„Hálát adok az Istennek, hogy ilyen csodálatos labdarúgókkal játszhattam együtt!” – Nyolcvanéves lett Dunai II Antal (PS-exkluzív!)

Egyike a magyar labdarúgás legnagyobb legendáinak, akit hivatalosan is beválasztottak a halhatatlan magyar sportolók közé. Pályafutása számos különlegességet rejt: tagja volt minden idők legjobb újpesti csatársorának, Eusébio mögött nyert Európai Ezüstcipőt, kevésen múlt, hogy háromszoros olimpiai bajnok legyen, és furcsamód Spanyolországban többször bizonyíthatott edzőként, mint idehaza, pedig máig ő az utolsó, aki kivezette az olimpiára válogatottunkat. A közelmúltban nyolcvanadik születésnapját ünneplő egykori lila-fehér fenomén, Dunai II Antal exkluzív interjút adott portálunknak.

Nyolcvanéves lett, Isten éltesse sokáig! Miként vette kezdetét sikerekben bővelkedő pályafutása?

Gyermekkoromban alapvetően más világ volt még, mint ma. Falusi környezetből származom, közel az egykori jugoszláv határhoz cseperedtem fel. Akkortájt egy kis faluban nem volt annyi lehetőség, mint manapság, a futball volt az, ami adta magát. Bár az sem olyan körülmények között, mint ahogyan ma már játszhatnak a gyerkőcök, hiszen mi, annak idején, odahaza Garán, vagy az utcán, vagy a Duna-parton, vagy a legelőn fociztunk, többnyire rongylabdával. A bajai általános iskolába jártam, ahol a testnevelő-tanárom – aki nagyon szerette és értette is a sportot – hamar észrevette, hogy jó a gömbérzékem. Kézilabdáztunk is az órákon, de azért a foci volt az elsődleges. A bátyámnak, Dunai Jánosnak nagyon-nagy szerepe volt a pályafutásom indulásakor, több értelemben is. Egyrészt az ő segítségével lettem én is tagja a Baja Bácska Posztó NB III-as serdülőcsapatának, ahol akkor ő már a felnőtt együttes ajtaján kopogtatott. Másrészt később szintén az ő ajánlására szerződtetett a Pécsi Dózsa. Az első nemzetközi sikerem egy 1960-as bécsi ifjúsági torna volt, ahol 17 évesen a 18 évesek válogatottjában szerepelhettem. Az itteni jó szereplés nyitott utat a már említett pécsi szerződéshez, amellyel NB I-es játékos lettem. Itt már a felnőtt csapatban kaptam szerepet, ahol a csatársorban együtt szerepeltem a bátyámmal. Jól ment a játék, gólerősek voltunk, így állandó tagja lettem az utánpótlás-válogatottnak.

Nagyon fiatalon bekerült az 1964-es olimpiára készülő csapatba.

Igen, Dr. Lakat Károly az olimpiai válogatott szövetségi kapitánya rendszeresen számolt velem, ami hatalmas megtiszteltetés volt, lévén, hogy Karcsi bácsi már akkor a legjobb magyar edzők közé tartozott. Minden héten összetartásunk volt. Hétfőnként, hajnalok hajnalán felutaztam Budapestre vonattal, ahol a hét közepéig együtt volt az olimpiai válogatott kerete. Ráadásul számos felkészülési mérkőzést is játszani tudtunk, nem véletlen, hogy kitűnően összeszoktunk. Így érkeztünk Tokióba, ahol kimagaslottunk a mezőnyből és megnyertük a magyar labdarúgás második olimpiai aranyérmét. Érdekesség, hogy az akkori szabályok értelmében nem az egész játékoskeret, hanem csak azok kaphattak aranyérmet, akik a döntőben pályára léptek. Így hivatalosan nem vagyok a tokiói olimpia bajnoka, mert a döntőben nem játszottam.

Bene Ferenc győzte meg arról, hogy Újpestre igazoljon

Az olimpiai csapattagságnak azért így is volt hozadéka: szerződtette az Újpest. Vélhetően több ajánlata is volt, miért éppen a lila-fehéreket választotta?

Ennek oka az, hogy a zseniális középcsatár, Bene Feri rábeszélt, meggyőzött, hogy Újpestre szerződjek. Bene Ferivel Tokió előtt, az olimpiai válogatottban kötöttünk életre szóló, igaz barátságot. Egy szobában is laktunk az edzőtáborok és a külföldi tornák ideje alatt. Ő is dél-dunántúli gyerek volt, Kaposvárról származott, én is ott játszottam akkor már ugye, Pécsett, így ebben is rokonlelkek voltunk. Ódákat zengett az Újpestről, arról, hogy Göröcs „Titi” mellett milyen fantasztikus dolog játszani, és meggyőzött. Bár akkoriban hívott a Fradi és az MTK is, végül Bene Ferire hallgattam és az Újpestet választottam.

Aligha bánta meg a döntését, hiszen nem sokkal később összeállt a Fazekas-Göröcs-Bene-Dunai II-Zámbó támadósor, amely a magyar labdarúgás történelmének egyik legragyogóbb csatársora lett. Mi tette azzá?

Attól volt ez az ötös ilyen eredményes, hogy minden megvolt benne, ami a gólszerzéshez szükséges. Mi öten, valamennyien másban-másban voltunk kiemelkedők, és mindannyian tudunk valami olyat, amit a csatársor másik négy tagja nem. Viszont a képességeink összeadódtak, kiegészítették egymást, ráadásul, ha valamelyikünknek éppen rosszabb napja volt, általában mindig akadt valaki, aki eldöntötte a meccset a javunkra.

Dunai Antal a mexikóvárosi olimpia előtt a Népstadionban.
Fotó: MTI/Petrovits László

Édesapám annak idején az önök játéka láttán lett Újpest-drukker, s azt mesélte, hogy ha valaki késett egy negyedórát az Újpest meccséről, szinte biztosan lemaradt az első lila-fehér gólról.

Igen, ebben nincs túlzás, mert minden meccsen kidolgoztunk legalább hat-nyolc nagy helyzetet. Még ha a felét el is puskáztuk, akkor is legalább három-négy gólt szereztünk. Korántsem véletlen, hogy 1969 és 1975 között zsinórban hét bajnoki aranyat nyertünk és volt olyan bajnoki idény, amelyet százkét rúgott góllal zártunk. Ez az akkori bajnoki kiírásban, ahol mindenki harminc mérkőzést játszott, három és fél gólos meccsenkénti gólátlagnak felel meg.

Ne hallgassuk el, hogy ennek a zseniális csatársornak ön volt az első számú gólfelelőse.

Való igaz, hogy jól ment a góllövés, ám nem győzöm újra és újra kihangsúlyozni, hogy egyedül nem mentem volna semmire. A gólerős játékomhoz és a többszöri gólkirályi címemhez kellett Fazekas és Zámbó szélsőjátéka, Göröcs tanári irányítókészsége és Bene Feri állandó gólveszélyt jelentő teljesítménye is. Ennek ellenére természetesen nagyon büszke vagyok arra, hogy háromszor is a magyar bajnokság gólkirálya lettem és ebből kétszer nemzetközi összevetésben is jól szerepeltem, hiszen elnyertem az európai Ezüstcipőt és a Bronzcipőt is.

Élete legnagyobb sikere az olimpiai arany

Miközben alapember lett a Megyeri úton, Mexikóvárosban az elmaradt olimpiai aranyéremért is kárpótolta a sors…

Igen, négy évvel később, 1968-ban már nem babrált ki velem a szabályrendszer. Igaz, Mexikóvárosban már a döntőben is pályára léptem, így nem lehetett kérdés: olimpiai bajnok vagyok. Életem egyik legnagyobb sikere, nem is nagyon tudnám szavakba foglalni, mit jelent olimpiai bajnoknak lenni. Ezt tényleg át kell élni! Sajnos, újabb négy év múlva, Münchenben kikaptunk a lengyelektől a döntőben, pedig a félidőben még Várady Béla góljával mi vezettünk.

A mexikóvárosi olimpia Bulgária elleni döntőjének összefoglalója. Dunai II Antal ezen a mérkőzésen is eredményes volt – Forrás: YouTube/MLSZ TV

A vb-szereplés kimaradt a pályafutásából

Megnézve a felnőtt válogatottra vonatkozó statisztikáját, kevésnek érzem a harmincegy fellépését. Ön is így van ezzel?

Kétségtelen, hogy talán nem kaptam annyi lehetőséget a nemzeti együttesben, mint amennyit kaphattam volna, hiszen háromszoros gólkirályként, nemzetközileg is jegyzett, elismert gólvágóként is csak harmincegyszer lehettem válogatott. Ám sokkal nagyobb hiányérzetet ad, hogy egyszer sem sikerült kijutni a világbajnokságra. 1969-ben Marseille-ben a csehszlovákok, 1973-ban pedig a Népstadionban Svédország ellen buktuk el a vb-kvalifikációt. Pedig abban a csapatban sokkal több volt, amit az is bizonyít, hogy 1972-ben Belgiumban negyedik helyen zártunk az Európa-bajnokságon.

Visszavonulását követően edző lett, és rövid idő elteltével Spanyolországban kapott munkát.

Igen, és ezt a Barcelona magyar származású legendájának, Kubala Lászlónak köszönhetem. Ő az 1970-es években a spanyol válogatott szövetségi kapitánya volt. Játékosként jól ismert engem, hiszen amikor az Újpesttel túráztunk, többször is látott játszani. Személyes, jó kapcsolatba kerültünk, ami nem volt nehéz, mert Kubala – Puskásékhoz hasonlóan – sosem felejtette el, hogy honnan származik, s mindig, mindenben segítette a magyarokat. Már játékosként is beajánlott a Barcelonához, ám ahhoz, hogy kimehessek játszani, disszidálni kellett volna, én viszont nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam a hazámat. Edzőként már más volt a helyzet, hiszen amikor beajánlott egy andalúziai csapathoz, normál munkavállalási engedéllyel kimehettem. Így lettem a Xerez CD trénere, és ezzel vette kezdetét egy évtizeden át tartó spanyolországi edzői munkám.

Spanyolországban is letette a névjegyét

A sajátos magyarországi viszonyokból hirtelen a kőkemény profi világba került. Nem okozott nehézséget a beilleszkedés?

Nézze, a helyzet az, hogy munkamániás emberként, jó értelemben vett megszállottsággal mentem Spanyolországba. Nem is tudnám kifejezni önnek azt, hogy milyen nagy bizonyítási vágy feszült bennem. Nemcsak magamnak akartam bizonyítani, de Kubala előtt sem akartam szégyenben maradni. Szakmailag pedig nem volt gondom, hiszen a futball nyelvét a világon mindenütt megértik, és én szerencsére mindig be tudtam mutatni, amit akartam. Kevés szabadidőmben hangyaszorgalommal tanultam a nyelvet, amit viszonylag rövid idő alatt sikerült magas szinten elsajátítanom. Ez is könnyítette a beilleszkedésemet. De abban teljesen igaza van, hogy Spanyolországban igazi profizmus volt már akkor is, márpedig a profi világban az eredmény az elsődleges mérce. Az első évben másodosztályú bajnoki címet nyertem a Xerez csapatával, amire felkapták a fejüket Spanyolországban is, és élvonalbeli ajánlatot is kaptam. Innentől már viszonylag simán ment minden, összesen öt csapatnál dolgoztam a tíz év alatt, nagyszerű játékosok fordultak meg a kezem alatt. Büszke vagyok az ottani munkámra!

Nem csak a spanyolországi időszakára lehet büszke, hanem a magyar olimpiai válogatott élén elért eredményére is, hiszen kijuttatta a csapatot az 1996-os atlantai játékokra.

Valóban remek csapat jött akkor össze, nagyszerű mentalitású labdarúgók alkották azt a gárdát. 1972 után sikerült újra kijutni az olimpiára, ahol szintén nem vallottunk szégyent, annak ellenére sem, hogy pont nélkül zártuk a tornát. Szép emlékekkel gondolok vissza az edzői pályámra.

A mindmáig utolsó olimpián szereplő focicsapatunk, az atlantai olimpiára készülő magyar labdarúgó-válogatott Fotó: MTI/Földi Imre

Hiányoznak a nagy egyéniségek

Mi a véleménye napjaink magyar futballjáról és az Újpest szerepléséről?

Testközelből látom a mai utódokat, mert rendszeresen jelen vagyok a válogatott meccsein és amikor tehetem, a Megyeri útra is kimegyek. A válogatott Marco Rossi irányításával nagyszerűen teljesít, figyelemre méltó eredményeket értünk el, ami nagyon örömteli. Bízom abban, hogy sikerül kijutni az Európa-bajnokságra, Bulgária ellen mindenesetre remekül kezdtük meg a selejtezőket. Ami az Újpestet illeti, távol álljon tőlem, hogy szidjam az utódokat, de sajnos látni kell, hogy nem rózsás a helyzet. Az egyik legfőbb gondnak azt látom, hogy hiányoznak az egyéniségek, igaz, ez nem Újpest-specifikus dolog, mert általánosságban is igaz, sajnos. Annak idején a Ferencvárosban, az Újpestben, a Honvédban, a Vasasban, de még a vidéki fellegvárakban is nagyon sok egyéniség volt. Most sajnos alig találni ilyen játékosokat, talán ez is a magyarázat arra, hogy a patinás klubok – a Ferencváros kivételével – szenvednek a bajnokságban és a kiesés elkerüléséért küzdenek. Őszintén remélem, hogy az Újpestnek végül sikerül majd megkapaszkodnia az élvonalban.

Csupa siker a pályafutása, nem véletlen, hogy – elsőként a labdarúgók közül – a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesülete is a tagjai közé választotta. Mégis: van olyan, amire fájó pontként tekint?

Optimista szemléletű ember lévén nem vagyok kesergő típus, inkább azt keresem mindig, hogy mi az, aminek örülni lehet. Természetesen nekem sem sikerült minden. Az elmaradt vb-szereplésről már beszéltünk korábban, de ugyanúgy sajnálom például azt is, hogy életem klubjánál, az Újpestnél sosem volt módom edzőként bizonyítani, és szó szerint nüanszokon múlt az is, hogy nem lettem háromszoros olimpiai bajnok labdarúgó, amellyel alighanem örökös világrekordot tartanék. Ám ahelyett, hogy az elmaradt lehetőségek miatt búslakodnék, inkább öröm van bennem, és hála, mert hálát kell adnom az Istennek, hogy ilyen nagyszerű labdarúgókkal játszhattam együtt.

Dunai II Antal olimpiai bajnok, ezüstcipős labdarúgó Czibor Zoltán olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes labdarúgónak, az Aranycsapat játékosának a szobránál az avatóünnepség napján a komáromi Czibor Zoltán Városi Sporttelepen 2021. augusztus 28-án.
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Ha szükséges, beszáll ma is…

Öröm látni, hogy kapásból tíz évet letagadhatna! Hogy csinálja?

Nyilván számítanak a gének is, de leginkább talán az, hogy a kondíciómat mindig tudatosan őriztem, s ez most sincs másként. Hála a Hélia Szálló szolgáltatásának, amely az olimpiai bajnokok részére ingyenesen biztosítja az uszodát és a konditermet, a mai napig rendszeresen járok erősíteni és úszni is. Otthon is naponta szoktam edzeni, mert van néhány erősítőgépem odahaza is. De a könnyebb, vagy inkább a humorosabb oldalát megfogva a kérdésnek, bevallom, hogy van egy hátsó szándékom is a rendszeres testmozgással. Tudatosan igyekszem formában tartani magam, mert sosem lehet tudni, nem fut-e be egy megkeresés Újpestről, hogy az idény végén ugorjak be és néhány góllal segítsek kivívni a bennmaradást. Erre a lehetőségre is készen akarok állni.

Vezető kép: MTI/Koszticsák Szilárd