A bántalmazó rohadékok egy kaptafára készülnek

Tegnap Varga Judit kiállt a nagyközönség elé és bepillantást engedett a magánéletébe. A nézők valószínűleg szájukat tátva hallgatták végig, hogy az idillinek tűnő család milyen titkokat rejt. Persze most sokan nem hisznek neki, nevetnek rajta és azt írják: “Tóni, szép mesét írtál!” Kedves hölgyeim és uraim, ezt a történetet nem Tóni írta, mert ilyen pszichothrillert csak az élet tud produkálni. Hogy miért vagyok ebben biztos? Mert tegnap hallgatva Varga Judit beszámolóját a saját történetem jutott eszembe. Mert ezek a bántalmazó rohadékok egy kaptafára készülnek. Mert ugyanaz a trükk, ugyanaz az észjárás, ugyanaz a kegyetlenkedés. Az ember pedig küzd, bízik benne, hogy jobb lesz, lenyeli a beszólásokat, a becsmérlést, a kisajátítást. Egy ponton viszont nem bírja tovább és kilép a kapcsolatból. Nem hajtja bosszú, csak az, hogy megszabaduljon az illetőtől, aki ezzel csatát veszít, uralma az áldozata felett megszűnik. Ekkor érzed, hogy végre vége és már beszélni is tudsz róla, ha kell, de kérkedni sosem fogsz. A traumák feldolgozása viszont egy olyan hosszú folyamat, aminek talán sosem lesz vége.

A mentálisan beteg embereket néha nehéz felismerni. Ha valaki üvöltözik az utcán letolt gatyával akkor persze egyből rásütjük, hogy bolond vagy valami szer hatása alatt van, de szerintem ők a kevésbé veszélyes fajta. Az igazi ragadozók a személyiségzavaros emberek, akik lehetnek szkizofrének, borderline betegek vagy egyszerűen csak nárcisztikusok. Nehéz az ilyen mentális betegekkel élő embereket felismerni, pedig rengetegen vannak és egy egészséges ember lelki világát teljes mértékben tönkre tudják tenni.

Hallgatva tegnap Varga Judit beszámolóját újra felelevenedett bennem a saját történetem. Találkoztam egy megnyerő külsejű férfival körülbelül tíz évvel ezelőtt, aki úton-útfélen kedveskedett nekem, a tenyerén hordozott, szó szerint imádott. Fürödtem ebben az érzésben, annyira jó volt, hogy valaki ennyire szeret engem. S bár kicsit furcsállottam, hogy rövid ismeretségünk után egyből az összeköltözést pedzegette, belementem. Mára már rájöttem, hogy miért volt ez neki ilyen fontos. Így minden lépésemről tudott, minden nap el tudott számoltatni, teljes kontroll alá kerültem. Eleinte nem zavart, sőt szívesen számoltam be a mindennapokról, de egy idő után beteges lett. Ha véletlenül egy morzsaszem kimaradt a napi történetből egyből gyanakodni kezdett, hogy valamit elhallgatok. Jelentéktelen ügyekről volt szó például, hogy beszaladtam a patikába. Rögeszméjévé vált, hogy megcsalom, mert kapcsolatunk hajnalán meséltem neki arról, hogy igen, volt előtte is életem, amit képtelen volt helyén kezelni.

Egyszer éjszaka arra keltem, hogy ül az ágyunk előtt és néz. Kérdeztem, hogy mi a baj majd kiderült, hogy órák óta ébren van (ami mint kiderült bizonyos szereknek is köszönhető) és azon kattog, hogy nekem hány férfi volt előtte az életemben. Nevettem az elején a dolgon, gyerekesnek tartottam, hogy mit számít ez. Ekkor csattant el az első pofon. Magam sem értem, hogy akkor ott miért nem szálltam be az autómba és mentem haza. Az én pszichodrámám ugyanis ekkor kezdődött.

Becsmérlés, lenézés, durva megjegyzések, kisajátítás

A férfi, aki addig kedves, megértő, gondoskodó volt átváltozott egy mániákus, nőgyűlölő alakká, aki szisztematikusan építette le az önbizalmamat, tette tönkre a mindennapjaimat egy nagyon hasonló lelki terrorral, amit tegnap a volt igazságügyi minisztertől is hallottam. Nem tudom, hogy hányszor hallgattam végig, hogy egy nagy nulla vagyok, nem értek semmihez, buta vagyok, számító és még ki tudja mi. Ő persze a tökéletes, az erkölcsi példa mindenki számára. Borzasztóan megtörtem, a munka is nagyon nehezen ment, a kollégák elöli bujkálás az állandó sírási rohamok miatt nagyon megalázó volt. Varga Judittal ellentétben én senkinek nem mertem az otthoni dolgokról mesélni. Magamat hibáztattam és abban bíztam, hogy majd jobb lesz. Néha jobb is volt. Egyszer fent, egyszer lent. A mai napig nem tudom, mikor miért voltunk fent és miért lent. Az otthoni hangulat csak tőle függött, engem pedig belevitt a játszmába. Ha rossz napja volt, egész éjjel ébren kellett vele lennem és hallgatnom, hogy milyen szar ember vagyok. Máskor mosolyogva mentünk el a Balatonra, ahol egyik pillanatról a másikra vált szerető barátból őrjöngő idiótává. Rögeszméjévé váltak a korábbi kapcsolataim, ezért mindenkivel meg kellett szakítanom (a barátnőimmel is) minden kapcsolatot, törölnöm magam a közösségi médiából. A családommal korlátozva, de beszélhettem. Előttük ugyanis még játszotta a jó barát szerepét.

Tegnap, amikor Magyar Péter kiírta a Facebookra Varga Juditnak, hogy

Tudd, hogy én akkor is itt leszek neked és a gyerekeknek, amikor ez az aljas hatalom már sehol sem lesz

eszembe jutott nekem is egy mondat az exemtől. Ő azt mondta:

én akkor is itt leszek, amikor már a szüleid meghaltak és csak rám számíthatsz. 

Számos alkalommal elmondta, hogy tojik rám a családom, és csak ő foglalkozik velem. Tudtam, hogy ez nem így van, de nem álltam bele ebbe a vitába.

Jó ideig én sem léptem

Jogos a kérdés, ha ilyet él át az ember, akkor miért nem lép? Mert ekkorra egy buborékot épít köré a beteg partnere, a teljes életét kontroll alatt tartja, lelkileg zsarolja, nyomasztja, de ha kell a tettlegességig is elmegy. Beépül az ember fejébe, nem tudom ezt másképp megfogalmazni és egy olyan szörnyű tudatállapotba kerül a másik fél, amiből nagyon nehéz kimászni. A gyerekek viszont hatalmas erőt tudnak adni a haldokló léleknek. Varga Judit például a fiáért kiállt, amikor Magyar elkezdte őt is vegzálni. Én az unokaöcsémért álltam ki, aki egyik alkalommal velünk volt és kezdődött az ő piszkálása. Egy másik embert, akit szeretünk könnyebb megvédeni, mint saját magunkat. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de velem is így volt.

Az, hogy Magyar Péter késsel mászkált otthon sem volt meglepő számomra. Csak az én exem a torkomhoz szorította az egyik alkalommal. Az sem újdonság, hogy megsértik a személyi szabadságot. Számos alkalommal lettem én is bezárva a házba. Ezek mintha kötelező elemi lennének a terrornak, amit folytatnak.

Az ember viszont egy idő után elfárad. Rájön, hogy ez tényleg nem élet és a szabadulását tervezgeti. Nálam is így volt ez. Már kiismertem, mikor mire számíthatok, mikor hogyan kezeljem (az alvásba menekülés és némaság például jó megoldásnak tűnt nálam is). A másik fél pedig ezt megérzi. Varga Judit ekkor kézzel írt szép leveleket kapott én pedig egy eljegyzési gyűrűt. Eszem ágában nem volt ehhez a férfihez hozzá menni, de nem mertem feldühíteni azzal, hogy nemet mondok. Az eljegyzés másnapján azt kaptam, ha lesznek közös gyerekeink, de én el akarom őt esetleg hagyni, akkor megöl és azt mondja a gyerekeinknek, hogy eltűntem. Milyen szép, mi mást szeretne hallani egy friss menyasszony az eljegyzése másnapján. Ezt egy másik hangulatingadozás követte, majd egy tettlegességig fajult veszekedés az utcán, éjszaka. Az egyik szomszéd meghallotta a segélykiáltásom és rendőrt hívott. “Bátor hősünk” ekkor megfogott és kézenfogva kezdett velem hazasétálni, nehogy a rendőrök elkapják. A ruhámat félig leszakította rólam és sírtam hazáig. A szüleimnél voltunk, akik mit sem sejtettek az életünkről, hiszen csodálatos színdarabot játszottunk előttük, de valamit mégis éreztek. Sosem felejtem el, amikor beléptünk a kapun és édesapám a teraszon állt. Az exem ekkor gyorsan megölelt előtte. Mintha minden rendben lenne. Undorodtam.

Másnap hazamentünk és végig rettegtem az autópályán, mert állandóan azzal nyomasztott, hogy vagy vele leszek, vagy senkivel. Ha kell együtt halunk meg, de én mással nem leszek. Rettegtem, hogy beleránt a kormányba, amikor vezetek és ez lesz a vég. Szerencsére nem így történt.

Otthon én már teljesen elzárkóztam tőle, egy-két megjegyzésen kívül viszont mást nem kaptam. Aztán jött a hétvége, ami mindig kritikus volt. Úgy éreztem, nem bírok ki még egy hétvégét vele. Vissza akarom kapni az életem. Felkeltem reggel, ittam egy kávét és elhánytam magam. Akkor tudtam, hogy itt a vége, meg kell mondanom lesz, ami lesz. Lehet, hogy megöl dühében, de ha nem lépek, belehalok ebbe, szóval nincs vesztenivalóm.

Legnagyobb meglepetésemre tudomásul vette és elviharzott. Öt perc alatt összeszedtem a legfontosabb dolgaimat a házból és hazáig meg sem álltam. Itthon a bátyám várt, akit sokkolt a történetem, amit azonnal elmeséltem neki. Nem tudom leírni milyen felszabadító érzés volt. Pedig én nem 16 évig, csupán másfél évig éltem ebben a kapcsolatban. Hiszik vagy sem, én sem akartam rendőrségre menni, pedig lett volna miért. A bátyám szó szerint meg akarta ölni a volt barátomat, én viszont csak lezárni akartam. Soha többé nem hallani róla, elfelejteni ezt az egészet. Nem bosszúra vágytam, hanem szabadságra. A munkahelyemen is felmondtam, a környéket is elhagytam, ahol éltünk. Azóta is csak átutazóban voltam abban a kerületben, de egy évembe telt, mire végre nem zaklatott telefonon, e-mailen, személyesen. Ehhez persze éreznie kellett, hogy nincs már hatalma felettem.

Nem egyszerű az újrakezdés

Kilépni egy ilyen kapcsolatból hatalmas lelki erőt igényel és hiába van a környezetünkben olyan, aki mondja, hogy lépjünk, amíg ezt mi nem tudjuk eldönteni, hiába a külső tanács. Bár nekem ezt senki nem mondta, mivel senkinek nem árultam el, hogy mi folyik otthon, az egyik barátnőm is hasonló kalandokat élt át az egyik partnerével, és bár mindig erős nőnek láttam, sokáig nem lépett ő sem, hiába mondtam neki.

Az újrakezdés viszont nehéz, hiszen az ember a semmibe lép ki. Ahogyan Varga Juditnak, úgy nekem is munkahelyváltozással is járt a szakítás, szerencsére viszont volt hova hazamennem, és találtam új munkát is. A lelki sebek gyógyulása viszont nagyon hosszú idő, nekem tíz év alatt sem sikerült teljesen feldolgoznom. A mai napig vannak visszatérő álmaim ezzel a férfival, de haladásnak fogom fel, hogy már álmomban is legyőzöm. Egy új kapcsolatba való belevágás viszont nagyon nehéz, az ember ugyanis nagyon elveszíti a bizalmát. Én évekig csak úgy mertem például randevúzni, hogy folyamatos telefonkapcsolatban voltam a bátyámmal. A legkedvesebb férfiról is azt feltételeztem, hogy biztos bántani fog, őrült, fogva tart majd, stb. Hála Istennek szerencsém volt és a történetem happy enddel végződött, mivel azóta férjhez mentem és egy olyan férfivel hozott össze a sors, aki úgy szeret, ahogy vagyok, támogat a munkámban és nem rombolja, hanem építi az önbizalmam.

A szüleimnek viszont sosem mondtam el, mi történt akkor ott velem. Szégyellem azóta is, hogy nem védtem meg magam. A testvéreim tudják, a barátaim és most megosztom ezt a nagyközönséggel. Higgyék el, ennyi év távlatában is nagyon nehéz beszélni erről, hát még egy évvel a válás után. Őszintén kívánom, hogy Varga Judit története is boldogságba forduljon át és ha mást nem is azt szerintem mindketten megtanultuk ki-ki a saját “élményéből”, hogy mi az, amit a jövőben nem akar: egy boldogtalan kapcsolatot egy személyiségzavaros férfivel, akit az éltet, hogy őt kínozza.

Akiben nincs empátia, hogyan akar egy nemzetet képviselni?

S bár biztos én is megleszek vádolva azzal, hogy Rogán Antal diktálta e sorokat, sajnos nem így van. Én örülnék a legjobban, ha csak egy kitalált történet lenne, de nem az. Az ember nem beszél róla, túl akarja élni, elfelejteni, hogy volt időszak, amikor naiv és gyenge volt. Ez nem egy dicsőség, amit az ember szívesen kitesz az ablakba. Azt pedig, hogy most vannak, akik ezen röhögnek, komolytalannak tartják és elütik azzal, hogy ez nem közügy, nem értek egyet. Szerintem közügy, hogy ilyen emberek élnek és élhetnek közöttünk kezeletlenül. Sőt, most tulajdonképpen pártot alapít egy elmeháborodott, ezzel azt a benyomást keltve, hogy a bántalmazás a csúcsra juttathat. A legszomorúbb viszont az, hogy politikát csinálnak egy nő tragédiájából, akivel csak azért nem tudnak együtt érzeni, mert fideszes. Tüttő Kata szerint iszonyú, hogy egy igazságügyi miniszter nem tudta megvédeni magát. Szerintem pedig az az iszonyú, hogy egyesek azt hiszik, azért mert valaki magas pozícióban van, nem kerülhet ilyen helyzetbe. Hiszik van sem, én Tüttő Katát, sőt még a tőlem teljes mértékben távol álló Szabó Tímeát is sajnálnám, ha kiderülne, hogy ilyen szörnyűségeken ment keresztül. Mert amellett, hogy befolyásos politikusok, nők is, annak minden pozitív és negatív velejárójával. Aki pedig egy nőtársával nem tud együttérezni, hogyan tud együttérezni milliókkal, akiket állítólag képviselni akar?