„…bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János!”. Zseniális futballista, mégis labdarúgásunk hanyatlásának szimbóluma. Császár, művész, aranylabdás, aki “fasiszta” fradistából a kárádi konszolidáció ünnepelt csillaga lett. Ember a mítosz mögött – futballszakírónk írása.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
„Vannak rüsztök és bal lábak, melyeket egyszerűen akceptálni kell” – írta Esterházy. Természetesen klubidentitástól függetlenül – egyszerűen csak azért, mert vannak. Azt hiszem ez a futballfilozófiai maxima Albertre éppen úgy vonatkozott, ahogyan Tichy Lajosra, Puskásra, Hidegkutira, Sándor Károlyra, Göröcs Jánosra etc.
Albert a Kádár-korszak antagonista géniusza, aki magában hordozta a gnózist, a rejtett, titkos tudást. A magyar futball magányos gnosztikusa volt. Ezért imádták – amit „ő” tudott, nem volt tovább adható. Részben ebből fakadt értelmetlen és pusztító hatású ellentéte a protagonista Varga Zolival (és Mátrai Sándorral), a tündöklő zsenivel, a radikálissal, a nonkonformistával, a koravén, haldokló Mozarttal, a „szakma” belső ellenségével.
Albert nem más, mint a pusztulás hírnöke, az „apokalipszis”, a mai napig tartó folyamatos és egyre mélyebb hanyatlásunk első „lovasa”. Az aranycsapat árnyékában túlzó elvárásokkal szembesülő „ezüstcsapat” vezéreként, a soha be nem teljesülő ígéretek, a hatalmi harcok, a „mintha”, a „majdnem”-ből fakadó malaise áldozata és kivételezettje.
(Ugyanakkor) az Albert nevével fémjelzett generáció jelenti a Ferencváros második előretörését (a mai napig legnagyobb nemzetközi sikereit; 1965-ben VVK-győzelem), ami nem történhetett volna meg a rendszer puhulása nélkül (1963-as év, az „olvadás”, az 56’-os elítéltek rehabilitációjának kezdete). Megszűnt a tudatosan tervezett játékvezetői nyomás is, ami korábban a fasisztának, jobboldalinak titulált fradistákat sújtotta. Négy év után újra bajnok lehetett a Ferencváros. A lelátókon pedig zúgott a sokat sejtető rigmus: „…bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János!”
Éberen figyeltek, Fradi-SZEAC, 1963 / Fotó: Fortepan.hu
Sámán, aki még képes volt felemelkedni
„…félpályánál labdát kapott, s miután felső teste enyhén előredőlt, kezét, karját, főként a balt, akár egy szárnyat megemelte, jó okkal föltételezhettük, hogy elindul, hogy elkezd szlalomozni, s előtte csupán öt védő volt. Négy darab esetében ez biztos gól, ötnél nem tudni, ötnél reménykedni kell. A remény állított föl ott minket. Ez nincs.
A világból kihalt ez a mozdulat, ez az emelkedés.”
(Ismét Esterházy.)
Az emelkedés … (álljunk meg egy pillanatra), az emelkedés, ami a művészetekben (pl.: a „még” élő színházban), a régi, ismeretlen világok sámánjainál még tetten érhető állapot. Elképezhető az, hogy Albert játéka, a teste hasonló kifejezőerővel rendelkezett, mint a Laokoón-csoport vagy egy japán nó színész? Bizonyos fotókon, játék közben, olykor úgy tűnik: lehetséges. Albert soha nem vált virtuózzá, mert az igazi tehetség a virtuóz létének tagadása. Ezért kapott Aranylabdát.
Kint is, bent is – kezelhetetlen tehetség
Technikailag korán erő típus volt, sőt „megrázóan” korán került a felnőtt válogatott keretébe is. Tehetségének mértéke kezdetektől kezelhetetlen volt a magyar futballelit számára – pillanatok alatt megszűnt számára a sportolót, a művészt éltető, inspiráló versenyhelyzet, a veszélyérzet – és „Flóri”, a Kádár-rendszer hamis hősmítosz-teremtéseinek áldozata lett. Az „edzőbuktató” Albert, akinek Lakat Károly mesterrel kötött kompromisszuma jelentős teljesítmény-visszaesést jelentett. Mephisto. A „kint” és „bent” is világa.
Ne gondoljuk, hogy az államhatalom egy pillanatra is megbízott volna benne – teljes a bizalmatlanság légkörében élt –
tömegével állítottak rá spionokat, jelentések, akták százai sorakoznak róla, megjegyzéseiről, találkozóiról; de ez is mind a rendszer kettősségét és Albert „szerepének” sokrétegűségét bizonyítja. A manipuláció és illúzió kettőse.
Az elégedetlenség, a kényelmetlenség, a gőg érzete jellemző volt rá, amiért tehetségét, tudását nem ismerték el a megfelelő mértékben, a hamis egyenlősségre épülő, az élsportolókat, a „sztárokat” bűnös „kiskapuzásra” kényszerítő proli pangásban.
Reflektorfényben / Fotó: Ftcbaratikor.hu
Jelzésértékű a kor ünnepelt színésznővel, Bársony Irénnel a Bazilikában megkötött nagyszabású házassága, amit Albert „kiteljesedését” önös érdekből szorgalmazó pártkáderek készítettek elő, megpróbálván saját presztízsüket, elfogadottságukat növelni. A hatalom, a sportra is kiterjedő önigazolása fokozatosan felőrölte tehetségét (és más tehetségekét).
A művészre semmi nincsen olyan borzasztóan degradáló hatással, mint a rákényszerített konformizmus, a viszonyítások nélküli értékrendszer, a morál, az erkölcs lerombolása.
A személyes integritás, az önazonosság megtartása egyéni felelősség, és nincs az a tehetség, aki felmentést kaphatna ennek terhe alól.
Így lett a „Császárból” a romlott, elátkozott kádári konszenzusok, alkuk, engedmények, a magyar emberek én- és közösségképére a mai napig kiható paktumok szimbóluma. A nyílt konfliktusok szőnyeg alá söprése, a „taktikázás”, az „ügyeskedés”.
Lazsálás, munkakerülés – a Kádár-kor öröksége
„Fokozatosan olyan légkör alakult ki a futballpályákon…, hogy a játékosok belátták: követelőzni, keménykedni, okoskodni nem célszerű, előbb-utóbb megüti a bokáját az ember. De lehet alkudozni, egy kicsit zsarolni, meg lehet főzni valamelyik górét, be lehet óvatosan mérni, meddig tanácsos elmerészkedni. Meddig lehet például büntetlenül lazsálni az edzéseken, melyek azok a meccsek, amelyeket feltétlenül hozni illik, és melyek azok, amelyek esetleg „elpasszolhatók” …Minek törjük magunkat, ha a bajnoki címet így is elhódíthatjuk…, a „lét” így is megkereshetjük. S továbbra is utazhatunk Nyugatra, Latin-Amerikába” – írja Borsi-Kálmán Béla, Az aranycsapat és kapitánya c. könyvében.
Ne felejtkezzünk el róla soha, mert tehetsége, játékbeli és civil intelligenciája, vezetői képességei révén korszakos, kivételes, megkérdőjelezhetetlen jelentőségű labdarúgó volt.
Éppen ezért nagyobb a felelőssége, mint más játékosoknak – még akkor is, ha a kádári „közeg” szocializálta, nevelte ilyenre, amivel szemben nem tanúsított veleszületett ellenállást – , így nem lehet se Krisztust, se Júdást csinálni belőle. A(z) egyre távolabbra tűnő sziluettjére zúduló ítéletekben és felmentésekben, a tények „elmaszatolásában”, mintha önmagunk, a közös múltunk ítélete vagy felmentése visszhangozna. Minden, ami nap, mint nap kísért bennünket „itt” Magyarországon. Ezért marad továbbra – a hagyományokon túl is – fontos szimbólum, sőt egyfajta „totem” Albert Flórián.
Fotók: Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS