Gyermekkori emlékek karácsony ünnepén

Karácsonykor Jézus születésén túl a családot is ünnepeljünk. A zizegő karácsonyi csomagon, a mézeskalács illaton és a finom falatokon túl a család együvé tartozása az, amely az advent igazi meghittségét jelenti. Az otthonokban, az ajtók mögött díszben várakozó fák körül összegyűlő hozzátartozók azonban nincsenek egyedül, mert az ünnepi történetekben megelevenednek az eltávozott szülők, nagyszülők és családtagok is.

SZABÓ FRUZSINA ANNA – PestiSrácok.hu

Akárhányszor megpróbálok egy gyerekkori karácsonyt felidézni, mindig egy nyíló ajtóval kezdődik. A nagyszüleim házát kicsi koromban mindig óriásinak láttam sok-sok ajtóval, de a mai napig áhítattal pillantok arra az egyre, amelynek opálüvegén át korábban a karácsonyi égők fáradhatatlanul és csábítóan pislákoltak.

Ezt a fotót Papáról kedves barátja, Öveges József fizikus készítette.

Karácsony reggel mindig a falubeli papámékat látogattuk meg elsőként. Ahogy beléptünk a házba egyből a sejtelmes fényeket lestem, vajon nyitva van már az ajtó, vagy várnom kell még Szabó papa végre kinyitja? Talán öt éves lehettem, amikor az egyik legemlékezetesebb karácsonyi ajándékomat kaptam. Sok embernek humor tárgya a nagymamától és nagypapától kapott kézzel készült, örökbecsű kötött pulóver, ám az én csoda „Ragacs tragacs” ihletésű pulcsikámmal még a legszebb Barbie baba sem vehette fel a versenyt. Szívemből kötődtem a kötött darabhoz, ugyanis az régi kék autóról szóló meséket számtalanszor hallottam nagyapámtól. Örömittasan kaptam magamra a pulóvert, fittyet hányva a fa alatt még az ünnepi csomagolásban raboskodó játékra. Emlékszem Szabó papám a szokásos helyéről, a cserépkályhával szemközti pamlagról mosolyogva figyelte örömömet.

Szabó Józsi bácsit mindenki határozott embernek ismerte. A faluban köztiszteletnek örvendő ember volt, aki huszonnyolc évig irányította a községet. Fáradhatatlan, akár kétkezi munkájának köszönhető az új iskola, az óvoda, a kultúrház felépülése. Ám otthon, családi körben, kenyérre lehetett kenni. Karácsonykor mindig kíváncsian kérdezgettem, hogy ő miket kapott gyerekkorában, amire mindig csak mosolyogva legyintett és hozzátette „Kisbogaram, nem emlékszem én már arra.” Később világossá vált, hogy szörnyű szegénységben, nevelő szülők nevelték fel. Ám arról mindig szívesen nosztalgiázott az ünnepekkor, hogy milyen volt az első Jézuska-váró műsor az új iskola, vadi új tornatermében, amelyet minden zalai településvezető megirigyelt, és ahol a három méteres karácsonyfa terjengő illata sem nyomta el az új linóleumpadló szagát. A gondtalan fiatal korukat felidézve elmesélte, hogy a család pincéjében a mamával, a barátokkal hogyan mulattak az év utolsó napján és utána biciklivel hogyan száguldottak le a latyakos hegyoldalon az árokban landolva. Ezen anyukámék mindig jó ízűen nevettek, ám én gyerekfejjel, nem értettem, mi olyan vicces ebben? De szóba került az is, hogy a falu karácsonyfáját régebben nagy mulatozás közepette díszítették fel. Papám a falu bolondjának titulált öregembernek sok-sok évig mindig vitt karácsonyfának valót pár finom falat és házi készítésű szaloncukor társaságában, mert a településen élő szegények sorsát is mindig érzékenyen figyelte.

Karácsonyi mulatság a család pincéjében

Életművének egyik legnagyobb elismerése az volt, amikor a falu első díszpolgárának választották meg, elismerve több évtizedes fáradhatatlan munkáját. Emlékszem, hogy az avató ünnepségen munkásságának főbb állomásait végigjártuk, de a számomra legkedvesebb történetek természetesen nem hangzottak el, mert annak komikus vonásai az intézmények megépítése, a karitatív tevékenység és a közösségépítés triumvirátusában nem igazán illettek volna bele. Nagypapámat fiatal és öreg egyaránt tisztelte, érzékletes hasonlattal élve ő volt a térség Mátyás királya. Képtelenebbnél képtelenebb helyzetekben kellett igazságot tennie. Sokszor hallgattam meg dinnyegondozás vagy szőlőszedés közben azokat a történeteket, amelyek a szomszéd tyúkóljába átszokott kakasról, a más birtokára áthajoló és a termését odahulló szilvafáról szóltak, ezek persze tojás osztozkodással és közös pálinkafőzéssel végződtek.

Meséinek állandó főszereplője volt barátja, Öveges József, aki az ország fizika tanáraként vált híressé. A professzor nagyapám kérésére több tehetséges, hátrányos helyzetű nebulóval foglalkozott, ám a közismert fizikus mindig viccesen megjegyezte: „Józsikám, csak a te faludban van ennyi géniuszjelölt kisdiák.  A jó szíved fog a sírba vinni.”  Övegesről a faluban mindenki tudta, hogy rettegett a betegségektől. Szabó papa sokat mesélt azokról a tréfás szituációkról, amikor barátja egy-egy kézfogás után fejvesztve keresett vizet és szappant, csak a könyökét nyújtotta a keze helyett, lehetett szó akármilyen magas rangú emberről, vagy  hogy nem fogta meg a kilincseket, csak kizárólag zsebkendővel, kesztyűben. 

Visszaemlékezései végén használt szófordulata a mai napig a fülemben cseng: „hol vannak már azok a szép idők”. Idén karácsonykor, ahogy a magányosan árválkodó helye felé pillantottam, nekem is ez a mondat ékelte be magát a gondolataim közé. Pár hete még a pattogó tűz mellett aludt, aztán elaludt. A szeretet ünnepén minden család megáll a nagy sürgés-forgás közepette, szívét egy pillanatra az ünnepi zöld helyett feketébe öltözeti, hogy az elvesztett szülőkre, hozzátartozókra emlékezzen, mert mindenkinek volt Szabó papája, akivel kicsi korában együtt etette a háztáji állatokat, aki a hintát lökte a játszótéren, akinek műhelyében órákig el lehetett pakolászni a szögeket, csavarokat, aki az uzsonnájából képes volt ízletes katonákat gyártani, akinek almája és dinnyéje a legízletesebb volt, aki Zsigulijával bármilyen krízishelyzetben útra készen állt és aki kinyitotta a boldog karácsonyhoz vezető opálüvegű ajtót.