Mezőhegyi Gyula: machiavellizmus

„Machiavelli óta tudjuk, hogy a szimulált térség megfelelő kezelése a hatalom forrása”.
– Jean Baudrilland –

– A szerző politológus

Napjainkban a virtuális közéletiség korát élve a politika egyszerre távolodott el végzetesen a hétköznapi emberek érdeklődési körétől, és tört be a mindennapok legintimebb szegmenseibe, egy újfajta mediatizált termékként. Viszont nem csupán a politikai „termék”, a tartalom ment keresztül gyökeres változásokon, maga a közeg is végérvényesen megváltozott. A nagy ívű politikai összecsapások helyét átvették a pár soros twitter-üzentek és jelszavak. A médiumok által vezérelt posztmodern társadalmakban a határvonal a reális és a szimulált, az eredeti és a hamis között pedig lassan kezd elhalványulni.

A jelenség nem új keletű, Jean Baubrillard francia társadalomtudós a kilencvenes években már meghatározta a hiperrealitás fogalmát, mint a posztmodern kultúra egyik jellemző tünetét. Lényege, hogy a mesterségesen előállított sokszor valóságosabbnak tűnjön, mint az eredeti. Egy olyan helyzet, amelyben a modellek lépnek a valóságos személyek, dolgok és tárgyak helyébe és felcserélődik a természetes sorrendiség. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az elmúlt évtizedekben a média miként formálta át a tudatunkat a tekintetben, hogy mi az ideális otthon, mi számít divatnak, vagy épp mi az elfogadott társadalmi viselkedés.

Míg Machiavelli a megtévesztés szükségességét csupán az uralkodó megnyilvánulásaira látta, addig a modern kori politikai kommunikáció mindezen túllépve, egy olyan hamis kontextust hoz létre, amelyben felülíródnak az általános érvényű morális elvek és értékek. Egy hazug kontextusban ugyanis az igazság is hazugságként értelmezhető. Rájöttek arra, hogy sokkal hatékonyabb szembemenni az igazsággal, ha relativizálják a valóságot, amelyre az igazság hivatkozik. Egyszerűbben fogalmazva – annál, mint hogy kiáll egy politikus a választó elé és valótlanságokat állít, sokkal eredményesebb egy hamis narratívát alkotni a média segítségével. A digitálisan készített filmek korszakában, amikor egy-egy film már nem csak karakterek sorát mutatja be, hanem egy egész digitálisan szimulált világot, akkor nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy ezeket a technikákat ne csak a szórakoztatóiparban kamatoztassák…

A cikk folytatása a PolgárPortálon olvasható. ITT!

Mezőhegyi Gyula (politológus)