Volt egy indiai diplomata, aki megérdemelné, hogy szobrot állítsunk az emlékére és a következő generáció is megismerje a nevét. Mohamed Ataur Rahman az ’56-os forradalom előtt érkezett hazánkba, három évig maradt, ezalatt végig segítette ötvenhat ügyét. Vezetésével kulcsfontosságú iratokat, leveleket csempésztek ki Nyugatra, az emigráció szerveihez és az ENSZ-hez, mindent megtett, hogy hazája hiteles képet kapjon a magyar forradalomról. Ennek megfelelően végig megfigyelték, feleségét csempészési ügybe, őt kocsmai verekedésbe akarták belerángatni, több ügynököt állítottak rá, bizalmas emberét is beszervezték. Tudta, hogy megfigyelik, de nem érdekelte, volt, hogy Göncz Árpádék börtönénél énekelt indiai népdalokat, máskor éles hangon torkolta le a kommunista középvezetőket. Rahman és a kádári állambiztonság játszmája (1. rész).
„Az általam leírt események óta eltelt egy emberöltő, mégsem tehetek vallomást a hungarophilia, >magyarszeretet< kortalan és gyógyíthatatlan betegségének a legcsekélyebb enyhüléséről”
– ezt a szép bevezetőt Bonnban, 1980-ban írta le Mohamed Ataur Rahman. Az indiai diplomata néhány évig dolgozott csak a Magyar Népköztársaságban, de jóval több volt átlagos ügyvivőnél. Kevés külföldi tett nála többet a magyar forradalom ügyéért, nem véletlen, hogy az éppen kiépülő Kádár-diktatúra kiemelten veszélyes ellenségnek tartotta. Magyarországi kiküldetése – 1956-tól 1959-ig – alatt végig megfigyelték, számos ügynököt állították rá és családjára, megpróbálták lejáratni, különböző ügyekbe belekeverni, hogy valahogyan elérjék visszahívását. Rahman hihetetlenül értelmes, tájékozott ember volt, pontosan tudta, hogy minden lépését követik, de a végletekig kihasználta diplomáciai védettséget. Kapcsolatot tartott a forradalmárokkal, a szabadságharc leverése után kialakult ellenállással, embereivel kulcsfontosságú iratokat, leveleket (és saját magyar összekötőjét, tolmácsát) csempészett Bécsbe az emigrációhoz. Ahol tudott, segített. Visszaemlékezését (Magyarország 1956-1959 Egy indiai diplomata emlékei) a Hamvas Intézet adta ki (itt megvásárolható), erre a munkára és a különböző állambiztonsági dossziékra építve próbálom bemutatni azt a macska-egér harcot, amit ő és a Kádár-rezsim vívott egymással. Felemás sikerrel.
A dosszié fedőlapja / Forrás: ÁBTL
Rahman önéletírásából és a róla készült jelentésekből is világos, hogy igazi bohém volt. Könnyedén beilleszkedett a magyarok közé, szeretett inni, mulatni, vadászni, beszélgetni, számtalan emberrel összeismerkedett Szőts István filmrendezőtől kezdve egészen Kodály Zoltánig. Következetes antikommunista volt, éppen az ’56-os forradalmat megelőző hetekben érkezett Magyarországra, végignézte, végigélte a szabadságharc bukását, a szovjet megszállást és a kegyetlen megtorlást. Tanúja volt azoknak az átmeneti hónapoknak, amikor a Kádár-rendszer minden ígérete ellenére felszámolta az ellenállást, leszámolva az idealista, megegyezésben, valamiféle koalíciós kormányzásban végig reménykedő Bibó István-féle értelmiségi körrel és a Rácz Sándor-féle munkástanácsokkal. De kezdjük az elején.
Igazolványkép / Forrás: Discovermyindia.eu
Rahman és családja 1956 szeptemberében érkezett Magyarországra, alig néhány hónappal később már meg is nyitották a dossziéját a kémelhárításnál (III/II 2-b). A gyűjteményben található első iratok a Külügyminisztérium munkatársának, Gergely Miklósnak a hivatalos jelentései. Gergely szeptemberben, majd 1957 januárjában fogadta az indiai diplomatát. Mivel a második jelentése már a szabadságharc leverése után készült, sokkal érdekesebb:
„Ujév napján délután Rahman indiai köv. I. titkár feleségével és 3 gyermekével meglátogatott lakásomon, „hogy boldog ujévet kivánjon”…. A magyarországi helyzetről beszélve Rahman igen pesszimisztikusan itélte meg gazdasági helyzetünket. Véleménye szerint a munkásság ellenállása Budapesten és vidéken egyaránt tovább tart. Mikor a konszolidálódás, a kormány stabilizálódása tagadhatatlan jeleiről beszéltem, véleményét mégis tovább vitatta”. Már ezekből a sorokból is látni, hogy Rahman nem szívesen játszotta a bólogató vendég szerepét. Az állambiztonság a megkörnyékezés szempontjából sokkal értékesebbnek tartotta a folytatást: „… Rahmanné panaszkodott: már egészen csüggedt, hogy még mindig szállodában laknak a követség butorkérdésének megoldatlansága miatt. Bécsben próbált butort venni, de olyan drága ott, hogy eredménytelenül keresett. Most Nyugat-Németországba készül majd ebben az ügyben. Kérte, legyek segitségére képek vásárlásában, menjek el vele a Bizományi Áruházba.”
Rahman és családja / Forrás: Discovermyindia.eu
Rahman felesége volt a gyenge pont
A kémelhárításnál azonnal kapcsoltak, az indiai ügyvivő köré font hálót jelentős részben feleségének gyenge pontjára építve fonták tovább. A további jelentésekből világosan kiderül, hogy Rahmanné nagyon szerette az értékes bútorokat és ékszereket, nem volt megelégedve férje fizetésével, emiatt többször is összeütközésbe kerültek. Éppen ezt akarta kihasználni az állambiztonság. Az asszonyt átvilágítását Földes Ferenc százados végezte el (Feljegyzés, Budapest, 1957. április 8.): „Márkus örnagy elvtárssal való beszélgetésem során a következőket tudtam meg Ramandnéról (így – MG) az indiai ügyvivő feleségéről: „Ramandné szegény családból származik. Gépirónő volt. Ramand harmadik férje, az elöző kettő meghalt. Egyik szülői ága orosz származásu. Magyarországot megelözöen férjével együtt Bonnban volt, ahol meggyanusitották őket Szovjetunióval való összejátszás miatt. Állitolag Ramandnéról azt állitották, hogy szovjet ügynök és ezért kellett Bonnból távozniuk.”
A jelentés fölé tollal írták oda a legfontosabbat:
„A lányokhoz, de a mamához is ügynököt kell küldeni… Megnézni milyen lehetőség van a technikára.”
Bepoloskázták a követség épületét
Az ügyvivő feleségre állított ügynökök történetével később foglalkozom, most nézzük, hogyan próbálták beépíteni a „technikát”. Mivel a Külügyminisztérium 1957 nyarán kiutalt a diplomatáknak egy épületet, ennek lehallgatását könnyedén elvégezhették: „Az Indiai Követség ügyvivője Rahman augusztus 1-ével beköltözik a Bp. II. ker. Buzavirág u. 16 sz. alatti épületbe. A fenti épületet a Külügyminisztérium utalta ki az Indiai Követség részére.” (Most is ott van az indiai képviselet, nem is régen látták vendégül Rahman egyik leányát).
Részlet egy jelentésből / Forrás: ÁBTL
A terv folytatásban röviden összefoglalták, miért is tartották az ügyvivőt különösen veszélyesnek: „Az Indiai Követség az ellenforradalom idején és jelenleg is igen széleskörü kapcsolatot épitett ki és maga Rahman is sok olyan magyar személlyel tart kapcsolatot, akik részéről különböző értesüléseket szerezhet, hazánk gazdasági és politikai helyzetéről. Tekintve, hogy India a Brit Államközösséghez tartozik és jelenleg inkább megvan a lehetőség hirszerzésre, mint az angoloknak, tekintve, hogy még a megfelelő ellenőrzésünk nincs meg. Igy alaposan feltételezzük, hogy az Indiai Követség hirszerzéssel is foglalkozik.”
(Erre sincs bizonyíték, arra viszont igen, hogy Rahman budapesti kiküldetése előtt összetűzésbe került a brit politikai vezetéssel. Korábbi állomáshelyéről, az akkor még gyarmati Kenyából emlékei szerint azért hívták vissza, mert túlságosan jóban volt a helyi feketékkel és ez sértette az afrikai „négereket” félemberekként kezelő, akkor még kevéssé multikulti brit vezetést…)
Ellenőrzés Kenyában – 1952 / Fotó: Kenyaholidays.altervista.org
Telkére küldték a beavatott külügyminiszteri dolgozót
Kacsik B. / Forrás: ÁBTL
A kémelhárítás terve szerint a diplomata dolgozószobájába és fogadószobájába vezették be a lehallgatókészüléket: „Jelenleg a fenti épületben lakik Andrasovszky Lajos, feleségével, egy 5 éves kisgyerek és 78 éves édesanyja, aki igen rövidlátó és teljesen süket. Andrasovszky Lajossal, aki a Külügyminisztériumban dolgozik megállapodtam abban, hogy a mai nap folyamán családjával együtt Zuglóba mennek, ahol saját telkükön fognak dolgozni a késő esti órákig. Ez alatt az idő alatt a lényeges munkákat elvégezzük.” – jelentette Kacsik Béla. A tiszt neve azért is érdekes, mert innentől ő vitte a Rahman-ügyet, később szigorúan titkos tiszt lett belőle. Az akció egyébként valószínűleg sikerült, mert a későbbi jelentésekben többször is hivatkoznak a lehallgatás eredményére.
Említettem, hogy Rahmanék ellen számtalan ügynököt bevetettek, volt közöttük neves orientalista (!), műkincskereskedő (és csempész), diplomáciai alkalmazott, titkár vagy éppen főportás (az ő jelentései idején még a szállodában laktak). Utóbbi fedőnevén nem gondolkodtak sokat: .„Jelentem, hogy 1957 április 18-án 15 h-kor találkoztam „Főportás” fn. ügynökkel – a XIII. Osztály kapcsolatával, – aki a következőket mondta el. (Hosszú rész törölve – MG)… >Kb. négy esetben észrevettem, hogy Szőcs István Rahmannéval távozott a szállodából. Minden esetben külön-külön hagyták el a szállót, ugyhogy feltünést ne keltsenek, de a kint várakozó taxival együtt távoztak. Egy esetben a követség gépkocsijával is eltávoztak. A szállodában Rahman és Rahmanné külön-külön ebédelnek, csak hivatalos fogadásokon vesznek részt közösen.<”
A „Főportás” a filmrendező és a diplomata-feleség szerinte túlzottan szoros ismeretségére célzott. Ebben az ügynök által feltételezett viszonyban semmi okunk vájkálni, az egész csak a következő megjegyzés miatt érdekes: „Szőcs Istvánnal beszervezés céljából foglalkozom… Kacsik Béla hadnagy.”
Szőts István / Fotó: Filmtett.ro
Szőts István és Rahman kimondottan jó barátokká váltak, utóbbi hosszan írt a filmesről visszaemlékezésében. A Rákosi-diktatúrában meghurcolt és a Kádár-rendszerben is tiltott, rendszerellenes filmrendező beszervezése már csak azért sem sikerülhetett, mert nem sokkal ezután emigrált és elhagyta az országot. A Rahman-dossziéba is csatolt irat (Jelentés, Bp., 1957. december 18.) szerint már a letartóztatástól tartott: „>Németh Marika< fedőnevü ügynök jelentette, hogy Szöcs István filmrendező, aki egy évre érvényes utlevéllel rendelkezik, – nem fog visszatérni Magyarországra. Feleségének üzenetet küldött, hogy holmiját, majd ha üzen, vigye be az Indiai Követségre. Azt üzente azért nem akar hazajönni, mert azt hallotta, hogy a rendőrség őrizetbe akarja venni. Felesége véleménye szerint, lehet ezt csak neki üzeni, mert most értesült, hogy egy böröndöt már elutazása előtt elhelyezett az Indiai Követségen.”
Szőts István emigrálásáról Rahman ezt írta: „Szőts jóképű férfi volt, halk szavú, egyszerűen öltözött, mindig rámosolygott az életre, és mindent megfigyelt. Filmes karrierje bizonyára hamarosan újra indul, mondta, hogy a filmjét bemutatják Cannes-ban. Engedélyt kapott, hogy elmenjen a vetítésre és az utána következő díjkiosztásra.
Hosszú ideje gondolkodik ezen, és eldöntötte, hogy nem tér vissza saját hazájába. Rendkívül hízelgőnek találtam, hogy mindezt rám bízta.
A Rákosinak, de Bécsnek is “túlságosan vallásos” film
Később Ausztriában is tartották a kapcsolatot: „Bécsben azonban gyakran találkoztunk. Magával vitte az egyik filmjét, amit Rákosi betiltott, merthogy >túlságosan vallásos< … Szőts azután elmondta, hogy nem sikerült eladnia a filmjét. Bemutatta néhány helyi terjesztőnek, és mind ugyanazt mondta: túl sok benne a vallás, nem lenne kasszasiker. >Nincs különbség, látja?< – nevetett Szőts. >Rákosi azt gondolta, hogy veszedelmes hiedelmeket terjesztene, és túl népszerű lenne. A nyugati ügynök meg azt tartotta, hogy senki se nézné meg, elegük van a vallásból, elég csak vasárnaponként elmenni a templomba.<”.
Ének a búzamezőkről / Fotó: Mandarchiv.hu
A Rahman által említett film az Ének a búzamezőkről volt. Az indiai ügyvivő feleségére állított műkincskereskedő és az asszonyt megfigyelő magyar buddhista ügynök történetével folytatom. Előbbi állambiztonsági parancsra óracsempészésre akarta rávenni Rahmannét, utóbbit pedig fel akarták használni a diplomata végzetes lejáratására irányuló játszmában.
Érdekesebb iratok a megfigyelési dossziéból:
http://hamvasintezet.hu/hu/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS