Selyemkendő a gyermeki szempáron

Áldás vagy átok?

A magam példájából indulok ki. Igazságtalan és fájdalmas gyermekkorom volt. Azt gondoltam, hogy mindez átok, és irigykedtem azokra a gyerekre, akiknél békésen teltek a karácsony esték, de ma már áldásként értékelem mindazt, amin keresztülmentem, mert józanul szemlélem a valóságot, és nem egy idealizált buborékból integetek a szakadék felé tartva. De még a legnagyobb traumák átélésére sincs szükség ahhoz, hogy valaki értse, mire gondolok. A vidék Magyarországa, a perem kerületek Magyarországa, a külhoni magyarság pontosan érti. A körút mentén és a budai hegyeken túl ugyanis kipukkannak a buborékok, és korán megtanulja az ember, hogy a szavaknak, tetteknek súlyuk van.

Az ellentmondás pedig épp abban leledzik, hogy a társadalom hangadói, akik a mainstream médiában a műsorokat szerkesztik, az újságokat írják, az ízléstelen H&M-es öltönyeikben megfejtik a világot a televíziós műsorokban, leginkább a fent említett buborékból érkeznek. Valószínűleg ezért élnek abban a tévképzetben, hogy a vidékiek, a külvárosiak, és a külhoniak idióta, agyatlan zombik. Hiszen minden újságban, minden műsorban a maguk vélt igazát hallják visszhangozni, de aztán újra és újra rádöbbennek, hogy a többség nem ért velük egyet. És nem, nem azért, mert megvették őket krumplival, vagy mert idióták, hanem azért, mert ismerik a valóságot.

A szuverén honvédő háború

Alapvető hazugságokra építik érveléseiket azok, akik a szuverenitásáért harcoló Ukrajnáról beszélnek. Ki kell mondania végre valakinek az igazságot. Az Ukrajnában dúló harcok nem az ukrán szuverenitásról szólnak, hanem arról, hogy az amerikaik vagy az oroszok diszponáljanak fölötte. Sok minden van az asztalon, de ukrán szuverenitás sajnos nincs. Persze lehet azzal érvelni, hogy az ukránoknak joguk van eldönteni, hogy az orosz befolyás helyett inkább amerikai befolyás alatt szeretnének élni, de akkor ne hazudozzunk szuverenitásról. A XXI. században egyébként sem lehet nagyhatalmi közreműködéssel szuverenitásért harcolni. Az épülő új világrendben (ó, ha ezt a kifejezést pár éve írom le...) ismeretlen fogalom a felebaráti szeretet és a morál a parcellázók asztalánál. Apropó, morál!

A hullaszagú joker, a morál

Rendre visszatérő toposz, hogy nekünk morális kötelességünk, hogy Ukrajnát hadszíntéri győzelemhez segítsük, de itt is az a helyzet, hogy már az alapvetések is hazugságokon alapszanak. Vegyük is sorba, visszafelé haladva:

• Ukrajna hadszíntéri győzelme azért nem lehetséges, mert ha bedöntjük az orosz gazdaságot, ha a világ minden fegyverét Ukrajnának adjuk, ha az oroszok teljes hadra fogható lakosságát fogolytáborokba kényszerítjük, akkor is ott marad a világ legnagyobb nukleáris csapásmérő arzenálja. Totális háborúban, ami Oroszország létét kockáztatja, egyszerűen nem lehet őket legyőzni, csak velük együtt elpusztulni. Abban talán mindannyian egyetértünk, hogy nyugati segítség nélkül Ukrajna nem tudja legyőzni az oroszokat. Márpedig a nyugat beavatkozásával ez igenis a totális háború rémével fenyeget. Szóval a felvetés hazug.
• Morális kötelesség. Nekünk az egyetlen kötelességünk az, hogy a gyerekeinket, a hazánkat és a jövőnket megvédjük. Ukrajnával szemben nincsenek ilyen kötelességeink, hiszen sem katonai, se egyéb más szövetségi viszonyban nem vagyunk velük. Ami pedig a morált illeti, az mindig az erőhöz hajlik. Amikor az amerikaiak megtámadták Irakot – hogy csak egy példát mondjak – és sok százezer civilt és gyermeket mészároltak le, akkor a morál, noha a védtelen irakiak oldalán kellett volna, hogy álljon, mégis Amerikához idomult. Hiszen a világ vezető szuperhatalmát senki sem ítélheti el, és senki sem bélyegezheti népírtó, háborús bűnösnek még akkor sem, ha utólag kiderül, hogy minden állításuk hazugság volt. Így volt ez mindig. Van bárki, aki azt gondolja, hogy Sztálin kevésbé volt pokolfajzat, mint Hitler? Mindkettő ugyanannak a gonosznak volt a képmása, csak éppen másik profilból. Sztálin mégis a gentlemanek asztalánál foglalt helyet és nem a latrokénál. Ugyan miért? Mert az erő meghajlítja a morált.

És akkor az oroszoknak mindenhez joguk van?

Nem joguk, hanem erejük. De itt most nem is erről van szó. Ha mélyre ásunk ebben a konfliktusban, akkor azt találjuk, hogy egy jóval bonyolultabb konfliktussal állunk szemben, mintsem egy területre éhes nagyhatalom gyarmatosító háborúja. A Majdan. Az összeugrasztott tömeg és a mindkét oldalt lövő mesterlövészek, az orosz kisebbség ellen folytatott szörnyűségek. Az Ukrajnába szállított fegyverek és lőszerek sokasága. Ez mind megtörtént. Ugyanakkor tény, hogy az oroszok törték át a határt, így jogosan tekintendők agresszornak. A háborúban kiontott vérért pedig éppúgy felelős Putyin, aki parancsot adott a támadásra, amiképpen Zelenszkij, aki dollárra váltja az ukrán húst, és amiképpen a korrupt nyugati vezetők, akik két kanállal szednek a véres falatokból.

És éppúgy osztoznak a felelősség terhében azok a firkászok, akiknek vér folyik a tollából, néhány felsőbbrendűséget sugalló plecsniért cserébe. Mert ki foglal ma állást a háború folytatásának szükségessége mellett, ha nem azok, akik tagjai kívánnak lenni a klubnak? A klubnak, ahol az okosabbak, műveltebbek, az értékesebbek, a jogállamibbak találhatóak. És a klubnak, ami a pokol konzulátusa a Földön. Éppen ezért nem igazságot kell nekünk tenni, hanem lövészárkokból a diplomácia ösvényére terelni az eseményeket. Az elejétől mondjuk, hogy a végén úgyis le kell, hogy üljenek tárgyalni, talán érdemesebb volna addig, amíg még van kiknek.

Mi az igazság és mi a propaganda?

Hogy kinek volt igaza és ki hitegette az embereket, azt leginkább az idő igazolja. Menjünk vissza egy kicsit az időben, és vonjuk valóságpróba alá az állításokat.

Orbán a háború elején: "Csak az amerikaiak és az oroszok tudnak békét kötni."

Teljes ellenzéki ügynökmédia: "Ez propaganda. Nem Amerika háborúzik."

Időpróba: Pár hónappal később a nyugat a nevére vette a háborút.

Teljes ellenzéki ügynökmédia a háború elején: "Oroszország heteken belül összeomlik."

Időpróba: Nem omlott össze, ellenben a Nyugatnak egyre messzebb kell mennie, hogy ideig-óráig elodázza Ukrajna összeomlását.

Puzsér a háború első évében: "Le kell hívni Putyin blöffjét. Zelenszkij Moszkvát fogja ostromolni."

Időpróba: A III. világháború tornácáig meneteltünk, hogy ne kelljen beismernie a választások előtt a demokratáknak, hogy elveszítették a háborút.

Ügynökmédia: "Senki sem akar katonákat küldeni Ukrajnába."

Időpróba: Egyre többen akarnak katonákat küldeni Ukrajnába.

De miért is vonna le bárki bármilyen következtetést a tapasztalataiból, amikor olyan kecsegtető ajánlatot tesznek elé, hogy egyszerre mehet szembe Orbánnal, és közben még felsőbbrendűnek is tűnhet?

Selyemkendőket a gyermeki szempárokra?

Szörnyű, hogy olyan világot építettek körénk a korrupt sátánisták, hogy korán kell találkoznia a gyermekeinknek a háborús plakátokkal és beszédekkel. De sokkal szörnyűbb a plakátoknál, ha fizikálisan is benne találják magukat mindabban, amitől ma még csak képeket látnak és beszédeket hallanak. Ráadásul milyen érdekes, hogy épp azok emelik fel most a hangjukat, akik Osváth Zsolttól és Lakatos Márktól várták, hogy megvédjék a gyerekeket. Egy szó, mint száz: ha nem józanodik ki Európa, akkor a léhaság bére utol fogja érni, és nem a plakátok, hanem a golyók elől rejtegetheti majd a gyermekeit.