Mózes sorsa – A jövőt nem piszkálva a múltban maradni

Igaz, hogy régebben ÁVH-s volt, de később úgy kedveltük a tévében. Igaz, hogy fegyveresen védte ’56-ban a pártházat, de jószándékú, emberarcú kommunista volt. Igaz, hogy pályafutásokat, életeket tört ketté, de hát olyan jó humora volt. Nagy Imre valóban kommunista volt, de a mártírsága így meg úgy meg amúgy. Hány meg hány ilyen mentegetéssel találkozhattunk már a jobboldalon! Amikor fejben nem sikerül kilépni a kommunisták által megalkotott keretrendszerből, akkor születnek meg az ilyen mentegetések. A kommunisták, vagyis a több, mint négy évtizeden át fenntartott rezsimjük által alapjaiban befolyásolt szocializáció sokakat tart fogva, önhibájukon kívül persze. Ám aki – főleg aktív közéleti emberként – nem tud ezen érzelmileg túllépni, az nem tud rendesen megérkezni abba a világba, amelyet a poshadt posztkommunizmus helyébe akarunk tenni.

Az, hogy Mózes nem léphetett be az ígéret földjére, az nem marhaság, hanem bibliai iskolapélda. A története pedig nem azért öröklődött évezredeken át, hogy a ma történészei eltanakodhassanak az igazságtartalmán szakmai szemmel, hanem azért, hogy okítson, mint a legendák általában. Mózes a sivatagi vándorlás embere volt. A sivatagi vándorlásra voltak érvényes meglátásai, tapasztalatai, vezetői megoldásai. Az ő küldetése az volt, hogy egészben eljuttassa a népét az ígéret földjének kapujába. De mit csinált volna ott bent, ahol mások voltak már a feladatok, mint az ő egész életét kitevő vándorlás során? Alázatosan, nagy belátással elment volna nyugdíjba? Vagy tovább erőltette volna egy megváltozott világ immár nem célravezető eljárásait azért, mert ő csak azokhoz ért?

Akárhogy is esett, a történetnek úgy van örök tanulsága, hogy az új feladatokat új embereknek kellett megoldaniuk, akiket nem kötöttek a régi megoldások beidegződései, a régi keretekhez ragaszkodás.

A magyar hagyományban is megvan az ugyanezt az örökérvényű üzenetet hordozó legenda az idős Álmos fejedelem személyével, aki elhozta a magyarokat az új haza küszöbére, de ott letelepíteni és kormányozni őket már nem az ő dolga volt. Arra a más feladatra ott állt készen a másik ember, Árpád.

Nyilván nem könnyű túllépni azon, amin felnőtt az ember, ami a fiatalságát jelenti. De a fiatalságot jelentő kereteket és figurákat a mai negyvenes, sőt harmincas korosztálytól felfelé a kommunisták eszkábálták össze körénk, tehát álságos, és tele van hazugságokkal. A népszerűség közelébe például kizárólag megbízható elvtársakat engedtek oda. Sorra derülnek ki a kommunista időszakban aktív, illetve a ’90-es és 2000-es évekre átmentett, az egész ország által kedvelt tévések, humoristák, kultúraszervezők, a közvélemény által értékes emberekként számon tartott figurák múltjában a csúnya foltok. Mező Gábor kutatásai megbízhatóan szállítják e téren az újdonságokat, ám a nyilvánosság előtt tényekkel csak most besározódó, valójában eleve sáros komcsikat érzelmi alapon mentegető emberek is rendre megjelennek a hozzászólói között. Az ÁVH-s viszont hiába lett az egész ország által kedvelt tévés vagy humorista, attól még ÁVH-s marad, és az emberarcúnak gondolt meg a szórakoztatóan vicces kommunista is a diktatúra tudatos szekértolója marad.

Akiket tönkretettek, ellehetetlenítettek, esetleg meggyilkoltak, azok nem nevettek a vicceiken, és nem kedvelték őket, hiába pörögtek bármennyit a képernyőn.

Ők, a tönkretett névtelenek az igazi mártírok, nem Nagy Imre. Nagy Imre nem volt semminek a mártírja. Sebes Gábor alaposan feldolgozta már a témát, könyvben és cikkekben is leírta, sokszor elmondta – többek között a Honi felderítésben is –, hogy Nagy Imre örökké kommunista maradt, mindvégig a pártdirektívát követte; ’56 októberének és novemberének kaotikus napjaiban, amikor megszűnt az MDP, és még nem jött meg Moszkvából az új ukáz, akkor is azt az irányt követte, amelyet a kommunista párt irányának hitt. Végtelenül, már a bárgyúságig naiv volt, meg tulajdonképpen többszörösen szerencsétlen is, de ettől még nem állt át a nemzeti ügy mellé, nem lett mártír, pláne nem a kommunistaellenes népfelkelés mártírja. Attól, hogy Rákosinál meg Gerőnél egy fokkal emberségesebb volt, még nem lett rendes ember. Ő is csak egy kommunista bűnöző volt, akit likvidáltak az elvtársai, mert rossz lóra tett a belharcokban. Nem az első és nem az utolsó ilyen.

Ugyanúgy nem volt ő mártírja ’56-nak, ahogy Rajk László vagy Ries István sem volt mártírja a kommunista diktatúrának, és ahogy például Ernst Röhm sem volt mártírja a náciellenes küzdelemnek csak azért, mert a náci elvtársai ölték meg.

Sehova nem vezet a kommunista mentegetése, csak mert összeforrott a fiatalságunkkal, mert jófejnek tűnt (miközben a nem kommunista jófejeknek esélyük sem volt országos ismertséget szerezni a médiában), esetleg személyes ismertség okán. Ha sáros a múltja, akkor azt sárként kell kezelni. Ha ez ledönti a kommunizmus által felépített idolokat, akkor dőljenek csak le, és akkor sem lesz kár értük, ha esetleg érzelmileg sokaknak nem egyszerű ez a dolog.

A kommunista ugyan mindig jóemberkedik, de tömegek vérében fogant jakobinus néven, azután a saját nevén nevezett főprojekt során is vérben gázolt, gyerekeket akasztott fel, minden elképzelhető emberi gonoszságot elkövetett, most pedig woke néven migráns „álproblémákkal” meg gendersérültekkel akarja elborítani a világunkat, és ne legyenek illúzióink, hogy nem gázolna most is szívesen vérben.

Mégis mi az, amiért érdemes védenünk, mentegetnünk bármely korszak kommunistáit? Mi az a közös pont, amiben ki lehetne egyezni velük? Bármilyen kis kompromisszum velük a világunk felgyújtására törekvő szándékkal kötött kompromisszumot jelenti.

Teljesen le kéne tudni tenni mindazt, amit a kommunizmus belevert a fejekbe és a lelkekbe. Természetesen nem az egyén hibája, ha ez nem sikerül, mert az élet jelentős részének és főleg a gyerekkornak a szocializációját rettentően nehéz, vagy nem is lehet zárójelbe tenni. Annak viszont a jobboldalon alapvetőnek kéne lennie, hogy egy-egy kommunista tettes vagy ügynök iránt érzett, leküzdhetetlen személyes rokonszenvünket nem verjük nagy dobra, és nem próbáljuk legitim mintaként beállítani a saját lelkünk megnyugtatása érdekében.