Csodára vár az ország, de az igazi csodát már átéltük: ilyen közösségi élményt még nem igen élt át egyetlen fiatal sem. Mi ma már nem veszíthetünk (akkor sem, ha a pályán vereséget szenvednénk): tudjuk, hogy Geráék ma is mindent meg fognak tenni. A tét a negyeddöntő (Magyarország-Belgium 21 ó). Legyen bárhogy, ez már a Mi Csapatunk. Egy magyar futballőrült (a két szóban a nehéz sors) vallomása:
Mióta vártunk erre? Én 1980 végén születtem, így nagyjából öt és fél éves voltam 1986-ban, akkor, amikor a magyar válogatott utoljára jelentős tornán szerepelt (igen, mert az olimpia futballszempontból nem ez a kategória). Azokat a meccseket – szerencsére – nem láttam, nekem csak Csank és Bánfi János jutott, meg a jugoszlávok elleni 1–12. Máig emlékszem arra, hogy a párharc első találkozójának végén (Budapesten) a közönség ünnepelni kezdte a csapatot, miután 0–7 után megszerezte a becsületgólt. Ó, a pesti humor. Szimbolikus volt, hogy éppen Illés Béláé volt a szépítés, ’Béla Királyé’, aki – komoly önismeretről tett bizonyságot – sohasem próbálta ki magát külföldön, hiszen sejtette, hogy az már nem az ő világa. Talán kiderült volna, hogy a király meztelen. Jól elvolt ő a Bohócligában – bár akkor még senki sem nevezte így. Az ‘egy hétre jöttek’ (milyen csavar Puskásék angolok elleni hazai győzelme után!) visszavágóján Belgrádban kaptunk még egy ötöst, Szavicsevics és Mijatovics jól kiszórakozták magukat, megalázó volt, az volt az én generációm futballmohácsa. Akkor mondtam le – azt hittem, véglegesen – a magyar futballról.
Felejthetetlen élmény / Fotó: Rangado.hu
Félre értés ne essék, azt követően is számtalan minősíthetetlen, és néhány fogyasztható bajnokit végignéztem, voltam kint Honvéd-meccseken, válogatott-selejtezőn, de valami mindig hiányzott. Nem vártam már semmit az egésztől. Belesüppedtem a jó magyar futballnihilbe.
Csak léteztünk, én és a magyar futball – együtt a semmi ágán.
A Csank-féle pótselejtező után (amit amúgy olyan jól kimagyarázott a Vadász úr) már mindig csak finomabban bosszankodtam az újabb és újabb bukásokon, és bár csóváltam a fejemet egy-egy megalázó gól után, de már jóval kevésbé fájt. Enyhült az a zavaró érzés, az önérzet. Tiszta szívvel nevetni viszont sohasem tudtam ezeken a vereségeken, nem, mert a bennem élő gyereknek ez az egész még mindig rosszul esett. Hiába tudtam, hogy futballcsalók szennyezik be a hazai labdarúgás világát, valaki ott belül még várt. És várt. És várt. És futballgyerek végül pont akkor kapta meg ezt az egészet (játékkatonát és labdát), amikor már nem is számított rá. És nem is az eredményekről van most szó. Hanem a hozzáállásról, a játékról, a karakánságról, az egyenességről.
Dzsudzsák üvöltésében, Storck mesteri meglátásaiban, Dárdai magabiztos egyszerűségében találtunk rá önmagukra.
Gera és én – mese egy pécsi ollózásról
Vissza az időben. Még a pécsi csapatban tűnt fel a fiatal Gera Zoltán, csak egy kicsit volt idősebb, mint én, és – magyar pályán unikum – képes volt ollózni. Ezt vettem észre először (aztán lehet, hogy ahogy sok mese, mítosz alapja, ez sem igaz, nem is volt semmilyen ollózás). Akkor néztem ki magamnak, és lett a Kedvenc Magyar Játékosom (mert kell ilyen a Del Pierók, Puyolok, Maldinik mellé). Aztán a Fradiba igazolt, és ott sem romlott el, nem úgy, mint az akkori ferencvárosi légkörben megváltozó Tököli Attila (sajnos a saját szurkolótól érkező pofon sem segített). Nem, Gera megmaradt egyszerű, lelkes, látó játékosnak, aki miatt elkezdtem, elkezdtünk Fradi-, West Brom- és Fulham-meccseket nézni. Azt hittem, hogy a Fulhammel teljesített Európa Liga-sorozat a csúcs, de kiderült, hogy még neki is van egy dobása.
Gera a Fradiban / Fotó: FTC.hu
Dobás? (Amúgy árulkodó Tököli – akit szintén kedveltem – és Gera pályafutása, az egyik postafordultával visszajött Nyugatról, és idegbeteg, örökké borostás csatárrá alakult, a másik kedvencé vált, amerre járt). Jött a portugálok elleni csodagól, és én visszafiatalodtam, és végre megkaptam, megkaptuk, visszakaptuk!
Azt a sok ‘enbéegyre’ elpocsékolt időt, azt a rengeteg bizalmat, érzelmet, könnyet, dühöt. Mind visszakaptuk. És nagy levegőt vettünk, és kihúztuk magunkat.
Ezek a sikerek az igazi szurkolóké
Tartom: ez a siker mindenkié, de leginkább a játékosok, és azok a szurkolók érdemlik meg, akik mindenhol ott voltak. Akik évtizedekig kitartottak, akiket saját barátaik, családtagjaik bolondnak néztek, akik újra és újra megnézték a meccseket. Akik újra és újra elővették a zászlókat. Ez az ő győzelmük leginkább. A nagy többséget egy vereség eltaszítja, ellöki.
De számunkra itt már nem jöhet vereség. Akkor sem, ha esetleg a belgák ma elkenik a szánkat. Mert barátaim, ezeket a heteket senki sem veheti el. Akkor sem, ha Lukaku oda-vissza bebőrözi Guzmicsot, majd felollózza a pipába.
Mert
Marseille-i utamat senki sem veheti el. Azt a hangorkánt senki sem veheti el. Az ismeretlen német srác gratulációját senki sem veheti el. És hatvanas években emigrált, azóta Németországban élő idős bácsi örömét, a vele folytatott beszélgetést sem veheti el senki. Ahogyan az örömtől felrobbanó budapesti kerthelyiséget, a menet miatt megálló buszt sem veheti el az ég világon senki sem. (Hány millió magyarnak van hasonló vagy ennél még szebb élménye?)
Béna kép, felejthetetlen élmény / Fotó: Én
Köszönöm, köszönjük fiúk, férfiak, még egyszer. Köszönjük, hogy felnőttetek vízilabdázóink, jégkorongozóink, kéziseink és a többi példakép mellé! Ha lehet, verjétek meg a belgákat, de ha mégsem mosolyogna ránk a sors, most abba sem fogunk belehalni.
Önök Uraim bebizonyították, hogy a menthetetlen szó nem létezik.
(Talán) Még a magyar futball sem az. Bármilyen mérges is Thomas Bernhard, ennek az országnak, ennek a generációnak éppen erre volt szüksége. Egy kis fényre, egy kis közösségi élményre. És ha még tovább tart egy héttel: nem bánom, legyen!
Megvan a kezdő: Király-Lang, Juhász, Guzmics, Kádár -Gera- Lovrencsics, Kleinheisler, Nagy, Dzsudzsák – Szalai
A nyitóképen Király és Wilmots (a belgák szövetségi kapitánya,aki ellen annak idején még játszott a magyar kapus). Forrás: UEFA.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS