Életének kilencvenkettedik évében elhunyt az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legendás személyisége, Dénes János. Írásunkban saját kötetében megjelent forradalmi visszaemlékezéseit és emberi arcélét is megidézve igyekszünk emléket állítani a szabadságharc egyik megtörhetetlen, igaz hősének, aki 2006-ban is ott volt a barikádokon és „körme szakadtáig” a magyarság megmaradásáért, sorsának jobbításáért küzdött.
Törzsökös székely származása ellenére Dénes János egyike az 1956-os „pesti srácoknak”, azoknak a hősöknek, akiknek kiállása és mámoros elszántsága a XX. század legtisztább forradalmát eredményezte. A Nyárádmentéről származó idősebb Dénes János Erdély román megszállása elől Csonka-Magyarországra menekült. Jegyese – későbbi felesége –, a székelyberei Kacsó Eszter a bizonytalanságba is utána jött Pestre.
Isten különös kegyelme, hogy az akkor tizenéves szerelmes leány, többévi kemény asszonysors után 1925-ben szüli első gyermekét, Viktória nővéremet, majd 1928-ban születik Vilma nővérem és 1930. január 5-én következtem én, fiúgyermekként. Apám örömére Jánosnak kereszteltek.
A család a kezdeti nehézségek után egyre jobban él, köszönhetően a családfő és az édesanya ügyességének, valamint a gyermekek szorgalmának és munkabírásának. A világégés borzalmai után az apa szerencsésen megússza a málenkij robotot, és a család ismét önállóvá válik. A nyiladozó értelmű, munkába álló, majd a katonai szolgálatra bevonuló fiatalember egyre inkább átlátja, milyen csalárd is az épülő kommunista rendszer.
Szabadságukról, a családi örömön túl, elkeseredetten térnek vissza katonatársaim. Beszolgáltatásról, padlássöprésről, erőszakos téeszbe kényszerítésről, kuláküldözésről számoltak be bajtársaiknak. Előfordult alakulatunknál, hogy a harmadéves tiszthelyettest leváltották beosztásából, majd lefokozták és munkaszolgálatra kényszerítették, mert szüleit kulákká nyilvánították. Mire a három év, egyre nehezebben viselt katonaidőm letelik, családunk gazdaságilag és szociálisan is a mélypontra jut.
Dénes János az első kötetében – Őfelsége a magyar nép – részletesen mesél forradalmi élményeiről
Gerő hírhedt rádióbeszéde vitte ki az utcára
Dénes János nem tétlenkedhet, azonnal felvételre jelentkezik egykori munkahelyén, a Richter Gedeon Gyógyszergyárban, amelyet immár Kőbányai Gyógyszerárugyárnak hívnak. A gyárnak nemcsak a neve változott meg a korábbihoz képest, de a belső légköre is. Kommunisták, párthű elvtársak és elvtársnők ragadták magukhoz az irányítást, miközben háttérbe szorult a szakértelem, a hozzáértés. Stein Teréz korábbi párttitkár az igazgató, helyére a párttitkári poszton Appelné lép. Beszédes nevek, beszédes titulusok. A fiatal diszpécsert 1956. október 23-án a munkahelyén érik a hírek, amelyek aznap estére forradalmat varázsoltak Budapesten.
1956. október 23-án, kedden a délelőtti műszakban dolgoztam. Minden különösebb esemény nélkül telt el, de a műszakváltásnál már nemcsak az átadásról beszéltünk. A váltótársak a tüntetés engedélyezéséről, majd betiltásáról beszéltek. Lesz-e tüntetés? Délután, este a családi közösben végeztem a munkám. Az esti etetésen vagyok túl, amikor hírül veszem, hogy Gerő Ernő 20 órakor beszél a rádióban. A Gerő-beszéd felháborított, pedig addig nem vettem részt az eseményekben. Felháborodásomban elhatározom: megyek a Rádióhoz! Közben megérkezik Vilma nővérem, aki elragadtatott állapotban mutatja a tüntetésről szóló röplapokat, melyeket Kőbányán egy motoros szórt. Ő is jön velem a Rádióhoz. A villamos már csak az Orczy térig közlekedik. Gyalog megyünk tovább a Bródy Sándor utca felé, de csak a Gutenberg térig jutunk. Érzékeljük, hogy a Rádiót körülvevő tüntetőket egy külső ÁVH-s kordon zárta körbe, hogy meggátolja az újonnan érkezőkkel való egyesülésüket.
A tüntetők körbezárásánál később sajnos jóval tovább merészkedtek az ÁVH-s gyilkosok, hiszen, mint az közismert, többször is a tömegbe lőttek, amelynek sokan áldozatul estek a Bródy Sándor utcában. Ám ez még csak a kezdet volt, a forradalom eseményeit és Dénes János részvételét tekintve egyaránt. A java ezután következett:
Hajnalban, október 24-én kerékpárral bejutok a Rákóczi térig. A következő tárul elém: fiatal fiúk, lányok fáslizzák ki, zsírtalanítják a fegyvereiket, lövések zaja a Rádió és környéke felől. Nyitott, páncélozott autókból szórják a röplapokat: ’Miénk az utca…’ – aláírás: Nagy Imre. 1953 őszén leszerelt, kiképzett kiskatona voltam, tizedes rendfokozatú tüzér, lövegvezető. Rendszeresített fegyverem dobtáras géppisztoly, úgynevezett ruszki gitár – hasznosítani tudtam magam. Segítettem a kézi fegyverek tűzkésszé tételében. Okítottam a fegyver használatát: töltés, tárazás, dobtár-csere.
Budapest, 2009. június 24. Gyászolók állnak Ekrem Kemál György búcsúztatásán a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Középen Dénes János, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének (POFOSZ) tagja, volt parlamenti képviselő. Fotó: MTI/Kovács Attila
Dénes János – amint írja – ettől a reggeltől kezdve non-stop részt vesz a fővárosi forradalmi eseményekben. Ott van minden lényeges helyszínen, és emlékezete rögzíti a történéseket.
Pillanatkép! Október 24. szerda: a Nagykörút Petőfi-híd és Kilián Laktanya közötti szakasza a déli órákban. A harcban megsérült és pánikban elhagyott orosz katonai járművek, lövedék verte falak, kitört ablakok, szétlőtt porták. A Petőfi-híd irányából az orosz katonák tűz alatt tartják a körút kézi fegyverekkel, géppuskákkal belőhető szakaszát. Egy orosz T-34-es páncélos eljut a Kálvin tér felől a Kilián Laktanya előtti kereszteződésig. Három oldalról kap támadást. Repülnek a benzinpalackok. Egy köteg kézigránát az egyik oldalról megsérti a hernyótalpát. A forradalmi városkép vegyes. A harcok színhelyétől pár száz méterre a tüntető tömeg ’barátkozik’ a szovjet katonákkal. A kötelező orosznyelv-tudás szintjén felteszik nekik a kérdést: ’Mit kerestek itt?’, ’Iván, neked is van édesanyád?’! A ’Ruszkik haza!’ bősz üvöltést az orosz katonák is megértik. Akik nem, azok a falakról cirill betűkkel és magyarul is olvashatják.
Mindössze huszonhat évesen munkástanácsi vezetővé választják
A személyes jelenlét és az alkalom szülte forradalmi tevékenységek mellett rövidesen új, a korábbinál is jelentősebb feladatot mér a sors Dénes Jánosra. Olvassuk ennek történetét is a főszereplő tollából!
Október 30-án a szörnyűségek és az örömujjongás ellentmondásai közepette kerékpárral meglátogatom a Parlament környékét. Az akadémia és a pártközpont páncélosokkal körülvett, védett terület. Útban hazafelé találkozom Bősze János és Formán János gyári munkatársaimmal, tőlük értesülök: Munkásgyűlés! Munkástanács választás van a Richterben. Bekarikázunk a gyárba. A heves hangulatú gyűlés a forrpontján van. Felelősségre vonás, leváltások követelése, gyűlölködés, személyeskedés! Kiábrándító kép a felemelő napok után. Felháborodásomban felugrok a szónoki emelvényként szereplő kézikocsira: ’Most félre minden személyi ellentétet! Nem az a dolgunk, hogy kit verjünk meg, kit rúgjunk ki. Magyar munkások és fiatalok vére festi pirosra a pesti utcák kövét. Most egy a jelszó: Ruszkik, haza!’ Alföldi László igazgató beszámol a Munkástanács tagjainak eredményes megválasztásáról. Megtudom, a 140 fős biokémia üzem, ahol én is dolgoztam, Bérci Antalt és engem Dénes Jánost Munkástanács taggá megválasztott. 26 és féléves koromban az 1800 fős Kőbányai Gyógyszerárugyár ideiglenes Munkástanácsának elnökévé választottak meg.
Dénes János megválasztása éppen egy időben zajlik a Köztársaság téri pártház előtt történt véres eseményekkel. Ezért erről maga is csak később, mások elmeséléséből értesül. Ezután élete párhuzamos mederben folyik tovább. Hol a munkástanácsi szerepköréből fakadó feladatait látja el, hol pedig a barikádokon van jelen. Így azt is személyesen tapasztalja meg, miként roppantják össze a szovjet lánctalpak a magyar szabadságot.
November 4-e vasárnap hajnalán a döbbenet! Tüzérségi össztűzzel lövik Budapestet, az alvó fővárost. Információk beszerzése, helyi tájékozódás. Kőbányát Vecsés-Ferihegy irányából a Gyömrői úti üzemi őrségek, és a fegyveres felkelőcsoportok védik. Közepes légvédelmi ütegek megfelelő személyzettel, stratégiailag jól kijelölt helyeken: az Éles sarkon, a Liget téren és a Kápolna téren. Bázisuk a Csajkovszkij park és a Halom utcai pártház, többirányú kijárattal. Közben ellentmondásos hírek. Még tartja magát a Corvin-köz, a Kilián Laktanya. Legerősebb az ellenállás a munkáskerületekben: Csepel, Józsefváros, Ferencváros. Hírek hősies helytállásról a Móricz Zsigmond téren és a Széna téren. Kőbánya védelme is eredményes, pedig minden oldalról támadják a megszállók, egynéhány ’muszka vezető’ segítségével. A Népliget nyög a T-34-esek súlya alatt, amely a szovjet páncélosok benyomott ökle a város testébe. Meghökkent, hogy a szovjet katonák többsége nem Budapest ostromára volt felkészítve. A Kanálist, a csatornát, Szuezt keresték Budapesten!
Budapest, 2006. szeptember 29. Dénes János beszédet mond a Kossuth téren összegyűlt tüntetőkhöz. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Kőbánya egészen a végsőkig kitartott
Dénes János november 4-ét követően szinte állandóan ott van a kőbányai barikádokon, és tevékeny részese annak, hogy a hatalmas szovjet túlerővel szemben Csepel mellett Kőbányán tartja magát legtovább a forradalmárok fegyveres ellenállása. Persze a X. kerület sem képes egyedül csodát tenni, november közepére itt is megszűnnek a harcok, a muszka horda – kollaboráns árulók hathatós segítésével – felszámolja az ellenállási gócokat.
A forradalmat az orosz katonai túlerő vérbe fojtotta. A fegyveres ellenállás megszűnt, a partizánjellegű harc értelmetlenné és kilátástalanná vált. Őfelsége, a magyar nép 1956 dicsőséges napjaiban jelesre vizsgázott. Mi, magyarok voltunk térségünk demokráciára legérettebb népe! Még dörögtek a fegyverek, amikor megteremtettük a társadalmi együttélés alapintézményeit. Létrehoztuk a Nemzeti Bizottságokat, a Katonatanácsokat, a Nemzetőrséget és a Munkástanácsokat. Mindezeket demokratikus úton, alulról felfelé történő választások alapján.
A katonai vereség ellenére tehát Dénes János számára nem ér véget a történet. Mint a Kőbányai Gyógyszerárugyár Munkástanácsának elnöke, folytatja a küzdelmet a magyar szabadságért. December elejére – más MT-vezetőkkel karöltve – általános sztrájkot szervez.
A Nagy-budapesti Központi MT 1956. december 8-án tartja kétnaposra tervezett értekezletét, melyen választ kíván megfogalmazni a Kádár-kormány, tárgyalásokat semmibe vevő magatartására, valamint arra, hogy hogyan tovább a szovjet megszállás közepette? Forrásponton az értekezlet hangulata, amikor a nógrádi bányászküldött beszámol a pufajkások randalírozásairól, és a munkástanács-tagok letartóztatásáról, megveréséről. S ekkor robban a szörnyű hír: Salgótarjánban a szovjetek és a pufajkások vérfürdőt rendeztek! A halottak száma száz fölött, a sebesülteké sokkal több.
Erre a hírre a munkástanácsi értekezlet elsöprő többséggel megszavazza a sztrájkfelhívást. Természetesen Dénes János is egyetért a sztrájkkal, sőt, saját helyén, a Kőbányai Gyógyszerárugyárban is megtartja a munkásgyűlést, amely szintén a sztrájk mellett dönt. Ekkor talán Dénes János még nem is gondolta, hogy később ez lesz az ellene felhozott vádak legsúlyosabbika.
1957. február 26-án a munkástanács elnöksége, majd az 56-tagú munkástanács előtt lemondtam. Lemondásom után személyemet már nem köti a megválasztásom hogyanja, mikéntje. Hovatartozásomat, nemzeti társadalmi elkötelezettségemet nem adhattam fel! Márciusra szabadságot vettem ki. 1957. március 13-án, egy gyönyörű, szikrázó tavaszi nap késő délutánján a Szent László tér 17. számú lakásunk előtt letartóztattak.
Tutsek vérbíró tizenöt évre ítéli
Dénes János letartóztatása után megjárta a Deák téri főkapitányságot, a Kozma utcai gyűjtőfogházat, a Markó utcát, a kistarcsai internálótábort – korántsem mellékesen itt szövődött örök barátság közte és Csurka István, Kiss Dénes, valamint Hajdú Demeter Dénes között –, valamint a sátoraljaújhelyi börtönt is. Ügyében a rettegett „vérbíró”, Tutsek Gusztáv hozott ítéletet. Tizenöt évet kapott, amelyből hatot le is töltött.
Ellentmondást nem tűrő, megalkuvásmentes természete miatt – amelyet nyilvánvalóan nyakas, székely felmenőitől hozott magával – gyakran kivívta fogvatartói haragját. Emiatt a hatévnyi rabság elég nagy hányadát szigorított őrizetesként, büntetőzárkákban töltötte el. Megtörni azonban nem tudták, sem a börtönben, sem később, a szabadulása után kint, a kádári „puha diktatúrában”.
Hat év börtön után, 1963. április 29-én, a részleges amnesztia keretében kerül ki a börtönből, azzal a tudattal, hogy bármikor visszakerülhet. Kétkezi munkával, nehéz körülmények közepette biztosítja megélhetését. Megnősül, fiuk születik és a család megélhetése érdekében visszatér régi munkahelyére. 1963–64-ig, illetve 1967–69-ig az Egyesült Gyógyszergyár (EGIS) segédmunkása, majd vegyipari szakmunkása, technikusi végzettséggel, 1964–67-ig egy vegyipari kisiparosnál, 1969–70-ig az Első Vegyi Industria Szövetkezetnél dolgozik, 1971–75-ig a Kecskeméti Állami Gazdaság eladója, 1975–78-ig a gyáli Szabadság MGTSZ rákoskeresztúri terményboltjában segédmunkás, 1978–90-ig ismét az EGIS-nél helyezkedett el, onnan ment nyugdíjba.
A közélet iránti érdeklődése mindvégig megmarad, sőt, a változások szele benne is új energiákat szabadít fel. 1986-tól aktívan részt vesz az ellenzék tevékenységében. 1987. szeptember 27-én résztvevője a Lezsák Sándor udvarán megtartott, híres lakiteleki találkozónak, majd főszervezője az 1988. június 27-i, Hősök terén tartott „Erdélyért” tüntetésnek, amely fellépett a székelyföldi falurombolások ellen. Tagja lett a POFOSZ-nak és az Erdélyt Védő Független Magyar Bizottságnak is.
Hamar átlátta, hogy tehetetlen az új kormány
A Magyar Demokrata Fórum alapító tagjai közé tartozik, tagja a kőbányai szervezet vezetőségének és az Országos Választmánynak. 1990-ben az MDF színeiben országgyűlési képviselővé választják szűkebb pátriájában, Kőbányán. Első törvényalkotói tevékenységeként, javaslatára elkészül az 1990. évi XXVIII. törvény, amely kimondja: „1956. október 23-a forradalom és szabadságharc” és ezt a napot a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepévé nyilvánítja. Az 1990-es őszi „taxisblokád” után a kormány tehetetlensége miatti tiltakozásul kilép az MDF-frakcióból, és függetlenként folytatja munkáját. 1990 novembere és 1993 között az akkori parlamenti pártoktól függetlenül, azaz függetlenként politizál, majd az első négyéves ciklus utolsó évét már a MIÉP-frakcióban tölti. 1994-ben nem választják meg, ezután nyugdíjas éveit éli, de a közélettől nem vonul vissza. 1991-ben ’56-os Emlékéremmel tüntették ki.
Dénes János a Fiumei úti Nemzeti Sírkert ’56-os parcellájában, 2016. december 7-én. A szerző felvétele
2004-ben elkezdi emlékiratai feldolgozását és három kötetben teszi azokat közzé. Őfelsége a magyar nép, Őfelsége a magyar nép II. – Széllel szemben az első két kötet címe. A trilógia harmadik és egyben befejező kötete az Őfelsége a magyar nép III. – Örökségünk, amelybe az 1990–1994 között elhangzott parlamenti felszólalásait szerkesztette össze. A 2006-os Gyurcsány-féle rendőrterror után megjelent egy negyedik kötete is, Körmömszakadtáig… címmel, amely egyfajta összegzés is, és emellett számos, Dénes Jánossal készült interjút, róla írt cikket is újraközöl.
Neki is jutott a gyurcsányi rendőrattak gumilövedékeiből
A forradalom 50. évfordulóján találkoztam először Dénes Jánossal. Interjúsorozatot készítettem a forradalom hőseivel, és őt is a figyelmembe ajánlották. Magával ragadó volt az a hév és elkötelezettség, ahogyan 1956-ról mesélt, valamint a nemzet iránti féltése, aggódása. Megajándékozott első kötetével (Őfelsége a magyar nép) és egy különleges, általa készíttetett lyukas zászlós kitűzővel is. Nem fogadott el érte pénzt, csak ennyit mondott, amikor átadta: „Őrizd a forradalom szellemiségét!” Úgy éreztem magam, mint akit kitüntettek – azt hiszem, joggal.
Különös véletlen, hogy az első találkozásunk után néhány nappal került nyilvánosságra az „őszödi beszéd”. A következményeket ismerjük, az viszont talán kevésbé közismert, hogy az akkor hetvenhat éves Dénes János mindennap ott volt a Kossuth téren, többször fel is szólalt az ottani mikrofon előtt. Sőt, napra pontosan ötven évvel a forradalom kitörése után ismét fegyverropogás kereszttüzébe került. Október 23-án este ugyanis gumilövedékkel őt is hasba lőtték a Gerlóczy utcában.
A történelem ismétli önmagát. Kereken ötven évvel a forradalom után Dénes János szemben a rohamrendőrökkel 2006. október 23-án a Gerlóczy utcában. Forrás: Dénes János: Körmömszakadtáig… (hátsó borító)
Később is rendszeresen találkoztunk különböző nemzeti oldali rendezvényeken, sőt, két ízben együtt utaztunk a különbusszal Recskre, a Nemzeti Történeti Parkban tartott szokásos, szeptemberi megemlékezésre. Megtisztelt azzal, hogy mellette ülhettem. Hihetetlen történeteket mesélt a forradalomról is, meg a rendszerváltozás környékén történtekről is. Sok esemény hátterét, sok közéleti személyiség viselkedését lehetett megérteni az általa feltárt háttérinformációk ismeretében.
2015-ben, „…útban Recsk felé! ” – dedikálta részemre trilógiája harmadik kötetét. A szerző felvétele
A fiatalok kedvéért egész nap mesélt, tanított
2016 decemberében, a 60. évforduló tiszteletére szerveztem egy egész napos kirándulást tanítványaimnak, amelyen a forradalom kultikus helyei közül jártunk be néhányat. Felhívtam Dénes Jánost, hogy megkérdezzem: nem töltené-e velünk ezt a napot? Azonnal igent mondott, örült, hogy fiatalokkal lehet, nekik mesélhet. A Rákosiék által lerombolt Regnum Marianum helyén beszéltük meg a találkozót. Mivel metsző hideg volt, úgy szerveztük, hogy a reggel kilenc órai találkozó előtt jó negyedórával már ott legyünk, hogy mégse a nyolcvanhetedik évében járó szabadságharcosnak kelljen várnia ránk. Hiába siettünk. Amint leszálltunk a buszról a Damjanich utca elején, már láttam, hogy Dénes János ott áll az emlékkereszt talapzatánál.
Elmesélte a Sztálin-szobor ledöntését, tanítgatta a gyerkőcöknek a fentebb idézett ’56-os jelszavakat. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben emlékszalagot tettünk Rácz Sándor és Csurka István sírjára, Dénes János pedig fáradhatatlanul mesélt a munkástanácsokról, az internálásról, a forradalmi eseményekről. Megjártuk még együtt aznap a Terror Házát és a Corvin közt is. Tanítványaim hálás közönség voltak neki, ami nem véletlen: Dénes Jánosnak az első pillanatban sikerült megragadnia a figyelmüket. Csodálatos nap volt!
Dénes János az iskolás fiatalok gyűrűjében, a Regnum Marianum emlékhelyénél, 2016 decemberében. A szerző felvétele
2019 őszén, a Tanácsköztársaság századik évfordulójára adtam ki a kommunizmus magyarországi történetét feldolgozó kötetemet (A bolsevik iszonyat 100 éve), amelybe beszerkesztettem a vele készített 2006-os interjút is. Vittem neki a tiszteletpéldányt. Kedves feleségével együtt kőbányai otthonában fogadott, és amikor a csodálatos, házi készítésű pogácsa után a finom bort és pálinkát kínálni akarta, bizony, bántam, hogy autóval mentem. Levitt az alagsorban lévő dolgozószobájába, amiben muzeális értékű tárgyak, emlékek, könyvek voltak. Ott írta a köteteit, amelyek a forradalom, a kádári megtorlás és a rendszerváltozás hiteles krónikái, a szabadságharc egyik legkiemelkedőbb szereplőjének tollából. Nagy szerencse az utókor számára, hogy megírta. Aki szeretné megismerni 1956 történéseit, sodró eseménysorát, a harctér, a csatamező magával ragadó hangulatát, annak hol felemelő, hol lehangoló valójában, nem nélkülözheti könyvespolcáról Dénes János munkáit.
„Őrizd a forradalom szellemiségét!” – A Dénes Jánostól ajándékba kapott kitűző. A szerző felvétele
Legerősebb oldala a jelleme
Utolsó találkozásunk alkalmával nem volt igazán boldog. Elmondása szerint önkéntes száműzetésbe vonult, tudatosan húzódott háttérbe és fejezte be közéleti szerepvállalásait. Sok dolgot el lehetne mondani személyiségéről, és arról, amit a különleges egyénisége jelentett a magyar nemzeti oldalon. A legpontosabban azonban talán mégis egykori rabtársa, Csurka István fogalmazta meg Dénes János személyének jelentőségét:
A legnagyobb küzdők és a megalkuvást nem ismerők egyike. Legerősebb oldala a jelleme. Ha egyszer netán valakinek eszébe talál jutni, hogy megírja, milyen emberi felhozatala volt ötvenhatnak a magyar történelemben, a Kőbányai Gyógyszerárugyár munkástanácsának elnökét semmiképpen nem kerülheti ki.
Halála pótolhatatlan veszteség nekünk, akik itt maradtunk, de az biztos, hogy az Égben lett egy újabb kérlelhetetlen szószólója a magyar ügynek.
Isten nyugosztalja Dénes Jánost! Legyen neki könnyű az áldott magyar föld, amely olyan fontos volt számára. Mi pedig igyekszünk híven őrizni a szellemiséget – ahogyan azt János Bátyánk örökül hagyta ránk.
A gyászoló család tájékoztatása alapján tudatjuk olvasóinkkal, hogy Dénes János temetése november 19-én (pénteken) 12 órakor lesz a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben!
Dénes Jánosról emlékezett meg a napokban lapigazgatónk, Stefka István is Az Öreg nevű blogján, az írás ITT olvasható.
Vezető kép: MTI/Földi Imre
Facebook
Twitter
YouTube
RSS