Dédnagyapám keresztje
Amikor az embernek van egy három hónapos gyereke, akkor van ideje töprengeni. Hisz mit csináljon, amikor kora reggel a konyhapult körül kell sétálgatnia egyik kezében a babával, másikban egy kávéval, abban a reményben, hogy előbb-utóbb a bébi visszaalszik – biztos sokan ismerik ezt a helyzetet. Az ember ebben az idilli csendben néha elgondolkozik – mert jobb dolga nincs –, például azon, hogy mit jelent most húsvétkor, kisbabával a kezében a nappali ajtaja fölé kiszögelt kopott kereszt (egy református családban), amit a dédnagyapja hagyott rá. Mert ez nem akármilyen kereszt, hanem egy olyan, ami nagy utat járt meg, hogy végül ide kerüljön. És nem az albérletről albérletre költözésekről van itt szó, hanem egy jóval komolyabb útról, olyanról, ami viharokon, hegyeken, véres hómezőkön és szenvedéseken át vezetett vissza az életbe... talán pont azért, hogy egyszer itt legyen húsvétkor, és lássa ezt az újjászületést.
Azon szerencsések közé tartozom, akik jól ismerhették a dédszüleiket. A körülmények (a Jósiten) úgy intézték, hogy mindenki fiatalon lett édesanya a családban, így nemcsak történetekre emlékszem róluk, hanem rengeteg időt tölthettem velük, nemcsak kisgyermekként, hanem iskolásként is. Ebben az időszakban a gyerekek nagy része nem szívesen megy le a dédszüleihez, leginkább focizik, vagy videojátékozik, vagy bármi mást csinál. De én mindig szívesen mentem. Bevallom, nem önzetlenül, mert háborús történeteket akartam kihúzni a dédnagyapámból, aki mindig terelte a témát és soha nem mesélt a történtekről, részletesen legalábbis semmiképp. De mi nem adtuk fel.
Térdig jártunk a hullákban!
– sok kitartó évnyi kérdezgetés után csupán ennyit tudtam meg tőle a Don-kanyarról, viszont az nyilvánvaló lett gyorsan, hogy gyűlölte a műanyag pisztolyokat, amikkel kisgyermekként hadonásztam. Mintha kicsit félt is volna tőlük, bár sosem mondta.
A papa tudja, mi az a fegyver, és mire képes
– mondta a nagyanyám egyszer, és ezt el is fogadtam, többször nem vittem át ilyesmit hozzájuk.
Viszont gyanítottam, hogy ő jóval többet tud, így a továbbiakban leginkább őt faggattuk. Talán ő is tiszteletbe tartotta a nem mesélés szabályát – vagy talán részleteket maga sem tudott –, mégis megtudtunk tőle néhány dolgot, például annak a keresztnek a történetét, ami a II. kerületben található, kicsit dohos, egykori cselédlakásuk falára volt akasztva.
A családi legendárium apró részleteivel nem untatnám a kedves olvasót, és történelmi igazságtételeknek, erkölcsi tanulságoknak, morális konklúziónak sincs most itt helye, így a történetnek csak egy leegyszerűsített változatát mondom el: elég annyit tudni, hogy dédnagyapám azon „szerencsések” közé tartozott, aki a golyó általi halál, vagy a még szörnyűbb halálra fagyás helyett hadifogságba esett, és mivel jól beszélt oroszul, ezért hasznos hadifogolyként életben hagyták, majd pedig magára, így ő dönthetett arról, hogy elindul-e haza, hiszen kilátástalan, sőt, lehetetlen küldetés volt ez az Urálon túlról.
Jobb dolga épp nem akadt, ezért végül az indulás mellett döntött, a körülmények pedig úgy alakították, hogy a séta volt a legpraktikusabb megoldás, vagyis tulajdonképpen az egyetlen opció. Hogy útközben milyen kalandokban volt része, kik segítettek neki elbújni, ha szükség volt rá, lopott-e lovat, és hogyan oldotta meg az étkezést, nem teljesen világos (és most nem is lényeges), egy dolog viszont nagyon is kézzelfogható ebből az utazásból, mégpedig a kereszt, ami megjárta vele a poklok poklát, és ami végigkísérte a hazaúton is, egészen a régi lakásukig, ahol zokogás, ölelés, vagy térdre rogyás helyett a dédnagyapám csak annyit kérdezett a sok-sok évnyi távollét után: „Mi a mai ebéd?”
Teltek-múltak a nehéz évek, lettek gyerekek, megérkezett a nagyanyám, innentől meg már mindenkinek világos, hogy hogyan kerültem abba a sötét szuterén nappaliba, amelynek a falán ott lógott a kereszt is, egy katonai tabló és rengeteg fekete-fehér családi fotó társaságában.
Emlékszem arra a rengeteg családi fotóra – fotók egy családról, amely nem létezhetne, ha a dédapám nem sétál akkor haza. És talán nem sétált volna haza, ha nem gondolta volna úgy, hogy van bármi értelme. A dolgok értelme pedig maga a remény, amit éppen a húsvét, vagyis Jézus feltámadása miatt ismer az emberiség. Hívő emberként úgy gondolta, hogy igenis van remény arra, hogy a családja és a világ újjá tud születni majd egyszer a romokból.
Tudjuk, hogy a keresztje sok reményt adott neki a nehéz pillanatokban, és nagy becsben tartotta élete végéig. Állítólag rengeteget imádkozott hozzá a fronton, és bizonyos családi szóbeszédek szerint haza is ez a kereszt vezette.
Bármi is a valóság, az biztos, hogy ez a legfontosabb dolog, amit örökölhettem tőle, mert ezzel együtt megkaptam egy darabot belőle is, az ő történetéből, az ő újjászületéséből, amelyek egyáltalán nincsen még vége, hiszen a történet folytatása éppen itt szuszog a kezemben. Igen, azóta újra elaludt.
És egy nap majd remélem, az ő falán fog lógni a kereszt, egy csomó családi fotó társaságában, köztük pedig ott lesz egy kép az első locsolkodásáról, ahova néhány óra múlva indulunk.
