Kikerültünk a Purgatóriumból, és már most a Mennyekben érezzük magunkat. Hátradőlve várjuk a Portugália elleni meccset (18 óra), megbocsátva a magyar futball árulásait, bűneit. Köszönjük Dárdai, köszönjük Storck, köszönjük fiúk!
Hol van már 2006, amikor Király Gáborból közellenség lett a Norvégia ellen 4–1-re elveszített Európa-bajnoki selejtező után? A magyar kapus nem is hibáival – az egyik gólnál például lest jelezve integetett, ahelyett, hogy a rövidre koncentrált volna – húzta fel a magyar szurkolókat, hanem azzal az interjúval, amit a meccs után adott. „Profi vagyok” – mondta, arra utalva, hogy már a meccs után elfelejtette az egészet. Sok drukkernek ez nehezebben ment. Igen, 2006, egyike a magyar futball kilátástalan éveinek, egyike a válogatott reménytelen selejtező-sorozatainak. Innen kell néznünk ezt a csodát.
Király akkor / Fotó: NSO.hu
A héten internetes mozgalom indult ’Mindenki mackóba’ néven azért, hogy ma mindenki Király-féle szürke nadrágba menjen iskolába, munkába, óvodába, arra, amerre veti az élet. Olyan emberek vettek fel ma egyforma nadrágot, akinek a jelentős része 2006-ban talán azt sem tudta, ki az a Király, vagy egyszerűen elátkozta gyenge teljesítményéért, és bosszantónak ható – bár kétségtelenül őszinte, és valahol érthető – nyilatkozatáért. Én utóbbiak között voltam. Igaz, a gatyát ma sem vettem fel, de ez már más történet.
Az elmúlt esztendőkben semmi sem bosszantott annál jobban, mint hogy a futballistaként egyre gyengébb csapatokba szoruló Királyt újra és újra betették a csapatba. Nem a teljesítménye zavart – képességeit ki vitatná –, hanem az, hogy előbb Puskás Ferencet, majd Bozsik Józsefet is lehagyta a válogatottsági örökrangsorban, sokszor csereként beállva, nála jóval fiatalabb kapus helyére érkezve. Érthetetlennek tartottam ezt a beismert statisztikai bűvészkedést, mi szükség volt arra, hogy a matematika nyelvén utolérje ezeket a legendákat? Az az igazság, hogy ezt ma sem értem. Mégis: kit érdekel?
Király Gábor és nála fiatalabb társai legendák lettek.
Mindenki gatyában! / Forrás: Menj Ma Mackóban Melózni Mozgalom
Nem a mai mérkőzés miatt, már azzal, hogy kijutottak. A norvégok elleni katarzissal felérő (mert van, hogy a magyarok nyernek) továbbjutást, az osztrákok elleni váratlan, zseniális győzelmet, az Izland elleni férfias küzdelmet és egyenlítést már senki sem veheti el.
Százezer önjelölt futball- és/vagy magyargyűlölő bohóc is kevés lenne ehhez.
Hosszú idő, és több száz magyar bajnoki (mennyi elpocsékolt perc és óra) és válogatott mérkőzés kellett ahhoz, hogy meggyűlöltessék velem a magyar futballt. Velem, és több millió focirajongóval. Visszamenőleg is gratulálok: sikerült. De most valami megcsillant. Valami megváltozott.
Marseille-ben olyat tapasztaltam, mint még soha. Sok tízezer magyarral, izlandival, némettel, franciával hömpölyögtünk az utcákon, és végre nem kellett pironkodnom a magyar futballmez miatt. És nem azért, mert Czibor neve áll rajta. Azért, mert ez a csapat felnőtt vízilabdásainkhoz, kézilabdásainkhoz, jégkorongosainkhoz, kajakosainkhoz, birkózóinkhoz (a sor végtelen), és ismét megmutatta: egymásért, önmagáért, és ezért a felülmúlhatatlan közönségért mindent megtesz. Küzd, hajt, nem adja fel.
Még akkor sem, amikor a szurkolók egy része már leült, még akkor sem, amikor az ellendrukkerek arcán feldereng az első kaján mosoly, s még akkor sem, amikor már csak a szív visz előre, mert az elme már azt mondaná: ez reménytelen.
Ez az együttes a miénk. A társait buzdító, a szurkolókat nyugtató, az öltözőben üvöltöző, végre férfivá érő Dzsudzsák Balázzsal. A fáradhatatlannak tűnő, de magát végtelen kihajtó Kleinheisler Lászlóval. A nélkülözhetetlen vezérrel, a csapat eszével, Gera Zoltánnal. És így tovább.
Emberek, magyarok: továbbjutottunk! Már az utolsó meccsünk előtt.
Itt, ebben a pillanatban megbocsátom Csank Jánosék nagyképű nyilatkozatait, Zombori Sándorék ömlengő hülyeségeit, Kriston ’Zizou’ Attiláék darabosságát, Mészöly Kálmánék nejlonszatyrát, Egervári Sándorék ’faszrajzait’, Mezei Doktorék futballdiktatúráját, az összes Selimi, Kabungu, Crnomarkovic és Cantona-öccs, Zidane-nagybácsi idehozatalát, a mennyei meccsek megbízhatóan alacsony színvonalát, az üres stadionokat, mindent.
Mert a mérleg másik serpenyője nem üres. Már most tele van. Ez nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtünk. Azt jelenti, hogy valamit visszakaptunk.
Köszönjük Storck, köszönjük fiúk, hajrá magyarok! Hadd lássuk már a pityergő Cristiano Ronaldót!
Ünnep / Fotó:Thedailycroton.com
Címlapfotó: UEFA.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS