Ukrajna, az új Kisantant
Miután az 1848-as „népek tavaszának” leghosszabban talpon álló ereje Magyarország volt, amely képes volt a forradalmi hevületet jól artikulált szabadságharccá formálni, egyértelművé vált, hogy a kor monarchiáinak közös érdeke elfojtani a forradalmi hevületet, és az abból sarjadó polgárosodás folyamatát. 1920 június 4-én ennek a repressziós folyamatnak a beteljesüléseként realizálódott az a békeszerződés, amelynek folyományaként az egykori Magyar Királyság utódállamait formálisan is szövetségbe szervezték a mindenkori Magyarország megtörése végett. Ezt a szövetséget a 2010 utáni külpolitika Kapu Tibor űrmissziójához mérhető pironkodó lejáratásban részesítette, azonban csak ahhoz mérhető sikerként zárult. Épp ezért a represszió új eszközét kell felépíteni, ami immáron Ukrajna.
A Magyar Királyság szétosztása tulajdonképpen az olmützi oktrojált alkotmány elfogadásával megkezdődött, ez azonban nem a brüsszeli, hanem a bécsi birodalom érdekei szerint realizálódott. Ennek egyenes ági leszármazottja volt a trianoni békediktátum, amelynek kényszerű realitását a kommunista diktatúra, a dicsőségtelen és „tanácstalan” tanácsköztársaság közreműködésével, a korszak Vadai Ágnesének, Linder Bélának a közreműködésével vívtuk ki magunknak.
Ennek a békedikátumnak az alig tagadott célja volt a magyar katonai (és gazdasági) potenciál megtörése. Mint ilyen kétágú megtörési kísérlet, a diktátum felülírása értelemszerűen a mindenkori magyar külpolitikának a homlokterében kellett (volna) hogy legyen. Végső soron e tekintetben előrelépést történelmi adósságot ledolgozva csak a második Orbán-kormány tett.
Franciaország egyértelmű célja volt, hogy a Magyar Királyság jelentette régiós hatalmi pozíciót Románia vegye át, míg az a térség szláv népeit két nagy konglomerátumba tömörítve olyan államalakulatokat kívántak létrehozni, amelyek adott esetben külön-külön is képesek legyőzni a megcsonkított Magyarországot. Ezek az ellenséges országok a kötelező semlegesség címén a nyugati hatalmak karjába lökött Ausztriával bezárólag egy olyan fojtóhurkot hoztak létre, amely a magyar államiság elkövetkező 100 évét meghatározta.
A megtörésünk fő biztosítéka az utódállamok, és a régi Antant „erősembere”, Jugoszlávia (más néven Szerb-Horvát-Szlavón Királyság) volt. Ennek megfelelően a Szovjetunió és Jugoszlávia megszűnését követően sokan úgy gondolták, a Kisantant esetleg fellazul, de óriásit tévedtek: az utódállamok némelyike ugyan egymással is kifejezetten ellenséges légkörben kezelte (délszláv háború), de a magyar érdekkel szemben konzekvensen tudtak fellépni személyes ellentéteik ellenére is. A szerb sajtóban például még a kétezres évek elején is alapállás volt a magyarellenes attitűd. És akkor a kárpátaljai, a felvidéki, vagy az erdélyi magyarok helyzetéről még nem is beszéltünk. Persze ez a világon egy jogállamisági biztost sem érdekelt soha.
Ugyanakkor a '10-es években elkezdődött valamiféle változás. Az elmúlt évtized második felében először csak a szubjektív érzet változott meg, idehaza már kevésbé volt érezhető, hogy idegenként tekintenének ránk saját hazánkban a szomszédos országok lakói. Majd a közelmúltban egyre szorosabb tevékeny együttműködés épült ki Belgráddal, és alkalomadtán Pozsonnyal is. Szerbiával a gazdasági kapcsolatok élénkültek meg, infrastrukturális és energetikai projektekbe kezdett velük közösen a magyar állam, míg Szlovákiában a népes magyar kisebbséget érő elképesztő jogfosztások hullottak ki csontvázként a szekrényből. Ezek a magyar diplomácia olyan érdemei, amivel 100 év után úgy tűnik, hogy képes megtörni a Kisantant szorítását.
Erre reakcióként épül a szomszédunkban a Kisantant új Jugoszláviája. Ukrajna ugyan nem volt jelen Magyarország egyelőre végletesnek tűnő megcsonkítása során, azonban miután a sírunk betemetésére létrehozott államokat sikerült magunk mellé állítani, a magyar nemzet hóhérai most új hatalmat fegyvereznek fel: Ukrajnában nemhogy nem bűn, de „európai érték” a magyarok halálra verése, amely semmilen jogállami problémát nem vet fel, sőt. Ezt pedig érdemes megfontolni, ha a magyar nemzet hóhérainak politikai stratégiáját vizsgáljuk.
