Túl korán döntjük el, kiből lehet játékos és kiből nem

Túl keveset játszatják a fiatal magyar játékosokat, de sokuk nem is keresi a játéklehetőséget, hanem jó pénzért koptatja egy-egy nagy klub kispadját. A mentalitásbeli gondok már az ifiknél is tetten érhetők, de ebben a kiválasztási és a nevelési módszerek is ludasak. Zsiga Gyulával készült interjúnk első részében arról beszélgettünk, hogy a magyar kézilabda nem tart lépést a világ fejlődésével, a második részben pedig az utánpótlás-nevelésünket veséztük ki.

Miközben tele vannak külföldiekkel a sztárcsapataink, az utánpótlásképzésünkből kijövő fiatalok nem igazán kapnak lehetőséget. Más országokban ezzel szemben a nagycsapatoknál is lehetőséghez jutnak, meccsrutint szerezhetnek, és fokozatosan beépülnek. A mi fiataljaink ennyivel gyengébb képességűek?

Ennek több jó játékosunk is szenvedő alanya lehet. Győrben például az irányító Kovacsics Anikónak az elmúlt egy-két évben jó esélye a szereplésre az volt, hogy balszélen játszott, vagy a szülésből visszatérő Görbicz is hasonló sorsra jutott (bár ennek, gondolom más oka is lehetett) – ezt azért kicsit megalázónak éreztem klasszisunkkal szemben, de a játékoson múlik, hogy mibe hajlandó belemenni, milyen kompromisszumokat köt meg. Az edzőn viszont az múlik, hogy kiben bízik, kinek ad lehetőséget, hogyan építi a csapatát. Érthető, hogy ők mindig a legjobbakat akarják pályára küldeni, hiszen ez a klubok rövid távú érdeke. Az edzőnek viszont a váratlan helyzetekre is fel kell készítenie a csapatát, ezért fontos, hogy mindenki kellő játékidőt kapjon a szerepkörében. Vannak ugyanakkor edzők, akik nem cserélgetős típusok, illetve igazolhatnak új játékosokat, ha a szükség úgy hozza (mert a pénz nem számít), ezért nincsenek rászorulva a juniorokra, és biztos előnynél is padoztatják a fiatalokat. Az, hogy a magyar gyerekek miért nem kapnak annyi lehetőséget, amennyit kellene, az valószínűleg az utánpótlásképzésben és az utánpótlás-versenyeztetésben is keresendő. Ifjúsági szinten, például a 14-18 éveseknek még mindig nincs másod- és harmadosztályú bajnoksága, csak az NB I-ben. A Szövetségnél úgy gondolták, hogy ezeknél az alacsonyabb osztályú csapatoknál majd az ifik töltik be a juniorok szerepét, tehát idősebbek között játszatják őket. Ez viszont ellenkezik a természetes kiválasztással, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az NB I-es ifiben játszik egy csiszolatlan gyémánt, akiből felnőttként jó játékos lehet majd. Adott esetben az NB I/B-ben vagy az NB II-ben is lehetnek ilyenek, de rájuk nem figyelünk eléggé! Emiatt, talán éveken át veszíthettünk el reményteli fiatalokat.

A 19 éves Tóth Gabriella a magyar női kézilabda egyik legnagyobb ígérete. (kép: nemzetisport.hu)

Miért nem figyelnek oda minden pontra, ahol felbukkanhatnak a jövő magyar éljátékosai?

A centralizálás is gondot jelent, hiszen 14 éves korban összeszedik országszerte a tehetséges, jó adottságú fiatalokat. Sokukból viszont később nem lesz jó játékos, míg azokat, akik testileg csak egy-két évvel később erősödnek meg, már elfelejtik, mire ki kéne őket emelni. Ha az ilyen, később érő ifi tehetségek nem olyan helyen játszanak, ahol van NB I-es klub, és nem lát rájuk a korosztályos válogatott edzője, akkor elveszíti őket a magyar kézilabda. A Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) kiválasztási, merítési rendszere is hibás, túlzottan le van szűkítve, túl korán döntik el, hogy kiből lehet játékos és kiből nem. Az eredeti terv nem egy központi NEKÁ-val számolt, hanem országszerte többel, ami javíthatta volna annak az esélyét, hogy a 14 éves korosztályban nagyobb merítéssel válogassák ki a játékosokat, ezzel esélyt adva több tehetség felfedezésére.

Az eredménykényszer miatt viszont azok is kevés lehetőséget kapnak, akiket egy nagyobb csapat már kinevelt. Mivel hozni kell a pontokat, az edzők nem nagyon bíznak a fiatalokban, nem mernek rájuk terheket rakni, ám így nem is tapasztalják meg, milyen terhet cipelni. Az utánpótlásban nincs ugyanilyen gond?

De van. Az eredménykényszer rányomja a bélyegét a képzésünkre. Ilyen szemlélet szilárdult meg nálunk, hogy még az utánpótlásképzésben is az számít jó edzőnek, aki gyűjti az érmeket, okleveleket, és nem az, akinek a keze alól a legtöbb, felnőttként sikeres játékos kerül ki. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy utánpótlásban is az eredményekért kap elismerést az edző, nem pedig a meghatározó játékosok kineveléséért, holott éppen ez az utóbbi lenne a lényeg. A nevelőedzők munkájának értékelésében és a támogatási rendszerben is ezt kellene elsősorban figyelembe venni, nem pedig a klubok méretét és az ifjúsági eredményeket. Így ugyanis nem tudunk kijönni az ördögi körből, mindig újratermeljük a hiányosságainkat, miközben lehet, hogy a legjobb nevelőedzőket nem is látjuk, hiszen nem érmeket nyernek, „csak” megérdemelt elismerés nélkül nevelnek ki jó játékosokat. Ezen a rendszeren változtatni kellene, mert hibás.

Kovacsics Anikó hiába irányító, a Győrben csak balszélsőként játszatták. Üdítő kivételként otthagyta a sztárklubot, és a Fradiba igazolt, hogy az igazi posztján játszhasson, és fejlődhessen. (kép: nemzetisport.hu)

Merre kéne elmozdulnia az utánpótlás-nevelésnek?

Akár játékosokról, akár edzőkről van szó, helyben kéne elősegíteni a fejlődésüket, illetve a munkájukat, nem pedig minden áron központosítani. Aki egy kisebb, vidéki serdülő vagy ifjúsági csapat üdvöskéje, állandó játéklehetőséggel, az egy nagyobb klubban lehet, hogy már csak „vízhordó” lesz. A szülők és a nevelőklubok is úgy gondolják, hogy egy jó nevű klubban a legjobb a gyereknek, de ez nem feltétlenül kedvez a fejlődésének. Ez sajnos a felnőttek között is megvan, hogy kimagasló tehetséggel és játéktudással elmennek „közkatonának” a játékosok, mert jól megfizetik őket érte. Elgondolkodtató, hogy a magyar fiatalok közül sokan belemennek ebbe, hogy jó pénzért ülnek nagynevű csapatok kispadján. De nekik jó ez? A kézilabdának jó ez? Ezeket a kérdéseket fel kell tenni.

A vidéki kluboknál felbukkanó tehetségeket hagyjuk inkább ott?

Ezeknek a kluboknak is meg kell adni a lehetőséget és a szükséges támogatást a megfelelő körülmények biztosításához. Az is megoldás lehet, ha a NEKA például együttműködési megállapodást köt az ilyen utánpótlás-nevelő bázisokkal, és az általa megadott metodika alapján fognak ott dolgozni. Ez esetben ugyanis nem képzési, hanem kiválasztási hiányosságokról beszélünk. A lehetőséget kéne elvinni a gyerekekhez, nem pedig a gyerekeket válogatni a lehetőséghez, hogy ifi sztárcsapatok helyett inkább minőségi felnőtt játékosokat neveljünk ki.

Az utánpótlásedző feladata az is, hogy helyes gondolkodásmódot és életmintát neveljen a játékosokba. (kép: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Térjünk vissza a nagy kluboknál, sok pénzért padozó magyar játékosokra! Néhány éve Debrecenben egy olyan csapatot hoztak össze, amely célzottan csak magyar játékosokból állt, és a recept egy darabig működött is. Az első sikerek után viszont elszaladt a ló a játékosokkal, és olyan fizetési igényekkel léptek fel, amit nem bírt el a klub. Ez a hozzáállás kordában tartható?

A Szövetség mindenképpen próbálja visszafogni a külföldi játékosok beáramlását, felülről minimalizálva a számukat. Ez viszont magában hordozza azt is, hogy a középszerű magyar játékosok felértékelődnek, és több pénzt tudnak kérni. Vigyázni kell, hogy ne lőjünk ezzel öngólt, mert a középszerű játékosok értékét mesterségesen megnöveljük, miközben a lehetőséghez juttatni kívánt fiataljaink továbbra sem férnek oda. Ugyanakkor az a veszély is benne van, hogy az éppen felnőttkorba lépő fiatal játékosnak már menedzsere van, aki a középkategóriás klubok számára megfizethetetlenül felsrófolt árat kér érte. Mert a menedzser meg annál jobban jár, minél drágábban adta el a játékost – az pedig, hogy aztán az a játékos játszik vagy padozik, neki nem számít. A külföldi menedzserek általában befektetni is hajlandóak a játékosukba, hosszú távon gondolkodnak, és nem csak gyorsan pénzt akarnak kivenni belőle, mint a hazaiak többsége.

Van ennek megoldása?

Talán az amerikai mintából lehetne átvenni valamit, ahol különböző fizetési kategóriák vannak a játékosok számára. Én sem tudom erre a megoldást, csak látom a problémát, és nem jó az irány. Ráadásul halkan kérdezem meg: a magyar edzők érdekeit ki képviseli? A Szövetség védi a magyar játékosok érdekeit a külföldiek korlátozásával, de ki védi meg a magyar edzőket a külföldiek térnyerésétől? Tanulni persze lehet és kell is a külföldiektől, főleg mentalitásban, de a magyar kézilabdázás történelmi fejlődését mégiscsak a hazai edzői szakma fogja meghatározni. A külföldi edzők valószínűleg nem fognak itt letelepedni, és hosszú-hosszú éveken át irányt szabni a fejlődésünknek. Ez a mi dolgunk lesz a jövőben is, ahogy a magyar edzőképzés is, amely túlzottan elméleti, a lexikális tudásra összpontosít, és nem elég gyakorlatias. Ezt a külföldiek nem fogják megoldani helyettünk.

Az ország ezidáig egyetlen NEKA központja Balatonbogláron. (kép: nemzetisport.hu)

A magyar játékosokat védik a külföldiekkel szemben, ami jogos és érthető, viszont a hozzáállásukkal akadnak gondok. Heidi Løke például 33 évesen is önszorgalomból végzi az erőnléti edzéseket, mert tudja, hogy ez az ő érdeke is, míg a magyar játékos adott esetben azon nevetgél, hogy Løke még mindig fut, miközben ő már otthon tévézik.

Az utánpótlás-nevelő edzőink sokszor elfeledkeznek arról a szócskáról, hogy „nevelő”. Ebben az is benne van, hogy nemcsak szakmai szempontból dolgozom a játékosok képzésén, hanem olyan gondolkodásmódot, olyan életmintát nevelek a gyerekekbe, hogy ilyen kis Løkék legyenek, és ne olyan lükék, mint aki annak örül, hogy lazsál, amíg a másik kemény munkával fejleszti magát. Ellentmondásos egyébként, hogy utánpótlásedzővé kevesebb idő és energia ráfordításával válhat valaki, mint felnőtt játékosokkal foglalkozó edzővé. A gyerekek a legérzékenyebbek, ilyen korban dől el a legtöbb dolog a fejlődésüket illetően, mégis a legképzetlenebb edzők foglalkoznak velük. Ennek talán éppen fordítva kellene lennie, hogy a legképzettebb edzők irányítsák a serdülőket és ifjúságiakat. Csak hát ezzel kevés pénzt lehet keresni, míg a nagy felnőtt kluboknál meg nagyon sokat.

A montenegrói kézilabdában is jártas emberként miben látod az ottani kézilabda átütő sikerének a receptjét?

A montenegróiak számára elsődlegesen nem az a lényeg, hogy mit tudsz megcsinálni, hanem az, hogy milyen hozzáállással teszed. Mindig, minden körülmények között harcolj, „halj meg”! Ha technikailag vagy taktikailag nem is olyan képzett egy játékos, leginkább azt várják el tőle, hogy még edzésre is ezzel a fanatizmussal menjen, és adja ki magából a maximumot. Milena Knežević például ifiként ügyes volt, de egyáltalán nem volt kiemelkedő tudású a felnőttek között, viszont olyan megszállottsággal tudott küzdeni, hogy ezzel került be a válogatottba is. Magyarországon már nagyon fiatalon különbséget tesznek játékos és játékos között. Nem arra ösztönzik őket, hogy mindent kihozzanak magukból, mert az egyikből már 12 éves korától sztárt akarnak faragni, a másik pedig hiába teszi oda magát, ha már egyszer leírták.

nyitókép: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu