Miután úgy döntött, eldobja a kollárét, most örömmel jelentette be egy televíziós beszélgetés keretében Hodász András atya, hogy megtalálta helyét a munkaerőpiacon, valóra váltja régi álmát és baristaként folytatja. Lelkes, noha „a szívecske még néha amőba” a kávé tetején – írja Vágvölgyi Gergely a Mandineren. A rendkívül erősen bíráló cikket olvasva bennünk is elindíthat egy gondolatmenetet, hogy ki is Hodász valójában. Az alábbiakban Vágvölgyi teljes cikkjét olvashatják.
És persze büszkén szemlélekes. Akik, tudjuk jól, a progresszív kereszténységet képviselik, vagyis azt a fajta „megújulást”, aminek már semmi köze a kereszténységhez. Persze két propagandistázás között fölötte párbeszédkedvelők, most pedig éppen azoktól védik a pápalátogatást, akik politikai érdekeik szerint magyaráznák azt – miután hetekig jelentettek meg cikksorozatot, amiben saját politikai érdekeik alapján értelmezték már jól előre a pápalátogatást.
Szép húzás, csak éppen nem annyira hiteles. Andrásban ráadásul annyi tehetség és felkészültség van, hogy komoly és hiteles szerkesztőségekben is megállná a helyét, ha már ilyen téren kamatoztatná tudását. De még annál is sokkal jobb az a hivatás, amit eredetileg választott – majd jó nagy csinnadrattával, hogy biztosan mindenki hallhasson róla, feladott.
Bemutatni a legszentebb áldozatot a szentmise keretében, kiszolgáltatni a bűnbocsánat szentségét, papként jelen lenni, amikor egy férfi és egy nő (!) kiszolgáltatja egymásnak a házasság szentségét és így tovább: ennél nemesebb hivatást nehéz elképzelni. Ez a papság. In persona Christi Capitis.
Ezt áldozni fel a progresszió oltárán és bedarálni a gyors presszók és berlini lazulások kedvéért, azt hiszem, legalábbis balga döntés.
Hodász András karrierútja szomorú nyomvonal, egy talentumokkal gazdagon megáldott, Isten szolgálatára elhívott, másokért élő ember útja a szabadságnak láttatott hiányvilágba, amely számos kérdő- és legalább annyi felkiáltójelet vetít elénk. Merthogy a papból barista történet mégiscsak drámai és felveti valahol mindannyiunk felelősségét. Voltunk persze, nem is kevesen, akik személyesen, időnként (vagy éppen egy idő után, miután a személyes kommunikációtól elzárkózott) a nyilvánosságban igyekeztük figyelmeztetni. De lehet, sőt, a jelek szerint biztos, hogy mégsem tettünk, és főleg nem imádkoztunk érte eleget. És hatványozottan felveti azok felelősségét is persze, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy teljesen átformálódjon és a liberális világban találja meg magát.
De van visszaút. Mindig van. Addig is, kérünk szépen egy kávét!
Forrás: Mandiner.hu; Fotó: Axióma
Facebook
Twitter
YouTube
RSS