Vass Krisztián: A kócsagőr arcéle

Az első természetvédelmi őr a Balatonkilitiből elszármazott Gulyás József volt hazánkban. A helyi katolikus egyházi nyilvántartás szerint 1872-ben született a napjainkban Siófokhoz tartozó somogyi településen. Csendőri hivatást vállalt, majd megnősült és békésebb vizekre evezett. Az alábbi sorok Vass Krisztián agrárminisztériumi tanácsadó írásában olvasható, amely eredetileg a Szabad Földben jelent meg.

A Zöld Toll-díjas szerző emlékeztet: Gulyás József jó hírű halászmesterként boldogult a húszas évekig. Ebbéli tudását 1922-től a Kis-Balaton vízivilágában fogyatkozó gémtelepek megmentésére fordította. Schenk Jakab (1876–1945) „A gyakorlati természetvédelem megindítása Magyarországon” című 1922-es művében ekképpen fogalmazott:

Az alkalmazott kócsagőr mint volt halász mester teljesen otthonos a területen, különösen abból a szempontból is, hogy ismeri azokat, akiktől leginkább kell félteni a kócsagot.

Tevékenységét tudományos munkatársként segítette Warga Kálmán (1881–1971). Ő is „megbízható és hozzáértő” kócsagőrként jellemezte a Búvár című lap 1937. júliusi számában, aki

féltő gonddal őrködik a királyi szárnyasokon.

A korabeli sajtóból szakirodalomból és visszaemlékezésekből szűkszavúan mogorva, ám kedélyes ember toppan elénk. Diószeghy Miklós 1929. szeptember 29-én, a Budapesti Hírlapban megjelent riportjában pedig így írt róla: „békétlenül morogva, veszedelmekre hívja fel a figyelmet”. Aztán szótlanul vezette a lápba az újságírót.

 Gulyás József nem akar megszólalni. Pödörgeti széttörölt bajszát.

Elégedett volt a sorsával

Vass Krisztián idézi Margittay Rikárd 1943-as „Balaton. Tájak emberek” című kötetét. Az író ugyanis riportot írt a témáról, s felkereste Gulyás József vörsi házát. Nem találta otthon, ezért a fiát kutatta fel, hogy a Kis-Balatonhoz vezesse.

Egy kislány mindjárt el is vezetett a telepre és tőle útközben érdekes dolgokat hallottunk.

Ez a név nélkül említett beszédes kislány Pegorari Isola, Vass Krisztián apai nagyanyja volt – tudjuk meg a Szabad Földben megjelent írásból. Tőle tudom – fogalmaz a környezetügyi államtitkárság munkatársa –, hogy a külvilág felé szigorúnak tűnő férfit családi körben sorsával elégedett, jámbor nyájasság töltötte el. Ahogy Margittay Rikárd fogalmazott:

Típusa a régi balatoni halászembernek, aki még bödönhajóval is halászott, ahogy Hermann Ottó leírta. Alacsony, izmos, okosnézésü, somogyi magyar. Tudta ő már amúgy is, mit akar látni az idegen. Nem volt ritka vendég nála a külföldi tudós, aki a vízimadarak életének tanulmányozása végett kereste fel. Néhány év előtt volt itt — mesélte — egy angol egyetemi tanár Manchesterből, az járt már az afrikai tavaknál is, de azt mondta, hogy olyat még ott sem látott, mint nálunk a Kisbalatonnál.

Kicsendül ebből a munkáját szerető ember egyszerű büszkesége. Feladatát a második világháború végéig látta el. Vass Krisztián ekképpen zárja cikkét:

Tavaly Rácz András környezetügyért felelős államtitkárral kerestük fel végső nyughelyét. Sírkövére hajdan halálozási évként tévesen az 1955-ös dátumot vésték. A vörsi plébánia adatai azonban megbízhatóak. Ükapám, a Földmívelésügyi Minisztérium „Kis-Balaton őre” ugyanis 1954-ben érte el az ég vizében a túlsó partot.