A labdarúgás a nemzeti összetartozás egyik legsikeresebb kovásza, ahogy az összes sportverseny úgy általában. Nem véletlen, hogy minden sikeres közösség, így a magyarok is egyre több anyagi és szellemi forrást fordítanak a tömeg- és a élsport támogatására. De biztos, hogy nem találnánk jobb alternatívát a nemzeti összetartozás megerősítésére? Vajon reális-e az a pénzösszeg, amit a világ a focira költ? Jó-e az, ha adócsalással vádolt, sokak szerint túlfizetett emberek lesznek gyermekeink példaképei? Ássuk bele magunkat a profi futball jelenségébe, ha már minden a világbajnokságtól hangos!
A futball, mint kohéziós erő
Elmúlt ismét négy év és az egész világ a TV-képernyők elé vándorol, van akit a kedvenc csapatának játéka, van akit a közösségi élmény és van akit alkoholizmusának validálása vonz az eseményhez. Mindannyian ismerjük az utóbbi focihuligán alkatot, aki mint a szakállas viccben is áll, ha nyer a csapata azért iszik és verekszik, ha veszít akkor meg azért. De most nem róluk lesz szó.
Kezdjünk egy kicsivel régebbről, a két évvel ezelőtti Európa-bajnokság idejéről. Mi is történt amikor kiderült, a magyar válogatott játszhat a kontinentális arénában? Először az óvatos gyanakvás járta át a közös tudatunkat. Vajon kijutásunk nem csak a véletlen műve? Lehet nekünk egyáltalán helyünk egy ilyen rendezvényen? Vagy attól kell tartanunk, hogy már az első csatában porba hull fejünk az aréna füvén? Mert ha ez utóbbi történik, a magyar futball általunk siralmasnak tartott állapotáról, a kórházak kontra stadionok relációjáról, valamint Orbán focifanatizmusáról, az “ugye megmondtuk” kifejezéssel arcunkon tudunk majd sopánkodva bólogatni. Ezek az érzések munkáltak bennünk egészen a portugál meccsig. Hála annak a bizonyos estének, kormánypárti, nemzeti radikális, liberális és kommunista egyszerre ordította diadalittasan (és kissé iszákosan), hogy Hisztiánó Rinyáldó.
Ez az eufórikus állapot nem tartott sokáig, viszont nemzeti tizenegyünk később hibát hibára halmozott. Ennek ellenére egy dolog egyértelművé vált: az emberekben van igény az összetartozásra és az együtt örülésre. A labdarúgás ugyanis képes bárkiben feltámasztani az egységes nemzeti szellemet, amennyiben van siker, aminek örülhetünk. Ez a nemzeti egység olyan ritka csoda, amit se a vizes VB szervezése, se az olimpia megtartásának esélye, de még a migráció ellen folytatott végvárharc, vagy a demográfiai kérdés megoldása sem tud előidézni. Mindenféle alpárisága ellenére a foci tényleg a nemzeti összetartozás egyik legsikeresebb kovásza.
A focista, aki többet ér mint tíz vadászgép
Mielőtt a fentebb írtakon felbátorodva feltekernénk az “Éjjel soha nem érhet véget” című nótát, és magunkra öltenénk drukker öltözékünket, azért nézzük meg az érem másik oldalát is.
Tavalyi hír, hogy a brazil Neymar-t a Paris Saint-Germain klub 222 millió euróért vásárolta meg. Ez az összeg egy kis állam teljes évi költségvetése. Annak ecsetelése helyett, hogy mi minden másra lehetne ezt a pénzt költeni, inkább azon gondolkozzunk el, hogy ez a pénz vajon honnan jön?
A labdarúgó klubok, amelyek ezeket az irdatlan összegeket kifizetik, vajon honnan jutnak tőkéhez? Nyilván egy-két sztár kinevelése, majd eladása jelentős mennyiségű pénzt hoz a házhoz, amit aztán el lehet költeni egy Neymarra, Messire vagy Ronaldora. De ezek mind az iparon belülről származó pénzek. Márpedig kézzelfogható értéket a futball biznisz – szórakoztató szerepéből adódóan – nem termel. Mi lehet akkor az oka, hogy egy-egy tehetséget ennyire felülértékelnek financiálisan? Hiszen ha egy Neymar 10 000 eurót érne csak, akkor egy friss tehetség 1000 eurót, stb. Az üzletágon belüli egyensúly akkor is fennmaradna. A hihetetlen pénzmennyiség nem a labdarúgás iparában, hanem az azzal szimbiózisban élő fogyasztói piacon termelődik ki (v.ö. mechandising). A sör, amelyet gól esetén szisszentünk, a tévé, amelyet csak a VB-ért cserélünk négy évente (hiszen olyan nincs, hogy már létezik Ultra HD és Ronaldo góljait csak full HD-ban nézzük), sőt minden termék, amelyeket focistákkal reklámoznak, mind-mind hozzájárulnak ehhez a progresszív tőkenövekedéshez.
Hogy ez baj-e, és ha igen, mekkora? Ezt ítélje meg az, aki oly módon sajnálja a pénzt stadionokra, hogy azért ha a Real Madrid nálunk játszik, már veszi is a hordó Heinekent, és hívja is át a haverokat örömködni.
Amit szabad Ronaldónak, nem szabad a kisembernek
Most, hogy a labdarúgás kapcsán mindig kötelezően előadandó kanapé-kommunista szitkozódáson túl vagyunk, beszéljünk egy kicsit a dolog morális oldaláról.
Vajon mennyire van köszönőviszonyban az erkölcs fogalmával az a sztár, aki vagyonának egy látványos (ha nem is jelentős) részét jótékonykodásra költi, miközben, ha adózni kell, már nem retten meg a kiskapuk keresésétől. Vajon mennyire lehet komolyan venni egy olyan ember altruizmusát, aki a kamerák előtt adományt oszt a rászorulóknak, a háttérben pedig illegitim módon optimalizálja a számláit. Ilyen paradox jelenségért nem kell messi menni. Pedig az így lesre futott nyereségen nem az múlik, hogy milyen magániskolába járhat a gyerek, hogy lesz-e pénz Ferrarira, vagy csak egy szánalmas Audival kell beérni. Ezen a szinten nem ritkán már a tizedik személygépjármű megvásárlásán töri a fejét az ember. A kérdés megint csak az, hogy vajon ezt a képet szeretnénk-e példaként állítani az iskolába Real-mezben járó gyermekeink elé?
Távol álljon tőlem, hogy mások kemény munkával megszerzett javait irigyeljem, vagy annak újraelosztását követeljem. Kiváltképp annak fényében, hogy a kompetencia- és szorgalomalapú társadalmi hierarchia teszi működőképessé a civilizációnkat. De biztos, hogy jó, ha ennyire nagy különbséget teszünk egy zseniális és keményen dolgozó focista, illetve egy zseniális és keményen dolgozó hokis között?
Szándékosan nem hozom fel példaként azt a még ennél is nagyobb aránytalanságot, amely a sportkifizetések, és a civil szféra bérezése között tapasztalható. Hiszen ez egyértelmű projektálás lenne. Egy tanár, egy tűzoltó, vagy egy kórházi ápoló nem azért kap jóval kevesebbet a munkájáért, mert az értéktelenebb. Sőt!
Összességében el kell ismerni a labdarúgás embereket, nemzeteket összetartó és szórakoztató erejét. Ám a futball sikere nem a különlegességében, vagy a nehézségében rejlik, hanem a könnyen fogyaszthatóságában. Akárcsak a popzene esetében – Messi, Ronaldo és Neymar pontosan ugyanazt képviselik a stadionokban, amit Robbie Williams vagy Shakira az arénában. Nem véletlen, összenő ami össze tartozik.
Semmi gond nincs azzal, ha valaki rajong a fociért, ha tudatában van annak, hogy mára a labdarúgás fogyasztói termékké vált. Amennyiben pedig eljut erre a felismerésre, tudatos fogyasztóként néhanapján más, kevésbé tömegimádatnak örvendő szórakozási formákat is támogathat. Mert a stadionok lelátóit rockkoncertekkel, színielőadásokkal és más kulturális eseményekkel is meg lehet tölteni. Addig is, amíg ez csupán merő ábránd marad, bizakodjunk abban, hogy hazai futballtársadalmunk kitermeli a huszonegyedik század aranycsapatát.
Vezető kép: hetivalasz.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS