Kieső helyen áll a Diósgyőr a labdarúgó-bajnokságban, annak ellenére, hogy válogatott játékosok futballoznak a csapatban, és a DVTK-é az ország egyik utolsó összetartó tábora. Kihátrál a klubtulajdonos? Elképzelhető. Ő is belátta, hogy a Videotonnal és Ferencvárossal nincs értelme versenyezni? Lehet. A játékosok többsége nem érti, nem érzi, mit jelent Diósgyőrön futballozni? Biztosan. „A diósgyőri mentalitás a végletekre tőr, arra van kiélezve. Diósgyőrből kiindulva csak daccal, makacssággal, rengeteg tűréssel lehet előre törni, mert pontosan ilyenek az emberek” írja futballszakírónk.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
A Diósgyőri VTK kétségtelenül az egyik legfontosabb, „legértékesebb” magyar futballklub. Nem azért, mert klasszikus, zseniális edzők által kidolgozott, tradicionális futballstílust teremtett. Nem is a bajnoki és kupacímek, az egykor sikeres nemzetközi szereplések, a klasszis válogatott játékosok okán, hanem azért, mert a Ferencvároson kívül (jelenleg) az utolsó olyan egyesület, ami mögött egy város, egy teljes régió áll, sorakozik fel. És ez így van a harmincas évek óta. A DVTK így vált hivatkozási ponttá, a fővárosi csapatok által eluralt magyar közegben. A diósgyőri szurkolók időről-időre megmentik a totális megsemmisüléstől az évtizedek óta végelgyengülésben agonizáló „magyar lelátói- és futballkultúrát”.
Melankolikus érzés az, ami körbelengi a kultikussá vált vasgyári stadiont. Ez a „régi idők focijának” őszinte és allűrmentes szeretete még ma is megvan az emberekben, tetten érhető a fél füllel elkapott lelátói beszélgetések során, ami egykor különálló irodalmi műfaj volt. Ahogy Cervantes regénye végén Carrasco Sámson Don Quijote sírfeliratán jegyzi: „Hóbortos volt, akár mindannyian, / kik többre s jobbra vágyunk itt e földön, / s halálunkig nem hagyjuk annyiban.” Számomra, ilyen archetípus az „igazi” Diósgyőr szurkoló, ilyennek ismertem meg őket.
Diósgyőr-Szeged, 1959 / Fotó: Amigeleken.hu
Hogyan kezdődött?
Közel száztíz évvel ezelőtt, 1907-ben „Bende Antal vasesztergályos labdát rendelt Budapestről, majd szabályismeretével a foci iránt érdeklődő fiataloknak új és járható utat mutatott.” S jött a zsugázás, önfeledt játék a vasgyári Kerekdomb aljában, a közvetlen rivalizálás (diósgyőriek kontra miskolciak) időszaka. Három évvel később, 1910. február hatodikán hivatalosan is megalakult a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre (hetven elszánt fiatal – szinte gyerekek). Majd májusban az első történelmi jelentőségű meccsen a DVTK 2–1-re legyőzte a miskolci MSE-t, 1911-ben pedig felavatták a pályát, amit a vasgyári játékosok a saját kezükkel építenek.
1952, Honvéd-Diósgyőr / Fotó: Amigeleken.hu
A kezdeti szerényebb eredmények ellenére már a harmincas, negyvenes években komoly, nagyhangú és létszámú közönség alakult ki, a tribün rogyásig telt, a szegényebbek kígyózó sorokban tömörültek a pálya szélén. A csapat igazán a hatvanas évekre „érett meg”, az 59/60-as bajnokságban megszerezte a vidék legjobb csapata címet (NB I. 5. hely). Az első szereplés alkalmával a szép emlékű Közép-európai Kupában idegenben legyőzték (2–1) az olasz Palermot. A kapuban a legendás, ex-fradista Hódi Zoltán, a védelem tengelyében a diósgyőri klublegenda Szigeti Oszkár. Nagy meccs lehetett.
Aranycsapat, ólommellénnyel
Mégis, így is váratlanul tűnt fel a hetvenes évek diósgyőri „Aranycsapata”, a “háromszázas-legendákkal” (bajnoki meccsek száma) fémjelzett nagy generáció, akik kétszer nyertek kupát (1977, 1980), valamint a „véres végjátékban” megszerezték a bajnokság harmadik helyét. A csapatot Szabó Géza klubikon vezette, ő teremtette meg a vasgyáriak jellegzetes akarat-, és erőfutballját, máig híres/hírhedt ólommellényben tartott edzéseiről. Ezt az együttest máig kívülről fújják Diósgyőrben. Néhány emblematikus futballista: Görgei „Csucsu” János, Oláh Ferenc, Salamon József, Veréb György (a mai napig a csapat kapusedzője).
Szurkolói szeretet Veréb György / Forrás: Amigeleken.hu
Az első UEFA kupa-szereplésből rögtön „menetelés” lett. A Rapid Wien után a skót Dundee Unitedet verték ki (a korszak emblematikus szurkolói rigmusa volt a „Tatár Gyuri megérkezett, kivertük az Unitedet!”), négy győzelemmel, hibátlanul jutottak tovább. A csapatnak „híre ment” Európában. A diósgyőri szereplésnek egy hónappal később a Kaiserslautern vetett véget. A kettős vereséggel és kieséssel lezárult a diósgyőri labdarúgás „aranykora”. Ez az időszak testesíti meg, foglalja magában azt, amit Diósgyőrben foci alatt értenek.
Kupagyőztesek, 1980 / Fotó: Amigeleken.hu
Többször a megsemmisülés szélén
A rendszerváltozás utáni történet tipikus. Hosszú, ingadozó időszak következett, rengeteg bizonytalansággal, a klubot vezető üzleti érdekcsoportok többször, rémálomszerű gyorsasággal tönkrementek, befulladtak vagy egyszerűen magára hagyták a csapatot. Az ezredfordulótól kezdve öt éven át az is kérdéses volt, hogy egyáltalán lesz-e Miskolcon professzionális futball. A „siófoki átmentést” követő időszakban is jelentős adósságot halmozott fel a klub, amit később a város vállalt magára. Érthető, hogy a szurkolók legnagyobb félelme ez az értelmetlen, folyamatos megsemmisülés, leépülés.
Az új tulajdonossal eljött az álmodozások kora
Aztán jött a megváltóként várt új klubtulajdonos, Leisztinger Tamás. A klub jelentős pénzekből gazdálkodott, és ezért is érthetetlen, hogy hogyan küzdhet most a kiesés ellen.
Egy olyan klub, ahol a gyakorlatban is adottak a megfelelő, a magyar szinten kiváló körülmények, ahol infrastrukturális fejlődés folyamatos, ahol tisztázott az, hogy milyen tradíciókhoz, mentalitáshoz kell igazodnia annak, aki Miskolcon akar focizni.
Harc a labdáért – Horváth Ferenc, még diósgyőri játékosként / Fotó: NSO.hu
Mi lehet a válasz a Horváth Ferenc edző által sejtelmes utalásokra? Az is előfordulhat, hogy a Leisztinger-féle tulajdonosi éppen most próbálja kivonni magát a klub mögül, mert úgy látják, hogy mégsem „nagy üzlet” Magyarországon futballt csinálni, még a tao-pénzek, az adómentesség ellenében sem. A komoly bevételekhez az Európa-liga szereplés a belépő. Mintha – a Debrecenhez hasonlóan – a minimumra rendezkedtek volna be. Pedig milyen egyenesen és realistán nyilatkozott korábban a klubtulajdonos:
„Üzlet itt nincs: nyomokban sem lelhető fel. Egyelőre havi ajándékozási szerződésem van a klubbal. Sokféleképpen lehet társadalmi felelősséget vállalni, s ez az egyik módja… További hat-tízmillió eurós ráfordításra van szükség ahhoz, hogy úgy tekinthessünk a futballra, mint bizniszre, mert ekkora befektetéssel már jó eséllyel el lehet jutni az Európa-liga főtáblájára. Ez az álmunk, s abban reménykedem, hogy jó szakmai stábbal ezt az összeget akár két-hárommillió euróra is mérsékelni lehet”.
Ez a nyilatkozat 2013-as. Azóta sok minden történt. Talán a klubvezetők belátták, hogy lehetetlen felvenni a versenyt az államilag jelentősen megtámogatott Ferencvárossal és Videotonnal.
Kimondva-kimondatlanul, de a piac fel van osztva, és a keretek túlságosan szűkösek ahhoz, hogy az ország kettőnél több klubot eltartson. Így a többi klub számára a „verseny” jóformán értelmetlenné vált. Elképzelhető, hogy a „szomszédos” Debrecen brutális visszaesése is ennek köszönhető.
Ha a futball-vezetés (vagy a kormány) komolyan gondolja a magyar futball újrateremtését, kultúrateremtését, akkor a Diósgyőrnek meg kell maradnia a vidék egyik legfontosabb bástyájának. Valahogy meg kell teremteni a kiegyensúlyozottságot, hogy a két élklub ne fojtsa meg a középcsapatokat.
Keményfejűség, tisztelet, kemény munka
Ki lehet mondani, hogy a Diósgyőr a vidék Fradija. Viszont nem divatcsapat, soha nem is lesz az. Azok, akik szurkolói, fanatikusai lesznek, nem a sikerérért választják. Azért, mert azokkal a mélyről jött, nehéz életű emberekkel tudnak azonosulni, akiket a klub, a városrész képvisel.
Mert tisztelik, értik a teljes kívülállást, a letörhetetlen büszkeséget, a keményfejűséget, a tiszteletet, a hűséget, a kemény munkát.
A spanyol Luque két és fél év alatt ikonná vált Diósgyőrben / Fotó: Amigelenen.hu
Ez jellemzi a diósgyőri foci stílusát is, ezt várják el a szurkolók, és akkor, így, ennek megfelelően kell játékosakat igazolni, ennek kell lennie az elsődleges szempontnak a csapatépítés során. (Ez egyébként Elek Ákos és Murtaz Daushvili személyében láthatóan működik is, ők „igazi” diósgyőri mentalitással bírnak). Elsősorban nem Horváth Ferenc a felelős, ő tisztában van a diósgyőri tradíciókkal, de a játékosokat nem ő választotta ki: „A hibát ott követtem el, hogy nem ismertem a csapatot teljesen, és magamból indultam ki, hogy játszottam itt, hogy tudom mit jelent itt pályára lépni. A keretben sok olyan játékos van, aki ezt nem fogja föl. Van sok olyan klub, ahol lehet focizgatni, egyszer nyersz, egyszer nem. Ez a hely, ez a közeg nem ilyen, itt nem engedheti meg az ember, hogy így játsszon.”
A klub, a csapat identitásválságban, eltűnőben van. A szurkoló nem látja önmagát a csapat játékában, amit lát, az tűrhetetlen. A játékosoknak át kell érezniük ezt az szellemiséget, különben nem maradhatnak itt.
Emlékezzünk rá, hogy az andalúz José Juan Luque mennyire megértette, befogadta ezt az egyedülálló érzetet, s mennyire szerették is őt a szurkolók.
Most van nagy szükség az „északi erényekre”. Ki kell tartani a végletekig, akkor is, ha esetleg kiesik a csapat. Ezt értette meg Szivics Tomiszlav, amikor felépítette Magyar Kupa-döntős és Ligakupa-győztes csapatát. Talán ezért is bukott meg, távolították el.
A diósgyőri mentalitás a végletekre tőr, arra van kiélezve. Diósgyőrből kiindulva csak daccal, makacssággal, rengeteg tűréssel lehet előre törni, mert pontosan ilyenek az emberek. Ott a „messzi” északkeleten.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS