Hoppál Hunor: Kilencvennyolc

Június 4-én az egyik legmélyebb, leginkább csontig hatoló nemzeti tragédiánk 98. évfordulójára emlékezünk. A helyzet majd’ egy századdal később változatlanul nem mondható rózsásnak. A centenáriumhoz közeledve tehát számot kell vetnünk! A miértek után pedig a mikénteknek is elő kell jönniük – hogyan tud majd a Trianon-trauma és az aktuális nehézségek ellenére is kitartani a Kárpát-medencei magyarság?

PolgárPortál publicisztika

Az utódállamok egy része ma nem érdekelt az őshonos kisebbségek ügyének rendezésében. Erdélyben az 1918-ban megígért kisebbségi Kánaán helyett jogtiprások, elnyomatás, rendszeres inzultusok és lelki terror jellemzi a magyarok mindennapjait. Lehajtott fejjel hallgatják a szitkozódást, leszegett tekintettel tűrik a mocskolódást nagyapáik földjén. Kárpátalján a más népek háborújába való behívás után most az anyanyelvi oktatás ellehetetlenítése borzolja a kedélyeket és nehezíti a magyarok helyzetét. Tette mindezt Ukrajna úgy, hogy Magyarország az utóbbi években feltétel nélkül támogatta az országot valamennyi nemzetközi fórumon.

A probléma forrása mindkét helyen ugyanaz: nem értik Kijevben, mi történik Beregszászon. Nem értik Bukarestben, mi történik Marosvásárhelyen. Nem látják át, hogy a kisebbség és a többségi társadalom együttműködve nagy dolgok elérésére képes. Hogy csak haszna lehet államuknak abból, ha az őshonos kisebbségek ügyét felelősségteljesen, európai módon kezelik. És hogy badarság elszakadásról beszélni, hiszen vajmi kevés esélye van ennek napjainkban.

Ezen esetek mellett azt láthatjuk, hogy az említett két országgal ellentétben vannak olyan utódállamok, amelyek meghallották az idők szavát. A szlovákokkal és a szerbekkel ugyanis nem volt olyan jó a kapcsolatunk az elmúlt 98 év során, mint most. Hogy esetükben pálfordulás történt volna, és hirtelen megszerették a magyar nemzetet? Nem. Csupán megértették a körülöttük lévő világot: olyan romboló folyamatok indultak el kontinensünkön, amelyek idővel visszafordíthatatlanok lesznek. Ezáltal pedig előrébb helyezték a nagyobb célt, Európa megvédését a másik megvetésénél. E néhány év alatt pedig jelentősen csökkentek a magyarellenes atrocitások, megjegyzések – nemcsak az utcán, de a politikai életben is. Láthatunk tehát pozitív tendenciákat is egyes utódállamok és Magyarország kapcsolatát illetően.

A határon kívül rekedt magyarokkal kapcsolatban fontos nyomatékosítani: nem ők könyörögtek azért, hogy áthúzzák a fejük felett a határvonalat. Szülőföldjük, felmenőik hazája egyik napról a másikra vált idegen ország martalékává. Nekik nem magától értetődő, hogy magyarként élhetnek. Minden nap meg kell küzdeniük magyarságukért, kultúrájuk megvédéséért, identitásuk megőrzéséért. Kitartásukért minden tisztelet kijár.

Fontos az erős anyaország, egy törődő budapesti vezetés, mint a jelenlegi. Ami nem megvonja a vállát akkor, amikor Erdélyről vagy Felvidékről van szó, hanem valóban az a hitvallása, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Ennek megfelelően pedig minden formában támogatja, segíti a külhoni nemzettestvéreket. Ez pedig erkölcsi és lelki megnyugvás a jóérzésű anyaországi magyaroknak, és hatalmas segítség a határon túliaknak.

A határon kívül rekedt magyarok jogaiért minden fórumon ki kell állnunk! Etnikai alapú, önkényes hátráltatásuk ellen valamennyiszer fel kell szólalnunk! Önrendelkezésükért minden helyzetben síkra kell szállnunk! Viszont most már azon is el kell kezdenünk gondolkodni, hogy merre tovább. Nem azon rágódni, hogy mi miért volt, hanem arról elmélkedni, hogy mi hogyan lesz. Beteljesülni látszik a határokon átívelő nemzetegyesítés – nemcsak lelki, de közjogi értelemben is, köszönhetően annak, hogy 2010 óta a külhoni nemzetrészek tagjai is igényelhetik a magyar állampolgárságot. Összetartozunk. És ha hisszük, hogy a magyarság többre hivatott az örökös áldozatszerepnél, újra nagy és erős nemzet lehetünk. Csak rajtunk múlik.

Forrás: Hoppál Hunor / PolgárPortál

Vezető kép: Trianon emlékmű, Hatvan – tothdavid.hu