A késő kádári Magyarország egyik legismertebb rendszerellenes csoportosulása volt az INCONNU Művészeti Csoport. A Molnár Tamás és Bokros Péter nevével fémjelzett társaság talán legnagyobb vállalkozása volt a rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájába megfaragott és felállított 301 kopjafa, amellyel beírták magukat a magyar történelembe, és amely időtlen-időkre megőrzi az INCONNU Művészeti Csoport nevét. Amikor a kopjafák felállításának harmincötödik évfordulóján felelevenítjük a történéseket, szót kell ejteni arról is, hogy a széles társadalmi összefogás csodája mellett sokan próbálták elgáncsolni ezt a remek kezdeményezést. A nagyhatalmak rendszerváltásban betöltött szerepéről pedig mindent elmond az a tény, miszerint az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer utasítására végül maguk az alkotók nem lehettek ott saját munkájuk avatásán… A különleges időutazásban Molnár Tamás, az INCONNU Csoport alapítója lesz a segítségünkre.
1989 tavaszán vette kezdetét Nagy Imre és mártírtársainak exhumálása az Új Köztemető 301-es parcellájában – kezdi visszaemlékezését Molnár Tamás. – Ekkor fogalmazódott meg bennünk az a grandiózus terv, miszerint létre kéne hozni egy nemzeti sírkertet. Igyekeztünk támogatókat is találni tervünk megvalósításához, ami – utólag visszatekintve – igencsak tanulságos volt.
Rácz Sándor, a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) tagja és Fónay Jenő a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) elnöke maximális támogatásáról biztosított bennünket, miként Nagy Imre lánya, Nagy Erzsébet és az ő férje, Vészi János is. Ugyanakkor például Vásárhelyi Miklós és Hegedűs B. András – bár Rácz Sándorhoz hasonlóan ők is a TIB vezető tisztségviselői voltak – egész egyszerűen túl magyarkodónak tartotta az általunk elképzelt kopjafákat, így nem álltak az ügy mellé.
Ám Vásárhelyi vagy Hegedűs ellenséges hozzáállása nem tudott eltántorítani bennünket, mert ezzel egyidejűleg megdöbbentő és egyben felemelő élmény volt megtapasztalni, hogy a március 15-e alkalmával közzétett hivatalos felhívásunkra mintegy nyolcszáz támogató jelentkezett. Ez a hatalmas támogatói kör mintegy hétszázezer forintot adott össze, amelyből meg is tudtuk valósítani a tervünket. Elképesztő méreteket öltött az összefogás, közismert személyiségek és ismeretlen támogatók, különböző társadalmi szervezetek, egyes pártok (MDF, Fidesz, FKGP), valamint az egyetemi-, főiskolai- és gimnáziumi tanárok csoportjai egyaránt támogatták kezdeményezésünket. Ahonnan nem érkezett semmilyen támogatás: MSZMP, SZDSZ és a TIB.
Azért az valahol elképesztő, hogy egy szervezet, ezzel a névvel, hogy Történelmi Igazságtétel Bizottság, nem segítette az igazságtétel ezen formáját…
Egyetértünk, szerintem is elképesztő, de tény: szervezetileg nem támogattak bennünket. Egyének szintjén persze voltak, akik igen, például ahogy említettem, Rácz Sándor is tagja volt a TIB-nek, ő mindenben maximálisan mellettünk állt az első pillanattól fogva. Érdekességként megemlíthető az is, hogy talán ez volt az első olyan eset, ahol az SZDSZ nyíltan is egy követ fújt későbbi koalíciós partnerével, a reformkommunistákkal…
A kopjafák alapanyaga, még gerendaként a Gemenci Állami Erdő- és Fagazdaság pörbölyi telephelyén 1989 tavaszán. Fotó: Fortepan – Philipp Tibor.
Visszatérve a történethez: az rendben van, hogy sok támogatás befolyt önökhöz, de hogyan fogtak hozzá a munkához? Honnan szereztek például olyan hatalmas mennyiségű faanyagot, amely 301 kopjafához kellett?
Ebben a tekintetben adva volt az út, ugyanis édesapám ekkor a Gemenci Állami Erdő- és Fagazdaság műszaki vezetőjeként dolgozott. Magától értetődő volt, hogy hozzá fordulunk segítségért, igaz, ekkor még nem tudtuk, hogy ennek következményei lesznek apámra nézve… Az újratemetés után nem sokkal ugyanis kényszernyugdíjazták…
Bokros Péterrel leutaztunk Pörbölyre, és megrendeltünk kereken 300 darab, egyenként 30 centiméter vastagságú és 3-4 méter hosszúságú tölgyfa-gerendát. Az áru összértéke négyszázezer forintot tett ki, hatalmas összeg volt tehát, ám adományozóinknak hála, azonnal tudtunk fizetni. A több tonnányi faanyag május első hetében érkezett meg a Hűvösvölgybe.
Itt Ludányi Attila barátunk telke állt, aki diplomataként lett később ismert, hiszen a rendszerváltozás után volt mexikói nagykövet és vezette a kolozsvári magyar konzulátust is. Önzetlenül támogatott bennünket, egyetlen kérése az volt, hogy a nevét ne emlegessük, nehogy állását veszítse a nekünk nyújtott segítsége miatt. Természetesen tiszteletben tartottuk a kérését. Érdekesség, hogy szinte azonnal észleltük a rendőrség figyelmét, folyamatosan rajtunk tartották a szemüket, ugyanakkor semmilyen módon nem bántottak bennünket és a munkát sem akadályozták. Nem is rendőrség, hanem az idő lett az igazi vetélytársunk, hiszen alig egy hónapunk volt arra, hogy 301 kopjafát megfaragjunk és aztán felállítsunk az Új Köztemetőben. Nem volt mese, gőzerővel neki kellett látni a munkának. Mindenképpen kiemelendő Koczogh András fafaragó barátunk személye, aki nélkülözhetetlen segítséget nyújtott nekünk a munkánkhoz. Az INCONNU öt tagja, napi tíz órában folyamatosan faragta a kopjafákat. Derekunk sajgott, kezünk már mindenütt vízhólyagos vagy véres volt, de ez egyikünket sem érdekelte igazán, mert a nemes cél elhomályosított minden mást.
Az INCONNU Művészeti Csoport tagjai faragják a 301-es parcellába készülő fejfákat és kopjafákat. Fotó: Fortepan – Hegedűs Judit.
Miközben a faragási munkák zajlottak, valamennyi támogatónk részére tájékoztató leveleket postáztunk, amelyekben arra kértük őket, hogy küldjenek számunkra személyes visszaemlékezéseket a forradalommal kapcsolatban. Ennek oka az, hogy tervbe vettük egy kötet megjelentetését, „Kopjafák és vallomások” címmel, amelyben a részünkre elküldött visszaemlékezéseket közzé tesszük. Közel száz személyes hangvételű emléket osztottak meg velünk, amelyek végül Dr. Csapó Balázs jóvoltából, Tollas Tibor ajánlásával jelentek meg. Megfeszített munkánk eredményeként június elejére elkészültek a kopjafák, amelyeket bérelt teherautókkal szállítottunk ki az Új Köztemetőbe. A szállítás és a rakodás súlyos fizikai nehézsége rádöbbentett bennünket arra, hogy a kopjafákat kifaragni még csak-csak elég volt az INCONNU Művészeti Csoport néhány tagja, de azok felállításához már kevesek leszünk, kiváltképp, hogy előtte még némi „tereprendezés” is szükséges volt, ugyanis kétségbeejtő állapotok uralkodtak ekkor a 301-es parcellában.
Minden zökkenő nélkül sikerült felállítaniuk az elkészült kopjafákat?
Természetesen nem, ezért is meg kellett harcolnunk, igaz, felemelő élményeket is átéltünk.
Látva azt, hogy szükség lesz a segítségre, a munkás kezekre, felhívást tettünk közzé a Szabad Európa Rádióban. Amikor reggel megjelentünk a temetőben, döbbenve tapasztaltuk, hogy közel százan várnak ott bennünket, akik mind-mind segíteni jöttek. Jelentős részük a temetőtől földrajzilag nem is túl messze lévő Ikarus gyár munkásai. Szóhoz sem jutottunk, olyan megható volt mindezt átélni.
Nem sokkal később azonban mégiscsak meg kellett szólalnom, mert megérkezett a temető igazgatónője, aki mindenáron a hivatalos engedélyünket akarta látni, hozzátéve, hogy amíg azt be nem tudjuk mutatni, nem csinálhatunk semmit. Ellentmondást nem tűrően közöltem vele, hogy mi most a magyar nép nevében lefoglaljuk a 301-es parcellát, és mindenképpen felállítjuk ezeket az emlék-kopjafákat. Azt is hozzátettem még, hogy ne próbáljon megakadályozni bennünket, mert abból hatalmas, nemzetközi botrány fog kerekedni. Az igazgatónő megszeppenve távozott, így elkezdtük a munkát, ám nem sokáig dolgozhattunk nyugodtan, mert kisvártatva megérkezett egy újabb autó. Ebből Hegedűs B. András ugrott ki, aki ordítva kért számon bennünket, hogy mit képzelünk, hogyan merünk kopjafákat felállítani a TIB engedélye nélkül? Hasonló fogadtatásban részesült, mint az igazgatónő, így ő sem maradt sokáig. Innentől kezdve már nyugodtan dolgozhattunk és szépen haladtunk a munkával.
A kopjafák és fejfák végső helyükön, a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájában. Fotó: Fortepan – Vészi Ágnes
Mivel este Nagy Erzsébet bátorított a további munkára és megerősítette elhatározását, miszerint Nagy Imre végső nyughelye is ott marad a 301-es parcellában, és ugyanígy további elkötelezett támogatásáról biztosított bennünket Rácz Sándor is, némileg nyugodtabb napok következtek, aminek komoly eredménye is lett: június 5-én késő délutánra méltóságteljesen állt az összes kopjafa és a Mansfeld Péter emlékére ácsolt, puritán fakereszt is. Tennivaló persze még volt, hiszen a jószándékú adományozók nevét egy külön emléktáblán megörökítettük, illetve több ezer példányban készítettünk plakátokat a sírkert általunk helyreállított, fákkal körülölelt, ligetes részéről. Amikor munkánk végeztével leültünk megpihenni a fűben, és körbenéztünk, jóleső elégedettség lett úrrá rajtunk, hiszen méltó, ünnepi díszbe öltözött az általunk megálmodott és létrehozott Nemzeti Sírkert.
Közismert tény, hogy éppen a 301-es parcellát méltóságteljes állapotba hozó INCONNU Művészeti Csoport lett az, amely végül nem lehetett jelen az itteni szertartáson. Ennek mi a hiteles, pontos története?
Kicsit messzebbről kell kezdeni, hiszen az előzmények ismerete nélkül talán kevéssé érthetőek a törekvéseink, és a későbbi történések. Néhány nappal a június 16-i újratemetés előtt hazaérkezett londoni emigrációjából Krassó György. Nádor (akkor Münnich Ferenc) utcai lakásában találkozunk és csakhamar kiderül, hogy ezúttal is azonos véleményen vagyunk. A Nemzeti Kerekasztalt illegitimnek tekintjük, véleményünk ugyanis az, hogy annál az asztalnál még az úgynevezett ellenzékiek közül is csak azok ülhetnek ott, akiket az állampárt odaengedett.
Mi ezzel szemben azonnali és mélyreható hatalomváltást és kemény, korrekt elszámoltatást szerettünk volna elérni. Naiv tervünk az volt, hogy az 1956-os események mintájára lényegében átfordítjuk a június 16-i temetési szertartást egy hatalmas méretű nemzeti tüntetéssé. Országos sztrájkot hirdetünk, majd a tömegek közreműködésével elfoglaljuk a legfontosabb közintézményeket, magunk mellé állítjuk a katonaságot és a rendőrséget, a munkásőrséget pedig lefegyverezzük.
Ennek megvalósulása esetén természetesen tovább is vittük volna a folyamatokat és bíróság elé állítottuk volna az állampárt és az azt kiszolgáló titkosszolgálatok vezetőit, majd kiírjuk az új és valóban szabad választásokat. Hitünk szerint eljött az idő a határozott és kemény cselekvésre, amelynek kapcsán azonban nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy fegyverhasználat nélkül terveztük volna mindezeket véghez vinni.
Sikerült titokban tartani ezeket a forradalmi terveket, vagy tudomást szerzett róluk a rendőrség és a többi belügyi szerv?
Természetesen nem sikerült, hiszen olyan figyelmet kaptunk ezektől a szervektől, hogy ez nem is lehetett volna lehetséges. Érdekes módon azonban új módszerhez folyamodtak. Nem tartóztattak le bennünket, nem következett házkutatás, egyéb vegzálás, hanem mozgósították Mark Palmert, az Egyesült Államok budapesti nagykövetét, akinek titkára, Thomas Lynch felkeresett bennünket. Nyíltan utasított minket arra, hogy álljunk el „őrült terveinktől”, mert ha nem, akkor az Egyesült Államok leveszi a kezét rólunk.
Mark Palmer, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete nemcsak a Miki egeret tudta joviális arccal üdvözölni, de ellentmondást nem tűrően beleszólt a magyarországi rendszerváltozás folyamatába is, mindenben a posztkommunisták és a szélsőségesen liberálisok érdekeit képviselve.
Fotó: MTI/Földi Imre
Egy nappal a szertartás előtt szinte egész nap az amerikai követségen voltunk. A fenyegetések hatására Krassó György is visszakozott, elállt attól, hogy másnap nyilvános beszédet akarjon mondani, cserébe viszont televíziós megszólalási lehetőséget követelt, hogy álláspontunkat kifejthesse. Ezt egy kora esti időpontra megígérte Palmer, én azonban mérhetetlenül csalódott és szomorú voltam. Azt hiszem, hogy ekkor, ezen az estén vált számomra világossá, hogy itt nem lesz rendszerváltozás, olyan mélységű és alapos legalábbis egészen biztosan nem, ami szerintem kívánatos volna.
Az INCONNU Művészeti Csoport, és személy szerint Krassó György személyisége, egész létezése arról volt nevezetes, hogy amikor bezárták önök előtt az ajtót, akkor megpróbáltak bemenni az ablakon. Nem kíséreltek meg valamilyen módon mégis célt érni másnap, június 16-án?
Dehogynem. Megpróbáltuk reggel és délután is, de nem adódott rá lehetőségünk.
A reggeli órákban meghívást kaptunk az amerikai nagykövetségre, egy autó jött értünk, amelyik odavitt bennünket. Mark Palmer megismételte korábbi fenyegetését: újfent közölte velünk, hogy ha megtartjuk a Hősök terére tervezett demonstrációnkat, akkor az Egyesült Államok leveszi a kezét rólunk. Gyakorlatilag ultimátumot intézett hozzánk.
Innen mentünk a Magyar Rádióba, ahol interjúra kértek bennünket. Hamar ráeszméltünk, hogy ez csalétek, azért kaptuk ezt az interjú-felkérést, hogy fizikailag ne lehessünk ott a Hősök terén. A Magyar Rádió aulájában néztük a szertartáson elhangzott beszédeket, amelyek közül Rácz Sándorét és Orbán Viktorét éreztük csak az eseményekhez méltónak.
Megemlékezők a 301-es parcellában 1989. június 16-án. Fotó: Fortepan – Vészi Ágnes
Amikor vége volt az interjúnknak, természetesen azonnal az Új Köztemető felé vettük az irányt.
Itt ért bennünket a következő, még a korábbinál is nagyobb arculcsapás. A bejáratnál ugyanis kiderült, hogy a rendőrség és a titkosszolgálat senkit nem enged be a belső helyszínre, csak a buszok hajthattak be, akik a temetői megemlékezésen részt vevőket szállították. Hiába próbáltunk bejutni, jeleztük, hogy személyesen mi készítettük a kopjafákat, de ez senkit nem érdekelt.
Csak a hivatalos események végén, a temető kapuinak megnyitásakor mehettünk be a 301-es parcellába, az utcán várakozó többi emlékezővel együtt. A velünk együtt beáramlók között szétosztottuk azokat a színes plakátokat, amelyeket Bokros Péter fényképeinek segítségével készítettünk a méltóságteljesen ég felé meredő kopjafákról. Mindenki nagyon örült az ajándéknak.
Mondhatjuk azt, hogy lényegében ez volt az INCONNU búcsúajándéka?
Igen, azt hiszem, hogy így is lehet fogalmazni. Csoportunk ekkorra szinte már mindenkivel harcban állt. Ami igazán fájó, hogy a – látszólag – ellenzéki térfélen lévő egykori barátaink egy részével is. Sokan közülük egyébként utólag nyilatkozták, elmondták, hogy zavarta őket a mi kopjafás kezdeményezésünk, szerették volna, ha nem lesz belőle semmi. Bár a nyáron még számos esemény lezajlott, Krassó György is létrehozta saját pártját, Magyar Október Párt néven, érezhető volt, hogy számunkra érdemben nincs tovább. 1989. október 22-én – a forradalom évfordulójának előestéjén – összeültünk a csoport tagjaival és kimondtuk, hogy befejezzük.
Kilátástalannak láttuk a harcot, mert azt éreztük, hogy paradox módon, de kezdenek jobban beszűkülni a lehetőségeink, mint a működésünk korábbi szakaszaiban. Ráadásul alattomosabban és becstelenebb módon történt mindez, mert nem nyíltan támadtak ránk, mint azelőtt, hanem különböző paktumok szorítottak teljesen margóra bennünket. Gyakorlatilag ekkor, vagyis éppen a forradalom évfordulóján ért véget az INCONNU Művészeti Csoport működésének első időszaka.
(A forradalom emlékére kopjafákat faragó és felállító INCONNU Művészeti Csoport különleges története részletesen is megismerhető a cikk szerzője által írt „A magyar megmaradás zászlóvivői” című kötetből, amely kapható a Magyar Menedék Könyvesházban és a Püskinél!)
Vezető kép: Az INCONNU Művészeti Csoport tagjai a 301-es parcellában, 1989 júniusában. Fotó: Fortepan – Hegedűs Judit
Facebook
Twitter
YouTube
RSS