Utolsó útjára kísérték pénteken Budapesten, a Farkasréti temetőben Pozsgay Imre volt államminisztert, egyetemi tanárt, aki március 25-én, életének nyolcvanharmadik évében hunyt el.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a bölcs, a nemzetért tevő, haláláig érdeklődő embertől, “a nemzet alázatos szolgájától” búcsúzott.
A hála nem politikai kategória – idézte Balog Zoltán Pozsgay Imre szállóigévé vált mondását, majd hozzátette: de “a tisztességről még mindig hihetjük, hogy lehet politikai kategória is”, és ezt Pozsgay Imrének is köszönhetik a magyarok. Kiemelte, vannak emberek, akikben megvan a képesség és az akarat, hogy mindazt, amit tesznek, egy tágasabb horizonton szemléljék, magasabb mércével mérjék, mint a napi politikai küzdelem. Ez a magasabb mérce, mely bennünket – “az internacionalistákat leszámítva” – összeköthet, így hangzik: mi lesz a magyar nemzettel és ehhez hogyan járulnak hozzá tetteink? – fogalmazott. Hozzátette: “ha erre tekintünk, akkor egy táborban vagyunk, akkor érdemes vitatkozni, akkor érdemes küzdeni egymással is, mert abból majd a magyar nemzetnek származik előnye”.
Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórum és a Lakiteleki Népfőiskola alapító tagja, az Országgyűlés alelnöke azt mondta, Pozsgay Imrének köszönettel tartozik minden magyar, hiszen komoly szerepe volt a békés átmenetben. Nemzedékének tagjait “a kommunista diktatúra vagy magasba emelte, vagy kitaszította a társadalom szélére, megtűrt és meggyötört, vegetáló életsorba, attól függően, hogy kire és mire volt szüksége az úgynevezett proletárdiktatúrának, a zsarnoki kommunista hatalomnak”.
Hangsúlyozta: Pozsgay Imre, “a kádári diktatúra alighanem legígéretesebb fiatal politikusának számított az akkori hatalom szempontjából”, így életútja megítélésekor a valóságos politikai teljesítményre kell tekinteni, nem “a damaszkuszi út unalomig hangoztatott és többnyire lekicsinylő szándékú retorikáiban” kellene megkapaszkodni.
Arra hívta fel a figyelmet: Pozsgay Imre az elsőként vette észre, hogy a kommunista rendszer megbukott, képes volt felismerni a szabad, demokratikus Magyarországhoz vezető utat, “volt bátorsága dönteni akkor, amikor politikustársainak döntő többsége még kivárt vagy makacsul ragaszkodott az alapjaiban is szétzüllő, széthulló rendszer töredező bástyáihoz” vagy saját túlélését készítette elő.
Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke, aki csaknem fél évszázadon át a barátja volt, arról szólt a politikus ravatalánál, a több száz gyászoló előtt: “Pozsgay Imrében volt politikai és közéleti bátorság”, merte felülbírálni fiatalkori meggyőződését, “kimondani a sokáig kimondhatatlan szavakat 1956-ról”, mert ott lenni 1987-ben Lakiteleken. “Pozsgay Imre értelmiségi, reformer politikus volt, a humanista demokrácia következetes híve; ő is azt vallotta: az emberek kormányzása az emberek által, az emberek érdekében, ez a demokrácia” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a reformok előkészítése mellett vállalta a végrehajtásuk miatti konfliktusokat és vállalta a következményeket is, hatalmas népszerűségre és elismertségre téve szert eközben.
Mint mondta, okkal emlegette a német Der Spiegel magazin 1989-et Pozsgay Imre éveként; ekkor vált az MSZP államfőjelöltjévé, s ebben az évben vezette a párt delegációját a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon, ahol elszántsága, megegyezésre hajlandósága és rugalmassága is kellett a megállapodáshoz.
A rendszerváltoztatás meghatározó, egyik legjelentősebb politikusaként említve az elhunytat, aki mögött “emberileg sikeres, erkölcsileg tiszta, érdemekben nagyon gazdag életút áll”, aki az igazat mondó szép szó mestere volt, akiből a nyugalom és a megfontoltság mellett mindig derű sugárzott.
Az elhunytat római katolikus szertartás szerint búcsúztató Jelenits István azt emelte ki: noha “az épülő szocializmus ifjú kiválasztottai közé került”, Pozsgay Imre a közösséget szolgálta, és ez késztette arra, hogy “egy idő után bátran saját útra induljon, saját lelkiismeretét követve”, azon munkálkodott, hogy “az életünk valóban olyan legyen, amilyennek Isten álmodta”.
Pozsgay Imre 1933. november 26-án született Kónyban. Diplomáját 1957-ben szerezte a budapesti Lenin Intézet történelem-maxizmus-leninizmus tanári szakán. 1969-ben megkapta a filozófiai-szociológiai tudományok kandidátusa címet.
Egy évig az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályán sajtó alosztályvezető, majd 1971-75 között a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettese volt. 1976-80-ig kulturális, 1980-82-ig művelődési miniszterként dolgozott.
1982 júniusától 1988 júliusáig volt a Hazafias Népfront főtitkára. 1988. júniusban államminiszterként ismét a kormány tagja lett, ahol 1990. májusig dolgozott. 1991 óta a Kossuth Lajos Tudományegyetem egyetemi tanára volt.
Országgyűlési képviselő 1983-ban lett. 1950-56-ig az MDP, 1956-89 között az MSZMP, 1989 októberétől 1990 novemberéig az MSZP tagja. 1987. szeptemberben részt vett a lakiteleki találkozón.
- januárjában, a pártvezetők közül elsőként, az 1956-os forradalmat népfelkelésnek nevezte. 1989 augusztusában ott volt a soproni páneurópai pikniken, amelynek keretében több száz keletnémet jutott ki Nyugatra.
2006-ban megkapta a Magyar Szabadság Napja Díjat, 2010-ben az emberi jogokért való erőszakmentes kiállást elismerő kitüntetést, a Hildebrandt-érmet, 2015-ben a Petőfi-emléklap a helytállásért kitüntetést vehette át. Ugyancsak 2015-ben Szent István-díjat kapott a Szent István Alapítványtól, az összmagyarság érdekében végzett kiemelkedő jelentőségű tevékenységéért.
Forrás: MTI
Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS