Le lehet győzni a halált? Igen. Parádi József édesapja azok közé a magyarok közé tartozott, akik éveket töltöttek a Gulágon. Optimizmusa, megtörhetetlen keménysége segítette abban, hogy túlélje a túlélhetetlent. Fia, az ismert pszichoterapeuta néhány éve írta meg édesapja történetét, a kutatás közben maga is meggyógyult, megtisztult. A túlélő egyszerre regény és belső utazás, egy kicsit mindenki saját apjára, nagyapjára ismerhet a történetben.
A múlt megismerése minket is felszabadít – ez talán a legfontosabb üzenete Parádi József pszichoterapeuta A túlélő című könyvének. A szerzővel dokumentumfilmünk forgatása alatt ismerkedtem meg, ahol a politikai pszichiátriáról kérdeztem. A szünetben mesélt az édesapjáról, aki a Gulágon raboskodott, és akinek története az ő életét is megváltoztatta. A túlélőnek idősebb Parádi József a főszereplője, de legalább ilyen hangsúlyos az a rész, amely a fogság alatt megismert orosz asszonyról szól, és a harmadik, amely a szerző útját mutatja be. Persze minden összefonódik.
Ifjabb Parádi József pályája elején pszichiáterként dolgozott, de később pszichoterapeuta lett, és leginkább a pszichodráma, az úgynevezett playback-színház kötötte le. Pár évvel ezelőtt válságos időszakot élt át, fizikai tünetei jelentkeztek, amelynek természetesen belső okai voltak.
A szerző életét egy oroszországi út változtatta meg. Rátalált a szerelem, és közben végigjárta édesapja útját, rájött, hogy az ő szenvedését éli újra, s közben megírta ezt a könyvet. A mű kiadását és megszületését a Gulág Emlékbizottság támogatta.
Munkakedv, optimizmus, hit – mankók a túléléshez
Parádi József kemény, megtörhetetlen édesapja a második világháborúban került fogságba – sok százezer magyarral együtt. Voltak pillanatok, amikor egészen közel állt a halálhoz (lásd lejjebb), csak munkakedve, életereje, optimista jelleme mentette meg. (Másokat a hit: lásd Olofsson Placid atya felemelőt történetét). Villanyszerelőként előbb a lágerparancsnok irodáját hozta helyre, majd egy özvegyasszonyhoz küldték, annak házát kellett felújítania.
Az orosz nő eleinte érhető okból gyűlölte, az ellenséget már mániákusan irtó, a háborúba beleőrülő férjét a fronton lőtték agyon – honnan tudhatta volna, hogy nem a házához küldött magyar „fasiszta” volt a “gyilkosa”? Aztán a vendég szelídsége, munkakedve, szavak nélkül is szimpatikus jelleme egyre közelebb hozta őket – a tetőpontot nagyjából sejthetjük.
Parádi Józsefet később hazaengedték Magyarországra, szerelméhez tartott, aki éppen házasodni készült, gyermeket várt. Sokakkal megtörtént ez, évekig semmit sem tudtak, hallottak a másikról, a környezetükben is azt sugallták, hogy nincs értelme várni, nem jön vissza a másik, és ha mégis, az már nem „ő” lesz. Parádi üzenete („élek”) viszont mindent megváltoztatott, az asszony felbontotta az eljegyzést és elvetette a gyermeket, akiről sohasem beszéltek többet. Egybekeltek és később megszületett a könyv írója.
A regény második része az orosz nő nézőpontjából írja le a történteket. Ez azért is izgalmas, mert rámutat arra, hogy ha az egyszerű katonák, a civil lakosság sorsát nézzük, akkor ebben a háborúban is csak vesztesek voltak mindkét oldalon.
(Éppen ez a megkétszerezett nézőpont teszi izgalmassá Clint Eastwood háborús drámáját is, a két részből álló remekművet, amely előbb amerikai, majd japán szemszögből meséli el ugyanazt a véres csatát.)
A túlélő harmadik része magát a kutatást mutatja be, a sors vagy Isten kezét, ami vagy Aki visszavezette a szerzőt a múlthoz, hogy így jobban megértse a jelent és saját magát.
Saját fájdalmai, veszteségei „csekélységét”, hogy ha apja túlélte a túlélhetetlent, abból ő is „táplálkozhat”.
Nem volt hajlandó meghalni
Vannak a könyvben lebilincselő, egészen filmszerű részek, ilyen az, amikor a fogoly az életet választja:
„[…] Az orvosnő rábökött. – Utrom kaput. [Reggelre meghal.] […]
Lesújtó volt gyógyszer, étel és segítség helyett azt az ítéletet hallani, hogy halottnak számít. Nehezen, négykézláb visszamászott a sátorba. Aztán megadta magát, megpihent, belenyugodott, legyen… Utrom kaput.
S ekkor beindult a szíve. Ritmusosan, derekasan vert. A torkában érezte a hatalmas dobbanásokat. Megmozdította a kezeit. Mozogtak. A lábai is. Elhatározta, hogy hasra fordul. A harmadikra sikerült. S innen már sima volt az út az élet felé. A sátor mellett sarjadt a fű, még hideg volt, de kicsit már sütött a nap. Csipegette, eszegette a sarjadó füvet, és érezte a meginduló életet a testében.”
A túlélő tulajdonképpen egy utazás, a megtörhetetlenség, egy család és minden család története. Autoterápia – ahogyan a hátoldalon fogalmaztak. Felszabadít. Jó érzés elolvasni.
„Aztán újra elaludtam és volt még egy álmom.
Apai nagyszüleim házának utcára néző szobájában, az ablakkal szemben lévő ágyban feküdt a húgom. Mosolygott. Nagy, fehér fényesség vette körül. Mintha terhes lett volna.
Áldást kértem a gyerekre.”
Vezető kép: Hazatérő foglyok/Forrás: NEB.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS