Amikor az embernek van egy három hónapos gyereke, akkor van ideje töprengeni. Hisz mit csináljon, amikor kora reggel a konyhapult körül kell sétálgatnia egyik kezében a babával, másikban egy kávéval, abban a reményben, hogy előbb-utóbb a bébi visszaalszik – biztos sokan ismerik ezt a helyzetet. Az ember ebben az idilli csendben néha elgondolkozik – mert jobb dolga nincs –, például azon, hogy mit jelent most húsvétkor, kisbabával a kezében a nappali ajtaja fölé kiszögelt kopott kereszt (egy református családban), amit a dédnagyapja hagyott rá. Mert ez nem akármilyen kereszt, hanem egy olyan, ami nagy utat járt meg, hogy végül ide kerüljön. És nem az albérletről albérletre költözésekről van itt szó, hanem egy jóval komolyabb útról, olyanról, ami viharokon, hegyeken, véres hómezőkön és szenvedéseken át vezetett vissza az életbe… talán pont azért, hogy egyszer itt legyen húsvétkor, és lássa ezt az újjászületést.
Azon szerencsések közé tartozom, akik jól ismerhették a dédszüleiket. A körülmények (a Jósiten) úgy intézték, hogy mindenki fiatalon lett édesanya a családban, így nemcsak történetekre emlékszem róluk, hanem rengeteg időt tölthettem velük, nemcsak kisgyermekként, hanem iskolásként is. Ebben az időszakban a gyerekek nagy része nem szívesen megy le a dédszüleihez, leginkább focizik, vagy videojátékozik, vagy bármi mást csinál. De én mindig szívesen mentem. Bevallom, nem önzetlenül, mert háborús történeteket akartam kihúzni a dédnagyapámból, aki mindig terelte a témát és soha nem mesélt a történtekről, részletesen legalábbis semmiképp. De mi nem adtuk fel.
Térdig jártunk a hullákban!
– sok kitartó évnyi kérdezgetés után csupán ennyit tudtam meg tőle a Don-kanyarról, viszont az nyilvánvaló lett gyorsan, hogy gyűlölte a műanyag pisztolyokat, amikkel kisgyermekként hadonásztam. Mintha kicsit félt is volna tőlük, bár sosem mondta.
A papa tudja, mi az a fegyver, és mire képes
– mondta a nagyanyám egyszer, és ezt el is fogadtam, többször nem vittem át ilyesmit hozzájuk.
Viszont gyanítottam, hogy ő jóval többet tud, így a továbbiakban leginkább őt faggattuk. Talán ő is tiszteletbe tartotta a nem mesélés szabályát – vagy talán részleteket maga sem tudott –, mégis megtudtunk tőle néhány dolgot, például annak a keresztnek a történetét, ami a II. kerületben található, kicsit dohos, egykori cselédlakásuk falára volt akasztva.
A családi legendárium apró részleteivel nem untatnám a kedves olvasót, és történelmi igazságtételeknek, erkölcsi tanulságoknak, morális konklúziónak sincs most itt helye, így a történetnek csak egy leegyszerűsített változatát mondom el: elég annyit tudni, hogy dédnagyapám azon „szerencsések” közé tartozott, aki a golyó általi halál, vagy a még szörnyűbb halálra fagyás helyett hadifogságba esett, és mivel jól beszélt oroszul, ezért hasznos hadifogolyként életben hagyták, majd pedig magára, így ő dönthetett arról, hogy elindul-e haza, hiszen kilátástalan, sőt, lehetetlen küldetés volt ez az Urálon túlról.
Jobb dolga épp nem akadt, ezért végül az indulás mellett döntött, a körülmények pedig úgy alakították, hogy a séta volt a legpraktikusabb megoldás, vagyis tulajdonképpen az egyetlen opció. Hogy útközben milyen kalandokban volt része, kik segítettek neki elbújni, ha szükség volt rá, lopott-e lovat, és hogyan oldotta meg az étkezést, nem teljesen világos (és most nem is lényeges), egy dolog viszont nagyon is kézzelfogható ebből az utazásból, mégpedig a kereszt, ami megjárta vele a poklok poklát, és ami végigkísérte a hazaúton is, egészen a régi lakásukig, ahol zokogás, ölelés, vagy térdre rogyás helyett a dédnagyapám csak annyit kérdezett a sok-sok évnyi távollét után: „Mi a mai ebéd?”
Teltek-múltak a nehéz évek, lettek gyerekek, megérkezett a nagyanyám, innentől meg már mindenkinek világos, hogy hogyan kerültem abba a sötét szuterén nappaliba, amelynek a falán ott lógott a kereszt is, egy katonai tabló és rengeteg fekete-fehér családi fotó társaságában.
Emlékszem arra a rengeteg családi fotóra – fotók egy családról, amely nem létezhetne, ha a dédapám nem sétál akkor haza. És talán nem sétált volna haza, ha nem gondolta volna úgy, hogy van bármi értelme. A dolgok értelme pedig maga a remény, amit éppen a húsvét, vagyis Jézus feltámadása miatt ismer az emberiség. Hívő emberként úgy gondolta, hogy igenis van remény arra, hogy a családja és a világ újjá tud születni majd egyszer a romokból.
Tudjuk, hogy a keresztje sok reményt adott neki a nehéz pillanatokban, és nagy becsben tartotta élete végéig. Állítólag rengeteget imádkozott hozzá a fronton, és bizonyos családi szóbeszédek szerint haza is ez a kereszt vezette.
Bármi is a valóság, az biztos, hogy ez a legfontosabb dolog, amit örökölhettem tőle, mert ezzel együtt megkaptam egy darabot belőle is, az ő történetéből, az ő újjászületéséből, amelyek egyáltalán nincsen még vége, hiszen a történet folytatása éppen itt szuszog a kezemben. Igen, azóta újra elaludt.
És egy nap majd remélem, az ő falán fog lógni a kereszt, egy csomó családi fotó társaságában, köztük pedig ott lesz egy kép az első locsolkodásáról, ahova néhány óra múlva indulunk.
Máthé Szabolcs
2024-04-08 at 15:48
A nagybátyámat 1945 – ben kolozsvári utcán tették fel szovjet katonák egy kis malenkij robotra, miközben a felesége várandós volt a 3. gyerekükkel. 1952-ben jött haza.Az utcán gyerekek játszadoztak. Megszólított egy 7 év körüli kisfiút, merre lakik a Máthé család? A kisfiú felkiabált: Édesanyám, egy bácsi keres minket.
ironman
2024-04-02 at 19:16
Minden családban van legalább egy ilyen történet. A 60-as évek után már nem nagyon kérdezősködtek az unokák. Azért egy dolgot hozzáfűzök: a képen nem kereszt van, hanem feszület. Nem ugyanaz a kettő!
István
2024-04-02 at 11:19
Eleinte sok hazatérő hadifogoly szervezete annyira le volt gyengülve, hogy belehalt a hírtelen “jólétbe”. Hamarosan rájöttek a felségek, hogy veszélyes a hírtelen “jólét” és csak nagyon lassan, fokozatosan táplálták a szeretettjeiket.
M. Galatik
2024-04-02 at 00:00
“És hány magyar család tudna hasonló történetet mesélni!”
Meséljétek, ne hagyjátok elvészni. Szükségünk van rá!
Nagyon
M. Galatik
2024-04-01 at 23:57
“Szívszorító, szép történet kedves Balázs,
Hozzon ez a kereszt az egész családodnak. békét és szeretetet.
Áldás békesség”
Nekünk is.
Naprózsa
2024-04-01 at 20:01
Kedves történet.
Mi nem ismertük a dédapákat, egyikük ott maradt Isonzóban, de nagyapáinknak, apáinknak szintén kijutott a jóból, s ők málenykij robotra lettek elhurcolva. Mindenki visszajött, de nem voltak hajlandók mesélni mi történt ott velük. Egyetlen mondatra emlékszem nagyapámtól, hogy éheztek, de nem volt nagy különbség a táborban tartott magyar málenykis “vendégmunkások” robotosok és a kerítésen túl élő szabadnak mondott parasztok között “mindenki éhezett” – vont vállat nagyapám.
De van egy húsvét környéki történetünk is. Anyósom mesélte. Épp ünnepi süteményt gyúrt, mikor az ajtóban egyszercsak megjelent a férje. Ő meg ijedtében majdnem összeesett, mert az apósomon kívül senkiről sem tudták, hogy hazaengedték volna. Egy pillanatra halott szellemnek vélte. Kiderült, hogy élete végéig gyomorbeteg apósomat egy év után egyedi kegyelemmel hazaengedték.
Kedvence a mákostészta volt, anyósom gyorsan összedobott örömében egy nagy fazékkal, aminek következményeként apósom majdnem belehalt, annyit evett belőle…
saghy rozalia
2024-04-01 at 17:08
Kedves Balázs!
Köszönöm!
Talpra magyar!
2024-04-01 at 16:18
Apám testvérbátyja is megjárta a szovjet hadifogságot szerencséjére egy lövés nélkül hadifogságba került de amilyen állapotba hazakerült azt a 55 éves korában bekövetkezett halálának az fontos okozója.
Orientál
2024-04-01 at 16:18
Apám testvérbátyja is megjárta a szovjet hadifogságot szerencséjére egy lövés nélkül hadifogságba került de amilyen állapotba hazakerült azt a 55 éves korában bekövetkezett halálának az fontos okozója.
Szegedi Szilvia
2024-04-01 at 13:05
Nagyon megható írás, eszembe jutnak az én nagyapáim. Az egyik a Budai Várban harcolt,túlélte egy láblövéssel a szovjet fogságban elfagyott a lába , de hazaért a kis falujába a családhoz. A másik pedig a Don kanyarban volt ,ô is túlélte,renget fénykép,levél lapul a fiókomban a frontról . Nagyon szerettem náluk lenni, sajnos akkoriban engem nem érdekeltek a háborús sztorijaik,már bánom nagyon. Boldog Húsvéti locsolást Neked és a kislegénynek.
ViAM
2024-04-01 at 12:54
A cikk írója mintha kicsit orrolna a dédnagyapjára, hogy nem mesélt neki eleget az átélt borzalmakról, a megalázó helyzetekről, a hosszú ideig tartó kilátástalanságról.
Jól tette! Védte a családot, a gyerekeket, mint most Te, a három hónapost, aki a kis fakereszt alatt elaludt.
Pakucs Károlyné
2024-04-01 at 12:18
Kedves Balázs!
Mindig éreztem, hogy lelkiekben gazdag, intelligens férfi. Mind a mai napig elmosolyodok, ha a reklámban ezt a kétbetűs szót meghallom a kérdésre . Hát nem borzasztóóóóó? De. Szeretettel: Éva néni
István
2024-04-01 at 11:35
Jót tettek lelkemnek ezek a történetek, a megmaradás történetei. Köszönöm.
Hesslerezredes
2024-04-01 at 10:57
Az én nagybátyám a Don-kanyartól harcolta vissza a háborút golyószórósként egészen a Kárpátokig, ahol egy szovjet bunkerból kivágott kézigránát szilánkjai belementek mind a két szemébe.
A németek a sebesült magyar honvédet feltették egy kórház-repülőre és elvitték Bécsbe a legjobb szemészprofesszorhoz, akinek sikerült az egyik szemét megmentenie.
A németek még Bécsben – kitüntetéssel – leobsitolták a nagybátyámat és hazaengedték.
Különös módon az oroszok is átengedték a félszemű magyar honvédet – tudni kell, hogy az ortodox vallás körében van egy olyan hiedelem/talán babona, hogy azt az embert, aki a földön már elszenvedett egy súlyos sérülést, tilos tovább bántani – és hazament a falujába a Hortobágy szélén.
Majd – mint szegényparaszt – résztvett a téesz megszervezésében (soha nem volt kommunista), mert nincstelen emberként ez akkor ott sokaknak a felemelkedés útját jelentette.
Apám egyszer kérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy hány ellenséges katonát ölt meg. Azt válaszolta, hogy kb. 1000-nél abbahagyta a számolást.
Nem volt büszke rá, nem örült neki, nem hencegett vele: tette a dolgát – amit nem ő akart magának.
Bizony mondom néktek bonyolult az Élet és ebben a legbonyolultabb az Ember útja!
Még a Jóisten sem igazodik ki rajta sokszor.
Repül a bálna
2024-04-01 at 10:42
Az én dédnagypapám egy kis ópiumpipát hozott haza Kínából, mert ők arrafele jöttek haza Szibériából Kínán keresztül. Vagy jótékonysági egyletek, esetleg az állam fizette a jegyeket. Az egyéb költségekért saját keresményükkel fizettek a hadifoglyok, hiszen szívesen alkalmazták a jól dolgozó embereket az ellenséges országokban is. Jöttek haza szervezetten és egyénileg is.
Számomra nehezen elképzelhető, hogy szovjet hadifogoly táborból sétált volna haza a dédpapa. Legalábbis számomra a Don-kanyar emlegetése a 2. vh-t idézi fel. Kérdés, hogy az ortodox Oroszországban hasonló keresztet kapott, mint amit a tanyákon árusítottak a házaló kézművesek? Nekünk is hasonló van.
Egyébként tényleg kuriózum ez a családi kapcsolat és a kis történet.
Sajnos nem volt mindenki ilyen szerencsés. Ismert értelmiségiek hullottak el tífuszban a primitív tábori körülmények között, szívós parasztemberek meg dolgoztak a megélhetésükért.
Természetesen a család és a vallásos hit nagyon is megtartó erő egy ilyen helyzetben. Talán nem is konkrétan a hazajutásban, hanem hogy a kisember reménytelen helyzetben is napról napra pergeti az életét, még akkor is, ha távoli kilátása van a menekülésre.
Keljfel Julcsi
2024-04-01 at 09:52
Szívszorító, szép történet kedves Balázs,
Hozzon ez a kereszt az egész családodnak. békét és szeretetet.
Áldás békesség
ifj. Schwartz György
2024-04-01 at 09:28
Kiváló írás Balázs, gratulálok! És hány magyar család tudna hasonló történetet mesélni!