A közvélekedéssel ellentétben nem maradt visszhangtalan az 56-os magyar forradalom és szabadságharc a Szovjetunióban. A kutatók eddig legalább 257 olyan szovjet polgár nevét fedezték fel, akik ellen megtorlást alkalmaztak. Az utolsó 1971-ben született: egy sofőrt marasztaltak el kétsoros rigmusa miatt. Összeállításunkban felidézzük Jurij Anohin művészettörténész, Oleg Csisztyakov dzsesszzenész, Viktor Sejnyisz közgazdász, Irina Verblovszkaja történész, Lukács Matvej Janovics és Vagyim Koszirev tanuló történetét. Ezek Sejnyiszt korabeli szavai: “Nem lehet szabad egy olyan nép, amely más népeket igáz le. A magyar dolgozók a mi szabadságunkért is harcoltak. A szovjet népnek ismernie kell a teljes igazságot Magyarországról!” Meghurcolt szovjetek és neves történészek idézték fel a PestiSrácok.hu-nak az ’56-os szolidaritás megpróbáltatásait.
ERDÉLYI ESZKIMÓ PÉTER
Budapesten éjjel harc tajtékzik
Az egész várost barikádláncok kerítik
Magyarok! Magyarok, testvéreim vagytok!
Én, az orosz testvér, veletek vagyok!
Mindössze ezt a négy sort jegyeztem meg abból a hosszú, tüzes versemből, amelyet 1956 októberében fogalmaztam meg a magyar forradalmárok hősiességéről. Emlékezetvesztésemet a hírhedt Lubjankán, a KGB központjában eltöltött fél éves vendégeskedésnek köszönhettem. Szokatlan témájú költészetemet végül négy Gulág-évvel jutalmazta a szovjet bíróság
– mondta sok évtized elteltével is keserűen Jurij Anohin művészettörténész, aki hat egyetemista társával szórólapozott is a forradalmunk idején.
Jurij Anohin
Egy másik orosz ’56-os, Oleg Csisztyakov dzsesszzenész levélben feltett kérdéseimre azonnal a története közepébe vág, mégpedig döbbenetesen derűs tekintettel:
Két évre ültettek le, amit szovjetellenes agitáció és propaganda folytatása miatt róttak ki rám. Valójában epés gúnnyal és igazsággal teli verseket, esszéket írtam, amelyeket a barátaim másoltak, terjesztettek egyfajta szamizdatként, illetve az utcán propagáltam a magyar forradalomról szóló híreimet, amiket a nyugati rádióadókból szereztem
– sorolta bűneit.
Oleg Csisztyakov
Állítása szerint a táborban nagyon boldogan élt, mert nagyszerű emberekkel ismerkedhetett meg, akikkel szabadulásuk után is tartották a kapcsolatot. Magáról a raboskodásról és a társakról így emlékezett:
A Szovjetunió legkülönbözőbb városaiból jöttünk, és a régi lágerlakók, akik megjárták a náci koncentrációs táborokat, ezt az időszakot nyaralásnak nevezték. Mi pedig örvendtünk, hogy ilyen emberekkel beszélhetünk. Ott már ugyanis szabadon lehetett bármiről szólni, nem kellett suttogni. Azt mondtunk ki, amit kellett, arról vitatkoztunk, amiről csak akartunk. Ez maga volt a szabadság, még ha sajátos is, de mégis egyfajta szabadságban éltünk! Elsősorban olvasni lehetett odabent, mert rengeteg volt a ritka könyv, amelyeket az elítéltek hoztak be, vagy csomagban kaptak. Sok egyetemi tanár és hallgató került össze, így egyfajta főiskola alakult ki a lágerben. Képzelje el, egyesek ott írták meg a disszertációjukat!
– lepett meg a lágerélet sajátosságaival az idős zenész.
Viktor Sejnyisz
A következő mondatokat már Viktor Sejnyisz közgazdász írta le kérdésünkre, ezek az ő válaszai a szovjet katonai intervencióra. Tanulmánya, amelyet legnagyobb bánatára elsők között a KGB munkatársai olvashattak, kettétörte ugyan a pályáját, viszont a lágert megúszta.
Azért, hogy ne forduljanak elő a szörnyű magyarországi eseményekhez hasonlóak más országokban, hogy hazánk ne váljon a keleti és a nyugati dolgozó tömegek gyűlöletének és népeink megvetésének tárgyává, olyan közvéleménynek kell kialakulnia, amely nem függ a hatalomtól – ellenkezőleg: tőle függjön a hatalom. Nem lehet szabad egy olyan nép, amely más népeket igáz le. A magyar dolgozók a mi szabadságunkért is harcoltak. A szovjet népnek ismernie kell a teljes igazságot Magyarországról!
Sejnyisz 1956-ban aspiráns volt, de hamarosan Putyilov-gyári munkás lett belőle, aki a rehabilitációját követően sikeres tudóssá és többek között a ma is érvényes orosz alkotmány egyik megfogalmazójává vált.
A női fogoly
Irina Verblovszkaja történész így emlékezett vissza arra az 1956-os baráti vacsorára, amely meghatározta későbbi életét:
Az én nemzedékem a háború alatt nőtt fel és számunkra a katona felszabadító volt, vagyis az a tény, hogy a mi hadseregünk forradalmat tipor el, égő szégyenérzetet vált ki bennem. Forradalmat nem lehet szuronyokon bevinni valahová, köztük a vöröset sem. Ezt mondtam a társbérleti konyhánkban, miután értesültünk a szovjet hadsereg bevonulásáról Magyarországra.
Őt a híres Revolt Pimenov-perben – csupán magáért a magyar téma megvitatásáért – öt évre ítélték, amely esztendőket az egyetlen, női politikai elítélteket fogva tartó szibériai börtönben töltötte le.
Akit agyonlőttek
Szovjet állampolgárokat azonban nem csupán a Szovjetunióban állítottak bíróság elé. Marossy Endre hadtörténész a PestiSrácok.hu-nak így összegzi az ide vonatkozó ismereteit:
Általános vélekedés szerint a szovjetek sok olyan katonájukat végezték ki, akik átálltak a szabadságharcosokhoz, vagy nem teljesítették megfelelően katonai kötelességüket. Ezeket a katonákat az eltűntek vagy harcban elesettek közé számították. Az Újköztemető 301. parcellájában kopjafát állítottak emlékezetükre. Egyetlen katonáról lehet biztosan tudni, hogy Tökölön, gyávaság és kötelességének nem megfelelő teljesítés vádjával parancsnoka agyonlőtte. A jegyzék szerint azonban elesett november 8-án, eltemették Tökölön, a repülőtér nyugati részén található temetőben.
A szintén történész Horváth Miklós pedig a száraz tényeket idézi a magyar származású szovjet harcosról, bizonyos Lukács Matvej Janovicsról. Horváth részt vett a Lukácsról készített portréfilm elkészítésében.
November 3-án 19 órakor a Békéscsabáról nyugatra található körzetben állomásozó, a 32. gépesített gárdahadosztály alárendeltségében lévő ezred egyik magyar nemzetiségű sorállományú katonája, Lukács Matvej Janovics megszökött. November 6-án fegyver, csizma és kabát nélkül, a Magyar Néphadseregben rendszeresített nadrágban találtak rá szovjet katonák. Elmondása szerint karabélyát és 10 db lőszerét az egyik kútba dobta. Tetteiért kizárták a Komszomolból, és átadták a katonai törvényszéknek, ahol a kivégzéstől ugyan megmenekült, sőt mindössze négy évet kapott a Gulagon, de szabadulása után, kényszerlakhelyként egy isten háta mögötti krími kis falut jelöltek ki számára.
A történetnek azonban fontos lélektani háttere van. A kárpátaljai születésű Lukács Mátyás, a rokonszenves ifjú ezredírnok tolmácsként is tevékenykedett. November 3-án a békéscsabai városi tanácsban folytatott félrevezető tárgyalások után számára megdöbbentően fájdalmas hírekhez jutott, amelyet a parancsnoka közönyösen így fogalmazott meg: „Holnap reggel három órakor megkezdjük a támadást. Akkor még alszanak.” A továbbiakról így számol be kérdésünkre Horváth Miklós:
Lukács Mátyás ekkor úgy határozott, hogy figyelmezteti a város lakóit és elhagyta a bázist. A városba azonban nem jutott be, ezért úgy döntött, megkeresi a szomszédos magyar laktanyát, és jelentkezik, lesz, ami lesz. Hatodikán reggel legnagyobb meglepetésére szovjet katonákat pillantott meg a megtalált laktanya előtt, tudniillik az objektumot a hódítók még negyedikén elfoglalták. Mátyást persze felismerték, és innentől megkezdődött a kálváriája, amelynek fájdalmas része, hogy 1989-ig nem térhetett vissza Kárpátaljára, szeretett szülőföldjére.
Röplapozás a leningrádi Október filmszínházban
A leningrádi Október filmszínházban is történt egy figyelemreméltó esemény: Vagyim Koszirev tanuló keményhangú röplapot írt és szórt szét.
Polgártársak! A sztálinizmus tovább létezik – erről tanúskodnak a lengyelországi és magyarországi események, ahol a szabadságot szovjet tankokkal tiporták el.
A PestiSrácok.hu nevében megkerestem Horváth Attila jogtörténészt, alkotmánybírót is, aki a következőket mondta Koszirevről, illetve a további megtorlásokról:
Ismereteink szerint ő volt a legfiatalabb elítélt szovjet állampolgár, akit meghurcoltak, hiszen alig töltötte be a tizenhatodik esztendejét. A kutatók eddig legalább 257 olyan szovjet polgár nevét fedezték fel, akik ellen megtorlást alkalmaztak a Szovjetunóban, mert az ügyében magyar komponenst fedeztek fel. Itt kell megjegyezni, hogy a Szovjet Hadsereg dokumentumaihoz napjainkban is nehezen férnek hozzá a kutatók.
Ő is hivatkozott Horváth Miklósra, akinek a számításai szerint az egész országban körülbelül 30 szovjet katona esetében alkalmazták a legvégső fegyelmezési eszközt. Érthető módon Kárpátalján volt a legnagyobb visszhangja a forradalomnak – egy fiatalember egyenesen átszökött a határon, hogy együtt harcoljon a forradalmárokkal –, emiatt ott sokan kerültek a hatóságok látókörébe. Megdöbbentő, de a szovjet bíróságok a következő másfél évtizedben is hoztak ítéleteket „magyar ügyekben”. Az utolsó 1971-ben született: egy ogyincovói sofőrt marasztaltak el kétsoros rigmusa miatt.
Lev Landau
Annak ellenére, hogy sok híresség is támogatta legalább lélekben a magyar forradalmat, mint például Lev Landau, korának meghatározó elméleti fizikusa, aki egyenesen kijelentette, hogy
szégyellem orosz származásomat!
Vagy Dmitrij Sosztakovics világhírű zeneszerző, aki sok szakértő szerint a XI. szimfóniával kódolt zenei emlékművet állított a magyar szabadságharcnak. Összességében mégis kevesen voltak, még a frissen szabadult Szolzsenyicin sem mondta ki a véleményét:
Hallgattam. Senki sem voltam ahhoz, hogy Magyarország ügyében hallassam a hangomat
– írta “Fejjel a falnak” önéletrajzában. Ezért gondolhatják sokan, hogy egy ilyen mérvű forradalom igen csekély visszhangot és még kevesebb rokonszenvet váltott ki a szovjet társadalomból. Sajnos nekik igazuk van, de a kritikusoknak figyelembe kell venniük több meghatározó tényezőt.
1956-ban az események rendkívül gyorsan követték egymást, ellentmondásosak voltak, ráadásul a szovjet közvélemény túlnyomó része szinte teljesen el volt zárva a hiteles hírektől, vagy egyenesen dezinformálta őket a kommunista hatalom sajtója
– magyarázza az akkori információs helyzetet Vjacseszlav Szereda történész, aki kitűnő magyar nyelvtudásának köszönhetően az egyik legtájékozottabb orosz szakértő az 1956-os forradalmat illetően.
Félretájékoztat a birodalmi sajtó
A félretájékoztatásra rengeteg a példa: „Magyarországon elbukott az ellenforradalmi lázadás” – írta a Pravda valahol a lap eldugott belső oldalán, amikor még javában zajlottak a harcok, vagy „az imperialista ügynökök szította zavargásnak” minősítette az egész országra kiterjedő forradalmi lavinát. Csak azok érezhették át az események súlyát, akik az „Amerika Hangját”, a „Szabadság Rádiót”, vagy éppen a „BBC Orosz Szolgálatát” hallgatták.
Végezetül essen szó a szovjet szimpatizánsok hivatalos megbecsüléséről, kitüntetéséről, amiről az első rendszerváltást követő oroszországi nagykövetünk, Nanovfszky György így emlékezik:
1992 decemberében az első olyan megemlékezésen képviselhettem Szentpétervárott hazánkat, amely az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról szólt. Ott kerültem kapcsolatba azzal a hét egykori szovjet egyetemistával, akik 1956-ban röplapokon követelték a szovjet csapatok azonnali kivonását a forradalmi eseményekből Budapesten. A szórólapokat villamosokon “felejtették”, de már a harmadik napon a KGB ügynökei várták a társaság tagjait, akiket azonnal letartóztattak és a „bűnjeleket” elkobozva bevitték őket kihallgatni. Hamarosan megszületett az ítélet is, ami hét év száműzetést jelentett a Gulágra! A történteket hivatalból jelentettem Budapestnek, egyben megkértem az egyik börtönviselt magyar forradalmárt, Göncz Árpádot, hogy próbáljuk valamilyen formában megköszönni támogatóinknak azt, amit tettek, és amiért több éves kényszermunkatábort voltak kénytelenek elviselni. A válasz telefonon érkezett, amelyben az államelnök úr, megköszönve a „felfedezésemet”, tájékoztatott, hogy az október 23-iki állami ünnepen Moszkvában lesz, ahol fogadni fogja őt Jelcin elnök is. Ekkor szeretne kitüntetéseket átadni a magyar nagykövetségen a hét egykori diáknak bátor tettükért, akik ezzel is bizonyították, hogy még a Szovjetunióban is voltak olyanok, akik a magyar ügyet támogatták és nem az „ellenforradalmi lázadást” ítélték el.
Jurij Anohin később igen sokat segített a többi kitüntetett felkutatásában. A fenti alkalmat követően még két csoportra került sor, az egyik társágban szerepelt Viktor Sejnisz úr, aki akkor parlamenti képviselő volt. Később további két csoportban nyolc fő kapott kitüntetést és meghívást Magyarországra. Valamennyiüket az Országházban fogadta Göncz Árpád – zárja gondolatait Nanovfszky György.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS