felelni közönségének, akiket kielégít az effajta morális hivalkodás. Csepelyi a mentális gyarmatosítás szélsőséges példája. De elég erős szokásaink, hagyományaink ellenállása az ilyen példákkal szemben? Ha nem, a végére csak a fun fact marad: Európa, az tényleg nem létezik többé

– zárja sorait Leimeiszter. A teljes írást itt olvashatja. 

Forrás: Mandiner/Leimeiszter Barnabás; Kiemelt kép:MTI/EPA/Facundo Arrizabalaga

Facebook hozzászólás