A nyertesek ugyan nehézkesen, de mégis tesznek néhány érzékelhető nyilatkozatot a győzelem ragyogása dacára is a közös jövő, haza, feladatok és célok érdekében, amelyekben feltételezhető egy óvatos kéznyújtás. Olykor ez még elegáns gesztusnak is felfogható. Persze, nekik jóval könnyebb parolázni a nyert csata nyergéből. Nincs ebben eredetileg semmi leereszkedő gesztus, inkább a közös jövő kitapogatásának a szándéka érezhető az emelkedett hangulatban.
Próbálkozások akadnak a vesztes oldalon is. Nekik a nehezebb. Nem könnyű elegáns mosollyal lazítani a fogorvosi székben, miközben az ínyük megfelelő pontját keresi az injekciós tű. Mégis az elegáns megoldások mutathatnának utat a jövőnk felé. Az elegancia civilizációnk különös fejleménye és nem a fájdalmat csillapító mákony, hanem inkább az eddig megtaposott kommunikációink kiegyengetése, újragondolása lehetne. Elhagyván a vulgáris párbeszédek zsarnokságát, megfejthetővé, átlátszóbbá válik a világ, még az állítás-tagadás atavisztikus paradigmái is megközelíthetővé alakulhatnak. A választások éjjelén a harag és az öröm kavalkádja tombolt. Voltak, akik levonták a konzekvenciákat és lemondtak, és voltak köztük, akik jó hazai szokásként csak ideiglenesen mondtak le. Akadtak, akik már a „most aztán becsomagolom a bőröndömet!” unalmas frázisát sóhajtozták és… mint eddig is, most is maradnak.
Másnap – olykor több huszonnégy óra is eltelik a másnapig – újrarendeződik a világ. A média magabiztos korifeusai új szenzációk felelőtlen gyűjtögetésébe kezdenének, egyelőre nem számolván azzal, hogy sorsuk, változó küldetéseik aranyat tüsszentő szamarai esetleg a hátsó részükkel fordulnak feléjük. Csacsiként töprengve ugyanis már esetleg megunták a válogatott médiatakarmányt, a publicisztikai beetetéseket és a Simicska-istálló világra tárt kapuin a gazda lehúzza a redőnyt. Mindenesetre dönthet a nagyfőnök úgy, hogy nem tüsszent több aranyat, nem szórja többé a pénzt feleslegesen a méltatlanokra, kíméletlen szavajárásával szólva a tehetségtelen balfácánokra. Ez a buli nem jött be. Pénze, aranya még van sok, de a széles világ sok lehetőséget tartogathat számára akár még az óperenciás tengeren is túl. A gond csak az, hogy az eddig általa pénzelt profi, vagyis a legértelmiségibbnek önminősített média, ha követné is a gazdi logikáját, ki tudja jutna-e valamire a Óperenciákon? Kaphatna-e valamilyen facér tanszéken tanári állást, hiszen a tanszékek száma még a nagy gendertudomány-osztódás után sem végtelen. A nagy bankok egyáltalán igényt tartanának-e eddigi „eredményes” működése nyomán tanácsadásaira?
Soros úrnak sem derűs a másnapja. Ő is hasonló cipőben jár, hasonló lábbeli szorítja. Bár potenciálisan nagyobb aranytüsszentésekre képes Simicskánál, az eredmény az ő nyájában is ugyanaz. Tapasztalt, sikeres spekulánsként látván a számára egyre nehezedő (elfogadhatatlan) játékszabályok törvényesítését, a tájainkon ő is hátrálásra kényszerülhet. Minek volna a kockáztatás, az értelmetlen, eleve vesztésre ítélt ütközet/ütközés? Az endzsiói, vagyis a pereputty jelentős része majd követni akarja a mestert – összepakolt bőröndök, satöbbi – a kérdés az, hogy kellenek-e még neki ezek az aktivisták? Hogy tüsszent-e még számukra aranyat, pénzt a mesebeli csacsi? Mivel sikeres pénz- és tőkemanipulátor, aki előre tervez, bizony nem jelent életbiztosítást ennek a pereputtynak, sőt eddigi nem éppen sikeres tevékenységük folytán ezt el sem várhatnák tőle. Nehezen feltételezhető, hogy akár e honi leszerepelt aktivisták után áhítoznának a továbbiakban a patagóniai, vagy az alaszkai civil Soros-szervezetek. Lehet sértődötten degeszre pakolni a bőröndöket, látványosan dobálni a hajtűket, lemutyizni a hazai valóságot, s arról zengedezni, hogy a művelt okcident tájak még mindig repesve rájuk várnak. Mert tán nem is őrájuk várnak. Ha az összetaposott távoli tájak egyáltalán még várnak valakire. Vonul feléjük mostanában, ráadásul tömegesen a népségek színes, tarka kavalkádja, hogy még tömött soraikat nézni is fárasztó lehet.
Lehet még kígyózni a kígyóknak, lecsücsülni a vágányokra és várni a menetrendszerű forradalom érkezését, a szövetségeseknek vélt ideiglenes társakat hibáztatni, feleslegesen megtagadni az esküt az elfogadott alkotmányra, míniummal összekoszolni a rozsdás Auróra cirkáló tatját, vagy festékkel a középületek falait. Ez se nem elegáns, se nem eredményes. Ha csak annyiban nem az, hogy előbb-utóbb a törvénysértések miatt le kell majd ülni a bírósággal kimért penzumokat.
A suszternek sem könnyű. Kalapál és néha a körmét is éri az ütés. Hogy ki, mi ilyenkor a hibás, ezen a suszter nem gondolkodik. Olykor néhány keresetlen szóhoz folyamodik, dühös. Pár perc múlva túlteszi magát a viharos hangulathullámzáson. Dolgozik, helyére kalapálja a faszögeket és elkészül az elegáns lábbeli.
Nem különösebben ritka jelenség ez a cipészek egykori hétköznapjaiban. Ez volna a mindennapi paradigmaváltás – mondhatnók intellektuális fleurrel. Annyi csak az egész, hogy az amúgy is devalválódott tegnapi előítéleteinket naponta újra meg újra kell értékelnünk. Ráadásul lehet (-ne) ezt elegánsan is.
A szerző író, műfordító, színházi rendező
Facebook
Twitter
YouTube
RSS