Negyven éve hunyt el a magyar futball egyik legnagyobb legendája, Bozsik József. A százszoros válogatott örökké kispesti maradt, és Puskás Ferencékkel szemben 1957-ben hazajött. Utánozhatatlan zseni volt, és már a hatvanas évektől látta, merre tart a futballunk. “Ifjúságom >mindent a futballért< elmélete sűrűn az eszembe jut, illetve eszembe juttatják a zöld gyepen futás helyett lagymatag labdarúgást mutató játékosok” – mondta 1972-ben. Szív, akarat, elegancia – Bozsik Józsefre emlékezünk.
Negyven éve, 1978. május 31-én hunyt el a magyar futball egyik legnagyobb csillaga, legszerényebb egyénisége, Bozsik József. A százszoros válogatott játékos a klubhűség mintaképe volt és maradt, egész életét a Kispestnél, majd az abból lett Budapest Honvédnél töltötte, amelyet barátjával, Puskás Ferenccel, kispesti játékostársaival és a diktatórikus módszerekkel odavitt többi klasszissal a világ legjobb csapatai közé emeltek. Ha Bozsik élete meccséről van szó, akkor mindenki a londoni 6:3-ról beszélt és beszél, s ez érthető, hiszen a világbajnoki döntőt elveszítettük. Bozsik a Wembleyben megmutatta igazi klasszisát, futballjának esszenciáját, nem véletlen, hogy Billy Wright, akit – addig – a világ legjobb jobbfedezetének tartottak, ezt nyilatkozta:
„Ha igaz volt, hogy én vagyok az első, akkor e mérkőzés után a legnagyobb tisztelettel és örömmel kell elfogadnom a második helyet – Bozsik után. A labdarúgás legértékesebb kitüntetéseit adnám Bozsiknak, ha rajtam múlna, hiszen játékával nagy szolgálatot tett ennek a népszerű sportágnak”.
Ez a nyilatkozat mind Wrightról, mind Bozsikról sokat elárul – tartás és jellem kell ahhoz, hogy így beszéljünk az ellenfeleinkről. Az is köztudott, hogy Bozsik sok más legendára hatással volt, közéjük tartozott a futballművész Franz Beckenbauer is. Amikor a németek világbajnoka már jóval világklasszisunk visszavonulása után Budapesten járt, mindenkit arra kért, hogy hozzák össze Bozsikkal, mert ő az egyik példaképe. Ezt aztán személyesen is elmondta neki.
Az Aranycsapat. Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkúti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II László, guggol: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula. / Fotó: Fortepan.hu
A kispesti munkáscsapat felemelkedése
De most lépjünk vissza a kezdetekhez, egy olyan interjúból idézek, amelyet fiával, Bozsik Péterrel készítettek:
„A közeg, ahol édesapám családja lakott, munkásnegyed volt. Klubja, a Kispest is, amíg nem lett a Néphadsereg egyesülete, egy szegény munkáscsapat. Arról nem tudok, hogy nagyszüleim a földalatti mozgalom tagjai lettek volna. De a közeg, ahol éltek, biztosan baloldali gondolatokat erősített bennük. A gyerekeknek, így apámnak is, már egészen fiatalon dolgozniuk kellett, ő kifutófiúként járult hozzá a család megélhetéséhez. Ez abban az időben, azt hiszem, nem volt ritka. A munka mellett természetesen, amikor csak ideje volt, focizott. 1947-ben a válogatottba is bekerült, ettől kezdve végképp a futball került az első helyre. Édesapám nemigen politizált, a játék érdekelte. Nekem erről nincsenek emlékeim, mert szüleim hermetikusan elzártak a politikától. Nálunk ez szigorúan tabu volt. Közéleti szerepet, amire kijelölték korábban, 1956 után nem vállalt”.
Jól tudjuk, hogy 1956 az ország mellett labdarúgásunkra is végzetes hatással volt.
A levert forradalom és szabadságharc után klasszisaink jelentős része kint maradt, nem beszélve a szinte teljes utánpótlás-válogatottról. Az ügynök Szepesi György (azaz „Galambos”) hiába győzködte Puskásékat a diktatúra és az állambiztonság megbízásából, a világ valaha volt egyik legjobb játékosa nem jött haza. Ahogyan a Fradiból „elrabolt” Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és társaik sem.
Bozsik hazatért a külföldi túráról, és később sem hagyta el az országot. „Apám volt a családfenntartó – mondta erről Bozsik Péter. – Pista bátyja fiatalon meghalt, így korban is ő következett, ő gondoskodott a szüleiről. 1957-ben az illegális dél-amerikai túrájukról is a család miatt jött haza, pedig kapott ajánlatot az Atlético Madridtól. Talán félt attól, hogy meghurcolják az itthoniakat, ha Spanyolországban marad.”
Kotász Antal és Bozsik József, 1958 / Fotó: Fortepan.hu
Bozsik tehát visszajött, jutalmul 1957-ben megfosztották katonai rendfokozatától és kitüntetéseitől, továbbá lemondatták képviselői mandátumáról is. Maradt a válogatottnál, maradt a Honvédnál, de azt a szintet már nem tudták elérni, amit korábban. A nemzeti csapattal 1954 után 1958-ban sem tudtak feljutni a világfutball csúcsára, ahonnan azóta is egyre inkább távolodunk.
A százszoros válogatott legenda azok közé tartozott, akik látták, mi folyik a labdarúgásban, hogyan „mutyisodik” el, hogyan vesznek ki az egyéniségek, hová tűnik a küzdés, a szív.
„Már akkor szenvedett a magyar futballközegben – mondta erről a fia. – Ő abszolút profi játékos volt, a szónak nem az anyagi, a megélhetési profizmus értelmében, hanem mentalitásában.
Nagyon vigyázott a fizikai állapotára, rendkívül céltudatos volt, hatalmas akaraterővel rendelkezett. Edzőként már a hatvanas években ütközött egy-két akkori sztárjátékossal, mert nem azt nyújtották, amit ő saját magával szemben megkövetelt.
Az, hogy a magyar futball ma ott tart, ahol, az 1960-as években kezdődött.”
Már a hetvenes években kimondta, hogy futballistáink messze nem tesznek meg mindent, ahogyan a felkészülés sem a megfelelő. „A labdarúgástól nem lehet elszakadni – mondta 1972-ben a Labdarúgásnak. – Akik egyszer elkezdtük, örökké rabszolgái leszünk. Csak az a baj, hogy többet szomorkodunk, mint amennyit örülünk.
Ifjúságom >mindent a futballért< elmélete sűrűn az eszembe jut, illetve eszembe juttatják a zöld gyepen futás helyett lagymatag labdarúgást mutató játékosok”.
Már akkor látta, mi lesz a probléma a jövő (most már a jelen) labdarúgásával: „A múlt csodálatos volt, klasszisokkal, a játékot szerető, szívügyüknek tekintő labdarúgókkal, a kor legcélszerűbb edzésmódszereivel. A jelenből hiányoznak a nagy egyéniségek, háttérbe szorult a szív, s felkészülési módszereink sem sorolhatók a legkorszerűbbek közé.
Gépies, mechanikus lett a labdarúgásunk, iparággá vált…
A jövő? Méltó lehet a korábbi évtizedekhez, ha a szívet visszahozzuk a vezetésbe és a játékba is.”
Néhány nappal az 1978-as világbajnokság előtt hunyt el, váratlanul, fájdalmasan fiatalon. Így már nem kellett végignéznie, ahogyan a ’78-as vébé argentin–magyar meccsén elbántak a mieinkkel. Jóbarátja, klasszistársa, Puskás Ferenc csak 1981-ben tért haza a Magyar Népköztársaságba, így itthon, Magyarországon, Kispesten már nem találkozhattak.
Öt évvel később, 1986-ban Bozsik Józsefről nevezték el a Kispest stadionját. Az őskispestiről Kispesten – és ez így van jól.
Fotók: Fortepan.hu, illetve MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS