Szívből hajtani, és tökösnek lenni – ez a magyar jégkorong ereje – PS-interjú Ladányi Balázzsal

Tíz éve érte el a magyar jégkorong azt az áttörést, amelyről korábban álmodni sem nagyon mertünk. Akkor egy összeérett, rutinos válogatott az A-csoportba jutással koronázta meg a pályafutását, és egyúttal kijelölte az utat a következő nemzedéknek. Azóta egyszer már ismét belekóstolhattunk a legjobbak világbajnokságának ízébe, és most arra készül a jelenlegi válogatottunk, hogy harmadszor is kivívja ezt – ezúttal hazai pályán. A szapporói csodáról és a jéghokink jövőjéről is beszélgettünk Ladányi Balázzsal, a tíz évvel ezelőtti válogatottunk egyik kulcsemberével, és természetesen a vasárnap kezdődő, budapesti divízió I/A világbajnokság is bőven szóba került.

Éppen tízéves a szapporói csoda. Mennyire van ilyenkor nosztalgikus hangulatban az ember, egykori válogatott játékosként, a siker részeseként?

Rásegít erre A mi Szapporónk dokumentumfilm is, ami jól jött ki, mert pont az ukránok elleni felkészülési meccsünket megelőző napon jelent meg, és két nappal a tízéves évforduló előtt. A korunkat mutatja, hogy az elmúlt pár évben volt az első dunaújvárosi bajnoki arany huszadik évfordulója, az akkori Fradi elleni gálameccsel (1996-ban a Dunaújváros a Ferencvárost győzte le a döntőben – a szerk.), de játszottunk gálameccset a finnekkel is a Papp László Arénában is. Amikor már csak gálameccsekre hívják az embert, az azt jelenti, hogy jönnek az ősz hajszálak a csapat nagy részénél, de szerencsések vagyunk, mert a tíz-húsz évvel ezelőtti dunaújvárosi és válogatott sikereink is élénken élnek a szurkolókban.

Tudtunk olyat alkotni, hogy aki ott volt, az nem felejtette el.

Annak idején, mostoha körülmények közt a harciasságunk, az akaraterőnk miatt jutottunk el oda, ahova eljutottunk. Ez mindenkiben nagyon erősen benne volt. A legjobb az egészben, hogy tíz-húsz év múltán is beszélnek róla.

Volt azóta egy újabb feljutás 2015-ben, de az első alkalom mindig különleges és emlékezetes. A mai játékosoknak mit jelent a tíz évvel ezelőtti, történelmi győzelem?

Nem elvéve 2015-ös csapat érdemeit, a kettő közti nagy különbség, hogy ahonnan mi indultunk, és ahova érkeztünk, aközött óriási szintkülönbség volt. Az A-csoportos álmok közelében adtuk át a stafétát a mostani csapatnak, az ő érdemük pedig abban áll, hogy ezt megtartották, sőt tovább tudtak fejlődni egy olyan szinten, ahol már sokkal nehezebb a látványos előrelépés. Bízom benne, hogy meglesz a következő nemzedékekben is az az áttörés, hogy nem 3-5-10 évente lesz feljutás, hanem egy olyan jégkorongnemzetté tudjuk kinőni magunkat, mint akár a szomszédos Szlovénia, amely egyértelmű esélyesnek számít a feljutásra, ha kiesik az A-csoportból, és nem egyszer kijutottak már az olimpiára is. A legjobbak közelében viszont egyre nehezebb az előrelépés, ahogy a hegymászóknál is az utolsó néhány száz méter a legnehezebb.

Fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu

Szerencse volt ez a szapporói csoda? Az akaraterő, amit említettél, nyilván szerepet játszott, de mégiscsak egy viszonylag váratlan siker volt.

Ha visszanézünk, a 2002-es, Székesfehérváron és Dunaújvárosban rendezett világbajnokságon is már második helyen végeztünk úgy, hogy elvertük Norvégiát meg az akkor még szintén előttünk járó briteket, aztán egyetlen meccsen, a dánok ellen ment el a feljutás. Igaz, utána kellett újabb hat évet várni, viszont ebben az időben gyakran apróságokon úsztak el azok a meccsek, amelyek meghozhatták volna a feljutást.

Balu (Horváth András – a szerk.) mondta a dokumentumfilmben, hogy a szerencséért meg kell dolgozni, és akkor kapod meg, ha megdolgoztál érte.

Az is közrejátszott a szapporói sikerben, hogy az ismeretlenségből jöttünk, és lekezeltek minket az ukránok. Képzettebbek, tapasztaltabbak voltak nálunk, és nem hitték el, hogy egy Magyarországtól ki lehet kapni. És biztosan közrejátszott a Volán akkori EBEL-indulása is. Szélig Viktorral és Vas Marcival a francia bajnokságban edződtünk, ahol a top csapatok jó játékerőt képviselnek, sok éles meccset játszottunk a Briançonnal, és a vébére is lendületből érkeztünk. A Volánban vagy tíz válogatott játékos került hasonló helyzetbe az EBEL-indulással, hogy szintén éles meccseket játszhattak a bajnokságban. Tizenhárom-tizenöt játékos az addigi megszokott magyar bajnokságnál jóval magasabb színvonalról érkezett, és meccsből meccsbe léptünk. Emiatt nem nyomott senkit a teher, nem volt időnk azzal foglalkozni, hogy fel kéne jutni. Ráadásul annyira mostohák voltak a körülmények, hogy a Japánba érkezésünkkor a szerelésünk fele nem volt meg. Én például a másodedző, Diego Scandella korcsolyájában csúszkáltam, és a játékosok cserélgették a korcsolyákat, hogy mindenki felmehessen a jégre. Így csináltuk meg az első átmozgató edzést. Megjött a japán küldöttség, hogy na, akkor ránéznek a magyar edzésre, de hamar összecsukták a laptopot, és mentek tovább, annyira komolytalanul néztünk ki.

Az ukránok legyőzése után a feljutást ünnepli a magyar válogatott Szapporóban, 2008. április 19-én (sisakban Ladányi Balázs). (fotó: MTI/EPA/Franck Robinchon)

Akkoriban még a lebonyolítás is más volt, mint ma, igazából egy ki-ki meccsen dőlt el a feljutás, nem pedig hat, hasonló erejű csapat küzdött érte.

Igen, volt két jó csapat, két közepes és két gyenge. A jók egymás közt döntötték el a feljutást, ha előtte hozták a kötelezőket. És akkor jöttek ilyen ellenfelek, mint a horvátok, litvánok, észtek, három évvel később a spanyolok, akiknek tizenhármat lőttünk. Éppen a korábbi briançoni edzőm volt akkor az edzőjük, akivel a meccs után leültünk beszélgetni. Akkor mondta, hogy nézte a játékunkat Vas Marcival, és feltűnt neki, hogy hiába voltunk a Briançon legjobbjai között, sokkal többet tudtunk volna segíteni a csapatnak, ha hagyja kibontakozni a kreativitásunkat, és nagyobb szabadságot hagy nekünk a pályán.

Ez a jéghokiban is így van a magyarokkal, hogy a kreativitás a fő fegyverünk? Mert ha a focink vagy a kézilabdánk sikeres időszakaira gondolunk, azoknál is mindig az volt a kulcs, hogy engedték érvényesülni a játékosainkban meglévő fineszt.

Mivel kicsi nemzet vagyunk, valamivel fel kell vennünk a versenyt azokkal az országokkal, ahol nagyobb a merítési lehetőség.

És igen, lehet, hogy a magyarnak ez a sajátossága. Ez a rafináltság, hogy mindig megtaláljuk a kiskaput, vagy ha nincs, akkor kitaláljuk.

Túlnyomó többségben mi is azért tudtunk eredményesek lenni, mert hátul a kiscsapatok sündisznó módszerével védekeztünk, és a kontrák során voltunk annyira szemfülesek, pimaszok, hogy meghúzzunk olyan veszélyes passzokat, amelyek aztán bejöttek. Ezeket a kanadai edzőink már akkor sem szerették, inkább vissza akarták nyesni, mert ők a mindenki által tökéletesen betanult sablonban hisznek, és csak a legjobbaknak nézik el, ha belemennek egy-egy veszélyes cselbe. Lehet, hogy ma már kevesen mernének ilyeneket megcsinálni, mert esetleg az edző azt mondja, hogy „hú, ez veszélyes, inkább maradj itthon”. Gyakran egy-egy gólok döntenek, és kellemetlen, ha azt az ellenfél szerzi abból, hogy adtál egy ravasz, de nem jól sikerült keresztpasszt.

Fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu

Meg lehet találni az egyensúlyt a magyaros rafináltság és a biztonsági játék között?

Nehéz ilyen játékosoknak kinevelődniük, mert most már gyerekkortól elfojtják ezt. Azt tanítják, hogy a kék vonalon ne kockáztass – ott mi még meghúztuk, meg átadtuk keresztbe. De a videózás miatt is nehezebb, akkoriban ugyanis nem voltak az ilyesmire felkészülve az ellenfelek, de amióta előreléptünk, szem előtt vagyunk, annál inkább kielemeznek minket. Ma már szerintem kívülről fújják például a szlovénok a magyar hokit.

Van ilyen, hogy „magyar” hoki?

Talán a szívből hajtás meg a tökösség. Ezt Pat Cortina is nagyon hamar megtanulta, „legyél tokos” – mondta állandóan. Horváth András nyilatkozta a dokumentumfilmben, hogy Szapporóban, az utolsó percben nem volt olyan játékos, aki ne vetődött volna bele akár sisak nélkül egy ukrán lövésbe azért, hogy feljussunk. És a maiak ugyanúgy megcsinálják. Ez magyar specialitás. Ezzel győztük meg azt a sokezres szurkolótáborunkat, akik miatt a mai napig biztosak lehetnek a teltházban a szervezők, ha a Papp László Arénában világbajnokság, olimpiai selejtező vagy bármilyen más világesemény van. Lehet, hogy mi gyűjtöttük ezt a szurkolótábort, a mostani válogatott viszont megtartotta őket, pedig magasabban van a léc.

Milyenek a mostani esélyeink egy ilyen kiegyenlített hatosban, mint a Divízió I A-csoportja?

Úgy érzem, hogy az esélyek nem változtak, az elsőtől az ötödik helyig bármi benne van, annak ellenére, hogy hazai pályán leszünk. Voltunk már közel a feljutáshoz idehaza az olaszok ellen, ami hajszálon múlott. Most is apróságokon múlhat. Az nekünk is jó, hogy végig fenn kell tartani a csúcsformát, mert nincsenek olyan lazázós meccsek, mint a régebbi lebonyolítás mellett.

Papíron a harmadik hely környékén vagyunk a kazahok és a szlovénok mögött, de azon is sok múlik, hogy ki milyen csapattal jön.

Rutinos vagy fiatal csapatot hoznak-e a kazahok? Jön-e Kopitar a szlovénokhoz? A lengyelek talán egy picivel mögöttünk, az olaszok pedig némileg meggyengültek, amióta nem a Kanadából honosított játékosokra alapoznak, hanem inkább olaszokra. A britek is tudnak meglepetést okozni, de talán ők a leggyengébbek ebből a csoportból. Nekünk pedig az is jót tesz, hogy nem lehet kiengedni, hanem folyamatosan kemény kihívások vannak. Ettől fejlődünk. És amióta szem elé kerültünk, olyan csapatok jönnek velünk edzőmeccseket játszani, akik korábban hallani sem akartak rólunk.

Fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu

Ha már előbb Kopitar szóba jött. Mi mennyire vagyunk távol attól, hogy kineveljünk egy-két ilyen játékost?

Egyre nagyobb a merítési lehetőségünk, de még nem tartunk ott, hogy Magyarországról kinőjön egy top játékos. Egyelőre időben el kell menni külföldre. Ott van Galló Vili, aki 21 évesen a svéd élvonalban a csapata egyik legjobbja, vagy Sebők Balu, aki a finn élvonalban húzóember. Jelenleg ez a legjobb út a magyar játékosoknak ahhoz, hogy igazán kiemelkedővé váljanak. Szerencsére sok fiatalunk van, és ügyesek. Most azt várom a srácoktól, hogy hozzák ki magukból a legjobbat, ahogy az elmúlt húsz évben minden magyar válogatott megtette. Megjósolhatatlan, hogy ez mire lesz elég, de ez az a helyzet, amikor az ezüst ugyanolyan szépen csillog, mint az arany. Az elmúlt években elérkeztünk oda, hogy a dobogón a helyünk, és annak az első és a második foka is tökéletesen megfelelne nekünk.

Az interjú elkészültéhez a magyar jégkorongsport elkötelezett támogatója, a Szerencsejáték Zrt. járult hozzá.