Két klasszis csak csodavárásra elég, csodára nem – Miért nincs több?

Kikaptunk a németektől is Svájc után, de nincs oka mindenkinek a kardjába dőlni – se a válogatottnak, se az edzői stábnak, se a szurkolóknak. Még akkor se, ha kiesünk, még akkor se, ha ne adj’ Isten Skóciától is kikapnánk. Szóval, nem kéne mindenkinek a kardjába dőlni, de azért lennének, akiknek igen.

A károgóknak ezek az alkalmak a röpke menekülőutak a szar életük elől, amikor néhány pillanatra valaki más lehet a lenézett vesztes helyettük. A mi büntetésünk, hogy ezt alkalmanként el kell viselnünk, az övék pedig, hogy együtt kell élniük önmagukkal. Kikapni egy kiválóan összerakott, erős Németországtól 2:0-ra úgy, hogy a bíró is megtolja őket, nekünk pedig szerencsénk sincs, egyáltalán nem szégyen. Ez az eredmény a világ bármely válogatottjával előfordulhatna a németek ellen. A kellemetlen a svájci meccs volt, de ezt egyrészt fölösleges ragozni, mert nem lehet rajta változtatni, és mindenki tudja, maguk a játékosaink a legjobban, másrészt az ilyesmi is előfordul.

Amíg hozzánk hasonló játékerejű csapatokkal játszunk – akár Svájc is ide sorolható –, addig van egy jó kis csapatunk, sok ügyes játékossal és a közülük kiemelkedő Szoboszlaival, Sallaival. Ezeket a csapatokat jobb napjainkon megverjük, rosszabb napjainkon kikapunk tőlük, ilyen a foci. Viszont amikor valódi nagycsapatok ellen játszunk, ott mindennek klappolnia kell a sikerhez: Rossi mesternek nagyon el kell találnia a taktikát, a játékosainknak ihletett napot kell kifogniuk, míg az ellenfélnek legfeljebb közepeset, szerencsénknek is kell lenni, és meg kell szereznünk a vezetést, amitől egyre idegesebbek lesznek. Ezeken a találkozókon azonban az is látszik a mezőnyjátékban, hogy van egy Szoboszlaink, Sallaink, akiket lehet meccseltetni ilyen csapatok ellen, de nincsenek igazi társaik az alkotásban. Eszemben sincs bántani a válogatottunk többi tagját, de a helyzet így áll:

Ha lenne még egy Sallaink, aki a másik szélen is bele mer menni pimasz cselekbe a németek ellen, akár az ő lábaikra is csomót kötve, és ha Szoboszlai lábbal meg fejben is gyors passzát legalább egy, de inkább kettő másik Szoboszlai elővételezné és indulna rá időben a megfelelő helyre, akkor erre a támadókapacitásra alapozva már föl lehetne fűzni egész nagy fociálmokat.

De nincs ennyi klasszisunk. Amikor a ’90-es években a finneknek volt egy derült égből Litmanenjük az éppen csúcson lévő Ajaxban, akkor az még nagy durranás volt, és szabad szemmel tudott látszani a válogatott meccseken, de már akkor is kevés volt egy finn nemzeti futballsikerre. Mára viszont az Európa-bajnokság összes úgymond kiscsapatának akadnak játékosai a legerősebb bajnokságok akár erős csapataiban, tehát a liverpoolos Szoboszlai sem akkora különlegesség a nemzetközi térben, mint lett volna 20-30 évvel ezelőtt. Több ilyet kéne tudnia produkálnia a hazai szakmának.

A magyar foci egyik régi alapvetése a legsötétebb, legkilátástalanabb, mocsárban fuldoklós ’90-es évekből, hogy sok focistát kell kiképezni, és akkor a nagy számok törvénye alapján akad majd köztük nemzetközi klasszis. Egyszerűbben mondva csodavárás esete forgott fenn, amikor az összes felnevelt fiatal focistával ugyanazt csinálták, és azt várták, hogy valahol majd kijön egy más eredmény. De nem jött. Illetve jött: az a Gera Zoltán, aki a finoman szólva nem konvencionális kamaszévei alatt kimaradt az utánpótlásképzésből, és így a jelek szerint nem tudták elrontani.

A válogatott játékosállománya a teljes magyar futballszakma lenyomata (fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Ha Mbappé és más afroeurópai sztárok szülei nem Franciaországban, hanem Magyarországon kötöttek volna ki, az – félretéve a közbiztonsági kockázatok ezzel párhuzamos súlyosbodását – nem eredményezett volna ilyen szintű játékosokat. Focisták persze lehettek volna belőlük itt is, akár még jók is, NB I-es szinten.

Tehetségnek ugyanis lehet születni, de jó focistának nem – arra meg kell tanítani a gyereket, és be kell vele gyakoroltatni.

Szoboszlainak, illetve a belőle focistát nevelő apjának se szerencséje volt, nem is a nagy számok törvénye alapján pottyantotta ide nekünk Fortuna anyácska, hanem a focista és a nevelőedzője is elvégezte azt a munkát, ami ezt a pályafutást eredményezte. A nevelőedzőjének, -edzőinek ráadásul azt is tudniuk kellett, hogy milyen munkát végeztessenek el vele, mit tanítsanak meg neki éveken át, amitől jó játékossá válik. Tehát érteni is kell a dologhoz, nemcsak csinálni kell, hanem jól is kell csinálni. Ebben a történetben sehol nincs sem szerencse, sem véletlen. Ahogy a többi nagy sztáréban sincs. Mindannyiuk nevelőedzői tudják, hogy miként lehet tehetséges, vagy akár kevésbé tehetséges gyerekekből jó focistát nevelni, és miként lehet a jó utánpótlásfocistát átsegíteni azon a választóvonalon, ahol jó felnőttjátékos lesz.

A magyar válogatott edzése az Eb-szálláshelyükön, Weiler-Simmerbergben. (fotó: MTI/Illyés Tibor)

Marco Rossi szintén elvégzi a munkát, évek óta kihozza ebből a csapatból, amit lehet, sőt időnként valamivel többet. A felső határunkon játszunk, rövid kispaddal, mégis egyre feljebb kapaszkodunk, és már veszélyes csapatként tekintenek a mieinkre, akikre készülni kell, és akiket végzetes hiba lehet lebecsülni. A magyar foci általános állapota viszont nem egyszerűen fáziskésésben van, hanem egyáltalán nem követi a válogatott által diktált iramot és irányt. Rossinak kicsit több segítséget kéne kapnia azzal, hogy több jó játékost tolhatnának a keze alá, akiket a magyar futballélet kinevel, ő pedig behívhatja őket a válogatottba.

Az is nagy segítség lenne, ha a Rossi által játszatott, a játékosainknak láthatóan jól fekvő magyaros focira nem az egy-két hetes összetartások során kéne megtanítania a szövetségi kapitánynak és stábjának a kerettagokat, hanem eleve így képeznék ki őket gyerekkoruktól kezdve.

Ha pedig nem sikerül megugrani ezeket a feladatokat, akkor le kéne vonni a következtetéseket. Nem a károgók módjára, akik szerint „semmi keresnivalónk az Európa-bajnokságon” és hasonló veretes bölcsességek, hanem olyanokkal kéne elvégeztetni a munkát, akik értenek hozzá. Ezt amúgy nagyon-nagyon sok rendszerben, illetve munkahelyen meg tudják oldani Magyarországon és a világban, nagy kár, hogy pont egy ennyire fontos dolog a kivétel, mint a magyar foci.