Miért volt ennyi szomorú sportolónk Rióban?

Még sosem hallottunk annyi szomorú és csalódott sportolói nyilatkozatot, mint Rióban, ami részben a miatt van, hogy korábban nem kérdezték meg őket rögtön a verseny után. Szembetűnő ugyanakkor a mondatok összecsengése, hiszen egytől egyig arról árulkodnak, hogy nem a testi felkészítésben van a hiba. Márpedig valami hiba van.

Nem értem, hogy miért ilyen gyenge idő lett, sokkal több volt bennem. Meg kell találni az okot, hogy miért nem sikerült, nem lehetett érezni az edzésen. Egyszerűen 250 méternél elfogytam, nem tudom mi lehetett az oka. Annyira belassult ritmusban úsztam, hogy egy picit még bele is ragadtam. Tizennégynél már megint jött az, hogy megvan ez, már a következő asszóra gondoltam; nem tudom olyan könnyen befejezni ilyenkor az asszóimat, a koncentráció nehezen megy. Olyan voltam már, mint egy felhúzott íj, aztán az első öt lövésnél komoly izgalom tört rám, ami meglepett. Fogalmam sincs, mennyire kezdtem erősen, de utána történt valami, amit nem tudtam kontrollálni. Próbáltam ezt kizárni, csak magamra figyelni, de sajnos nem sikerült, nem tudtam technikás maradni. Pont azt a hibát követtem el, amire majdnem mindenki fölhívta a figyelmemet, azt, hogy nyerni akartam. Nem tudom, hogy ez közép-európai vagy magyar betegség-e, de akivel a faluban beszélgettem ezekről, mindenkit agyonnyom az olimpia.

A nyolc arany és az összesen tizenöt érem mellé ezek, a sportolóink számára is értelmezhetetlen kudarcok is mind belefértek egyetlen olimpiába. Az a legfájóbb ezekben, ha az edzéseken nem látszik, hogy gond van, talán még az évente-kétévente ismétlődő világversenyeken sem, viszont az olimpián, ahol igazán nagy a tét, beüt a baj. És, hogy mi lehet a baj, azt jól mutatják a pozitív ellenpéldák.

Hosszú Katinka a versenyrutinjára támaszkodva, az olimpián is hozni tudta a csúcsformáját (kép: MTI / Illyés Tibor)

„Az utolsó öt méteren már a szívem vitt a célba. Izgalom volt bennem, de görcsösség nem” – mondta bravúros bronzérme után Kenderesi Tamás, aki 19 évesen ki tudta zárni a téttel járó görcsösséget. „Sikerült elérnem azt, hogy nem aggódom azon, mi lesz a végeredmény, hanem tényleg a kivitelezésre koncentrálok. Ez azért nem egyszerű, amikor olimpiai döntőben áll fel az ember” – nyilatkozta Hosszú Katinka, aki szintén tisztában van vele, hogy az olimpiára csak akkor szabad gondolni, amikor a versenyt már megoldotta. Szilágyi Áron az immár kétszeres egyéni olimpiai bajnok kardvívó számtalanszor elmondta, hogy két sportpszichológussal dolgozik együtt. Sokak – versenyzők és edzők – részéről még mindig többnyire pejoratív vélemény kapcsolódik a pszichológussal való együttműködéshez, ők viszont általában nem érnek el olyan sikereket, mint például Szilágyi Áron.

Szilágyi Áron zsinórban két olimpiát nyert kard egyéniben, mindkét versenyen óriási magabiztosságot sugallva (kép: misportunk.com)

Az edzés megerősíti a testet, de az eredmény fejben dől el

A sportolók sokszor szoronganak, ami látszik az eredményeiken. Nemcsak fizikai, hanem lelki terhelés is van, hiszen elvárásokat támasztanak velük szemben, felelősséget viselnek. A kiválasztás az edzéseken, illetve a kisebb horderejű versenyeken való teljesítés alapján megy, ám ha a sportoló nem fegyelmezett vagy a teher túl nagy számára, akkor a szorongása oly mértékben megnő, hogy végül összeomolhat, az eredmény pedig elmarad. A fizikai felkészítés már nagyon magas szintű, rengeteg lehetőség adott, ezért az eredményt ma már a megfelelő lélektani felkészítés, a pszichés állóképesség dönti el. Ez minden sportágban így van. Ha nem tud a sportoló megfelelően összpontosítani, ha a pszichés állóképessége gyenge, akkor nem tud képességeinek megfelelően teljesíteni érzelmileg és indulatilag terhelt, azaz téthelyzetben

Kubiszyn Anna pszichológus

– mondja Kubiszyn Anna pszichológus, aki a 80-as évek második felében dolgozott a Sportkórház Pszichoterápiás Osztályának Ambulanciáján, de egyénileg olykor még ma is felkeresik sportolók. Akkoriban klinikai szintű sportpszichológiai háttér állt a magyar sport rendelkezésére, azonban a rendszerváltáskor – mint annyi minden – ez is széthullott.

Fontos szem előtt tartani, hogy mire készítjük fel a sportolót – hívja fel a figyelmet a pszichológus –, ez számít a formaidőzítésben, a táplálkozásban és a lelki felkészítésben, valamint az egyénileg különböző akklimatizálódásnál is.

Hiába van fizikai állóképességem, ha nincs pszichikai állóképességem – a kettő együtt adja ki az erőt.

Ezek magas szintű megoldására általában nem elég egyetlen szakember, egyetlen edző, az edzők viszont sokszor még mindig úgy gondolják, hogy a másik szakember elveszi az ő érdemüket. Pedig visszatérő probléma a magyar sportolóknál, hogy nem tudnak vesztes helyzetből újítani. Persze a 80-as években is csak azokkal az edzőkkel volt érdemes együttműködni, akik maguk is keresték a lehetőséget, mert különben csak konfliktust szült a dolog, és akkor sem szabadott kimondani, hogy egy sportoló pszichológushoz jár. „Szégyen volt, és még ma is az” – mondja Kubiszyn Anna.

Tudományos szintű háttér a 80-as években

„Nagy erőfeszítéseket tettünk a pszichológiai felkészítés elfogadtatásáért, ekkorra tehető, hogy Magyarországon elkezdték felismerni ennek a jelentőségét” – emlékezik vissza a szakember, aki elmondta, hogy a Sportkórház akkori színvonalát és hírnevét mutatja, hogy a 80-as években még külföldről is felkeresték sportolók. A sportpszichológia jelen volt a Testnevelési Főiskola berkein belül is, azonban a Sportkórház 1978-ban létrejött pszichoterápiás osztálya klinikai szinten volt képes ellátni a sportolókat, az osztályhoz tartozó ambulancián pedig ezzel párhuzamosan folyt a megelőző jellegű pszichológiai felkészítés is.

A Buda Béla főorvos által irányított osztály az első olyan mentálhigiénés osztály volt, ahol nem csak gyógyszerekkel kezelték a mentális problémákkal küzdő sportolókat, azaz nem a biológiai pszichiátriai szemlélet volt az elsődleges, hanem integratív terápiás módszerben gondolkozott, a sportolóknak pedig erre volt szükségük. Abban az időben minden megvolt, a sportélettani kutatások is minőségi szinten folytak. Ha egy sportolóval probléma volt, vagy komolyabb felkészítést igényelt, akkor ott volt mögötte egy teljes kórházi osztály szakemberekkel, akiknek ráadásul többnyire személy szerint is volt sportolói múltjuk.

Az autogén tréning a sportolók felkészítésében is sikerrel alkalmazható terápiás módszer, ami a sportpszichológus szerint az alapfelkészítés része lehetne a versenysportban. Ezzel a módszerrel javítható a reakcióidő, a figyelem és oldható a szorongás. Vannak magasabb klinikai szintjei is a sportpszichológiának, mint például a mentáltréning. A mentáltréning által az ember tudja irányítani a belső világát, így például szellemi síkon lejátszható az egész mérkőzés vagy más sportági tevékenység, és a legkisebb mozgásmozzanat, időtényező is javítható, beállítható. Fenn lehet tartani a sérült testrész funkcióját, ezáltal nem igényel annyi időt újra megszokni vele a mozgást, és a sportoló hamarabb visszatérhet a pályára. Különösen hasznos lehet a mentáltréning az úszók számára, mert náluk nagyon pontosan, szinte méterre be lehet állítani a mozgást, a légzést, a fordulókat, ami egyrészt a medencében, másrészt a pszichológusnál történik.

Buda Béla osztályvezető főorvos irányításával elkezdődött egy jó folyamat a Sportkórházban, de ezt derékba törte a rendszerváltás (kép: index.hu)

Ez is ráment a rendszerváltásra

„Már a 80-as évek végén érződött, hogy merre tart a dolog” – mondja Kubiszyn Anna, utalva arra, hogy elvettek a Sportkórház területéből építkezési célokra, és „benne volt a levegőben, hogy ez az egész nem lesz olyan formában hosszú életű, ahogy a megelőző években működött”. Természetesen sokan akartak részesülni az addig sportolóknak fenntartott, magas színvonalú kórházi ellátásból, amelyet megnyitottak a nagyközönség számára is, éppen emiatt viszont megszűnt a Sportkórház speciális jellege. „A sportolók különleges kezelést igényelnek, hiszen sok mindenben eltérhet az állapotuk az átlagemberekétől, és éppen ez a különleges bánásmód volt talán az oka, hogy a Sportkórházból valamiféle közkórház lett, kis túlzással csak egy a sok közül” – állapítja meg a Kubiszyn Anna. Egy idő után a belső bomlás is megindult, és 1995-ben megszüntették a pszichiátriai osztályt, ahogyan a szülészetet is, az ott dolgozó orvosok, szakemberek pedig szétszéledtek.

A rendszerváltás idején senki sem nézett úgy a sportra, mint aminek érdemes egyben tartani a tudományos hátországát, ezért tudott széthullani a rendszer – véli a pszichológus. „Ma már más szinten vagyunk, mint két évtizeddel ezelőtt, tehát nem ott kéne újrakezdeni a dolgot, hanem korszerűen. Ma is működik a Sportkórház, de attól tartok, hogy nem megfelelő volumenben” – teszi hozzá.

Államilag szervezett, egységes sportpszichológiai háttér kell

A sporthoz a testi adottságokon kívül kell versenyző alkat, kitartás és lelkierő, lelki felkészültség is (fizikai és pszichés állóképesség). A szorongás egy bizonyos szintig sarkall, ezért egy kevés szükséges, de ha túlzásba viszi a sportoló, akkor lehúzza őt, és mélyen a valós tudása alatt fog teljesíteni emiatt. Az energiát fegyelmezetten féken kell tudni tartani, ugyanakkor a megfelelő pillanatban ki kell tudni adni. Oda kell figyelni, hogy ne forduljon át agresszióba, illetve csak hasznos mértékben. Vannak, akikben mindez eleve adott, de ők képezik a kisebbséget; a sportolók többségének lelki felkészítésre is szüksége van. A már említett Szilágyi Áron ezt megoldotta egyénileg, de mi van azokkal a sportolókkal, akik nem tudják, hogy kihez forduljanak, vagy nem tudják, hogy szükségük van erre?

Ha a sportoló nem fegyelmezett vagy a teher túl nagy számára, akkor a szorongása annyira megnő, hogy összeomolhat. Az eredményt ma már a pszichikai állóképesség dönti el. (kép: citycolleges.ie)

„Állami központban biztosított sportpszichológiai ellátás és felkészítés kellene – az a modell alapvetően jó és működőképes volt, ami a Sportkórházban működött. Azt kellene korszerűsíteni” – jelenti ki Kubiszyn Anna. Ezt részben ugyan továbbvitte a Testnevelési Főiskola (azóta Egyetem), együttműködve a Sportkórház jelenleg is működő részével, de célzottan a sportolóknak szánt, klinikai szintű ellátás 1995 óta nincs Magyarországon. „Azt gyanítom, hogy ezt a klinikai sportpszichológiai szakképzés létrehozása sem tudta megoldani” – mondja.

Az edzőket és a sportolókat is össze kell hangolni a sportpszichológiai tevékenységgel, a pszichológussal, mint egy új sportszakemberrel. Tisztában kell lenniük a sportpszichológiai felkészítés jelentőségével és azzal, hogy a sportolónak nem azért van szüksége a pszichológusra, mert dilis, hanem azért, hogy ki tudja hozni magából a legjobb teljesítményt. Sok sportolót esélyesként tartanak számon, mert az edzéseken és a kisebb versenyeken még jól teljesít, de a nagyobb tétversenyeken már képtelen erre. A versenysport versenyzésre alkalmas embereket kíván, ami a lelki összetevőkben rejlik. Ugyanígy, ha valakinek romlik a teljesítménye, amögött is meg kell nézni az esetleges a lelki okokat. Nagyon fontos a sportpszichológia elfogadtatása, szervesen be kéne illeszteni a sportolók felkészítésébe.