Van, hogy a vesztesek fontosabbak, mint a győztesek, és van, hogy a tragikus hősök sorsa felemelő. Szubjektív elemzés a Real Madrid-Atlético Madrid Bajnokok Ligája döntőre visszatekintve.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
„Mi a „nép”, az emberek csapata vagyunk.”
Erős, hangzatos szavak. Diego Simeone harcol, küzd a „nagyokkal”, a „legekkel”, a megkérdőjelezhetetlenekkel, a legendákkal szemben; és ez az, amiben ő a legjobb, a legőszintébb a világon. Harcra született, nevelkedett fel („A szüleim úgy neveltek, hogy úgy játsszam a futballt, mint egy katona… engem a gyengék nem érdekelnek.”) és – egyelőre még – nem ismer más utat. Csak a harcos archetipikus szerepét, aki bukásoktól, vereségektől, „megaláztatásoktól” lesz egyre keményebb, elszántabb, tökéletesebb. Az „önként” felvállalt „lázadó”, „rebellis szerep” az, ami dramaturgiai szempontból is elhelyezte a színpadon a tegnap esti döntő szereplőit. Elsősorban ennek a megvallásnak, hitnek a következménye az, hogy Simeone felkerült a világfutball legjelentősebb edzői közé. De vannak még hibái.
Simeone mindent beletett / Fotó: BBC.CO.UK
Simeone számára a továbblépés lehetősége – jellemfejlődés kérdése is. Cholo nem akar alárendeltnek, másodlagosnak tűnni, de nem is tudja, nem akarja felvállalni a „nagyságot” sem, mindig, következetesen „alulra” pozícionálja magát és ebből merít erőt, ebből a pszichológiai alaphelyzetből motiválja játékosait („Azokon az embereken keresztül látjuk magunkat, akiknek harcolniuk kell és nem megállni.”) Ha létezik a futballban „szociális” igazságérzetre alapozó düh, ressentiment, akkor Simeone a megtestesítője. Ebből fakadt a végjáték drámai töltete, ez adta, adja továbbra is az Atléti, a „Matracosok” hitelességét, de sajnos, kijelenthetjük:
ez okozta a csapat vesztét is.
Ezt minden Atlético-szurkolónak és Simeone-hívőnek el kell fogadnia. Mert hiába bizonyult jobb hadvezérnek (Fernández – Carrasco csere, a Real által, az Atléticora erőltetett pozíciós játékból való kilépés a 4-1-4-1-el, a felvállalt támadófocival) Zidane-nál, a csata végére katonái elfogytak. Az idegőrlő büntetőpárbajt az egyik legjobban teljesítő, legmegbízhatóbb játékosa, Juanfran bukta el (94%-os passzpontossággal futballozott – összesen 36 passzból, 34 sikeres. Az Atlético mélyről induló támadásépítésének alapképletében is részt vállalt, 4-4-2-ben a következő volt: Juanfran/Godín – Koke/Gabi – Griezmann, 4-1-4-1-ben, Gabi visszalépésével, Carrasco becserélésével a hangsúly valamelyest áthelyeződött a Filipe Luís–Koke összjátékra).
Simeone mérkőzést követő nyilatkozatai, elbizonytalanodása arra is utalt: ő is érzi, hogy a „La Furia”, a „düh”, a végletekig fokozott szenvedély edzői filozófiája volt csapata veszte 2014-ben, és szombat éjszaka is.
Neki és az Atleticonak is meg kell tanulnia, el kell sajátítania azt a „nagyságot”, a „nagyság érzését” használni, felhasználni, ami a végső győzelemhez elengedhetetlenül szükséges.
Ez mentális feladat; és sok szempontból a legnehezebb. Minden más tekintetben már ott a helyük a korszak legnagyobbjai között. Az Atléticonak, a klubvezetésnek most mindenképpen meg kell tartania Simeone-t, mert senki mással nincsen esélyük, megismételni a közelmúlt sikereit – belátható időn belül – és hasonló oxigénhiányos magasságokra feljutni. Atlético és Simeone csak együtt tudják átlépni ezt a „határt” és kilépni az árnyék alól.
Nem társaival, hanem a lájkvadász barátnőjével ünnepelt
A meccsről röviden: nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az utóbbi évek leggyengébb teljesítményével és sorozatával zárult a 2015-2016-os Bajnokok Ligája szezon (CR7 és a „galaktikus sztárok” említésre sem méltóak). Carrasco „gólöröme”, „kirohanása”, a „smúzolás” a „Miss Belgium”-al kínos- és férfiatlan bulvárjelenet volt (mint Totti selfi-je, mint a VB-finálé végét követő exfeleségek, exbarátnők és „kitartott” modellek pitch invasion-je a németek győzelme után) és megkérdőjelezi az Atléti megtörhetetlennek tűnő csapatszellemét, a BL-döntőt, mint önálló, jelentőségteljes, olykor-olykor a futballon túlmutató sportesemény hitelét.
Korai volt a csók / Fotó: BBC.co.uk
A „csók” feltehetőleg több lájkot gyűjt majd a Carrasco (és barátnője) facebook, twitter, instagram (stb.) oldalaira, mint a döntőben rúgott gólja. Úgy hiszem, jogos lehet a kérdésfelvetés, hogy miért nem a csapattársak-felé tisztelgett, miért nem a zseniálisan bemozgó, szédült Marcelo-t egy pillanat alatt lerázó, a gólpasszt kiosztó Juanfrannal örült együtt, miért nem a klubidentitást megtestesítő szurkolókkal ünnepelt? Kit érdekel Carrasco barátnője? Senkit. Maximum a közösségi médiák bulvárhiénáit. Bízzunk Simeoneban, aki férfivá nevelheti még Carrasco-t.
Akciófilmbe jobban illene? / Fotó: BBC.co.uk
Vásári színjáték a valódi futball helyett
Hol vannak a régi színtiszta, vásári színjáték nélküli, őrült, extatikus és őszinte gólörömök a BL-ből? A 11-es párharcot rövidre záró Ronaldo mezletépése, magamutogatása is a döntő kínos pillanatai közé tartoztak (Pepe, Bale és Ramos kislányosan hisztérikus fetrengései is nevetségesek, undorítóak voltak).
A nagy múltú trófea a Real Madridé, de egy biztos: nem ők a „mi” hőseink.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS