Kevesebb a fóka, mint a bécsi cukrászda

Nehéz helyzetből indult a magyar társadalom az (újra)polgárosodás útjára. A kisemmizettség évszázados, transzgenerációs nyomora utáni harácsolás a luxusproletariátus előtt nyitotta meg az utat, teljesen valótlan ígéretekkel, egy adag demagógiával és előre megfontolt szándékból elkövetett gazdasági öngyilkossággal. A settenkedő szocializmusnak nem önmagában létezése a bűne, mindenkinek joga van tévedni a világ dolgaival kapcsolatban. Az ősbűn a kollektív magyar társadalmi eszme feláldozása a tehetségtelenség, a szellemi nihil, a harácsolás és a szervilizmus oltárán. Nem az a baj, hogy nem futotta 20 év alatt bécsi cukrászdára, hanem az, hogy eladták a cukorgyárat, ami kellene az alapanyaghoz.

Hogy a padlássöprések, internálások, forradalom utáni megtorlások, a besúgók és számtalan egyéb aljasság hogyan irtották ki a magyar polgárság jelentős részét, már mindenképp velünk élő történelmi seb, amelyben ha nagypolitikai szinten nem is, de legalább állampolgári szinten nagyjából konszenzus van. Annak a rendszernek a fenntartói közmegegyezés szerint bűnözők voltak, s mint ilyenek, politikai értelemben illegalitásba, de legalábbis illegitimitásba szorultak. Ilyen értelemben ők jelentéktelenek, még akkor is, ha szellemiségük tovább él egyes politikai körökben.

A valódi kérdés az, hogy mit kezdett a magyar társadalom azzal, amikor végre megszabadult ezektől az arcoktól. Lett- e polgárosodás? A kisiparosok fejlesztették-e vállalkozásaikat, a középvállalatok elkezdtek-e exportálni, vagy legalább innoválni, hogy külföldön is versenyképesek legyenek? Jól hangzik, de nem. A ’90-es évek Bokros-csomaggal, Horn Gyulástól, száguldó inflációval és rablóprivatizációval elvitték a gazdasági növekedést, egyúttal a maradék polgárosodási vágy fejére is bunkósbottal mért hatalmas ütést. Meg ne próbáljon bárki bármit innoválni, fejleszteni, végigcsinálni, hiszen csak bukás lehet a vége.

Ilyen előzmények után az uniós csatlakozásra felfűzött bécsi kávézó ígérete már egyfajta politikai disszonancia terméke lett. Milyen cukrászdát nyisson az ember Bécsben, ha nincs cukor a sütéshez, mert a szocialisták eladták a gyárat? Hogyan szálljunk be a közös piac és a vámunió vérkeringésébe, ha nekünk nincs exportképességünk, ellenben a dömpingárú védővámok nélkül ömölhet be az országba, még lehetetlenebb helyzetbe hozva az érintett szektorokban tevékenykedő hazai vállalkozásokat? Amikor az egyetlen ajánlat a megélhetésre az a külföldi cégek végtelen kiszolgálása, akkor nem polgári osztályt alapozunk meg, hanem egy fogyasztásorientált luxusproletár társadalmat, ahol a lyukas tetejű vályogház mellett parkol a C-osztály.

Igen, hozott az uniós csatlakozás felzárkózó életszínvonalat- keveseknek, és csak az uniós alsó osztályhoz való felzárkózást. Miközben azok a pénzek, amelyek a nemzetgazdaság hosszabb távú előremozdítása érdekében kisvállalkozásokba kellett volna, hogy áramoljon, helyette fogyasztásban forintosodott a kétezres években. Az IMF és társai pedig boldog volt, hálás szívvel tolta a kölcsönöket. Még akkor is, amikor a polgári középosztály visszaépítésére törekvő más posztszocialista országok a kkv-szektort fejlesztve GDP-növekedést ért el, mi pedig egyetlen régiós országként csökkenést. Amikor Romániában évi 5-10 százaléknyi embert emeltek ki a szegénységből (döbbenetesen magas, 50 százalékos szegénységi bázisról), nálunk növekedett a szegénység aránya. Olyan fejlődési lemaradást szedtünk össze 2002 és 2010, annak kifutásaként pedig 2012-vel bezárólag, amelyet évtizedekbe telhet ledolgozni.

Ez pedig nem (csak) a GDP-mutató széttartó görbéje miatt van így, hanem az ezzel járó társadalmi folyamatok visszafordításához szükséges idő miatt is. A magyar társadalom nemcsak gazdaságilag, de társadalmi, szemléleti értelemben is rengeteget sérült az elmúlt 30 évben. Az ilyen, már generációkat érintő sokkhatások és csalódások átfordításához nemcsak gazdasági fordulat, de kulturális és szemléletbeli forradalomra is szükség van.

Az újrapolgárosodás nehézsége ugyanakkor az, hogy egy össztársadalmiszinten leszakadt országot nem lehet erőltetetten polgárosítani, hiszen ennek gazdasági teherbírási és kulturális akadályai is vannak. Mint azt fentebb írtam, a kétezres évek szemlélet és gazdasági struktúraváltás nélküli uniós csatlakozása csak egy fogyasztásorientált szűk réteget hozott létre, amely nem befektetésre fordította a megtermelt jövedelmét. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy fizetőképes kereslet nélkül nagyon nehéz piacra termelni bármit. Először is tehát a munkanélküliségi ráta minimalizálása, stratégiai iparágak meghatározása, majd a kapcsolódó iparágak szubvencionálása lehet egy kitörési modell. Az utolsó lépésben azonban már mindenképpen a potenciális polgárság bevonására van szükség. A 2025-ös év, illetve az évtized második felének nagy kérdése, hogy ez sikerül-e. Illetve az, hogy lesz-e erre politikai akarat.

Merthogy van másik ajánlat, amely a kétezres évekhez való visszatérést jelenti, a céltalan pénzszórásokkal, a gazdaságépítés szempontjából jelentéktelen szubvenciókkal, és a külföldi pénzügyi érdekköröknek való végtelen megfelelési kényszerrel. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ha túl sok az eszkimó, elfogy a fóka. És ha elfogyott a fóka, elfogynak az eszkimók is. A nyugatnak van még évszázados gazdasági és társadalmi tőkéje, amiből még veszíthet, nekünk viszont nincs tartalékunk. Ez pedig már 2026 tétje lesz.