Nincs karácsony Jézus Krisztus nélkül!

Karácsony sajnos ma már egyre kevésbé szól arról, amiről kellene. Krisztus Urunk teljes figyelmen kívül hagyása, a keresztény értékek totális feledésbe merülése természetesen nem magyar sajátosság. Ráadásul a kommunizmus igáját megúszó nyugati társadalmak sincsenek jobb helyzetben nálunk, sőt, a helyzet ott mára sokkal rosszabb, reménytelenebb lett. Ez azonban nem mentség nekünk és nem is ok számunkra arra, hogy kövessük a példájukat.

Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb szentmiséje volt egy adventi roráté. Arra már nem emlékszem, hogy hány gyertya égett a koszorún, de közelgett a karácsony. A plébános atya egy különleges játékra hívott bennünket. Képzeljük el, hogy közeleg a születésnapunk. Látjuk, hogy valami készül. Családtagjaink titkolóznak. Ajándékokat csomagolnak, mindezt egymás előtt is rejtegetve. Komoly bevásárlás is történik, készülve egy nagy sütés-főzésre.

Elérkezik a nagy nap. A családtagok kedvesek, s bár reggel senki nem mondja, hogy boldog szülinapot, itt még nem tűnik fel semmi. Majd biztosan ebédnél… Nagy a készülődés, különböző ételek ínycsiklandó illatának egyvelege tölti el a házat. Kisvártatva csengetnek az ajtón. Régen látott, távoli rokonok érkeznek. Szívünk megtelik boldogsággal, hiszen ma van a szülinapunk, és hisszük: ez a nagy kavalkád miattunk van, ez a sok régen látott rokon mind azért érkezett, hogy felköszöntsön minket. Igaz, ez egyelőre nem történik meg, de még nem is ültünk le ebédelni…

Egyszer csak elhangzik hívószó, ebédre. Körbeüljük az asztalt. Régen voltunk ennyien. Gőzölög a húsleves. Cérnametélt is van bőven, szinte megáll a kanál a tálban, éppen, ahogy szeretjük. Hiába a sok ember az asztalnál, szinte szótlanul eszünk, olyan buzgón kanalazzuk a finom, aranyló levest. Csakhamar el is fogy mindenki tányérjából, így érkezik a második. A hal és a köret fenséges, mindenki megnyalja a tíz ujját utána. A két fő fogás pompás étvágyat csinál a nem különben pompás desszerthez. Jókedv mindenütt, a hangulat kezd a tetőfokára hágni. Anya arcáról a lelkes háziasszonyok boldog elégedettsége tükröződik vissza.

A jelenlévők egyszer csak valami varázsütésre ajándékozni kezdik egymást. Mindenkinek – így persze nekünk is – jut valami apróbb-nagyobb ajándék. Ám miután a kávé is elfogy, egyre több rokon kezdi nézegetni az óráját és jelzi: indulnia kell. Érzékeny búcsút veszünk minden vendégtől, és újra csak magunk maradunk, a szűk család. Elérkezik az este. Lezajlik a szokásos, esti „rutin”, a fürdéssel, a vacsorával és a lefekvésre szólító szülői kéréssel. Csalódottan bújunk ágyba. Mindenről szó esett, úgy egyébként gyönyörű volt a nap, ünnepi a hangulat, ám éppen a lényegről feledkezett el mindenki. A születésnapunkról…

Képzeljük el – mondta a történet lezárásaként a plébános atya –, hogy ugyanezt a csalódást, fájdalmat éli meg Jézus is karácsonykor, ha elfeledkezünk arról, hogy tulajdonképpen az ő születésnapját ünnepeljük. A templomban vágni lehetett a csendet… S bár ez a történet évtizedekkel korábbi, sajnos ma is aktuális. Sőt, talán aktuálisabb, mint valaha. Mert ilyen lett a karácsonyunk sajnos, s nemcsak nekünk, magyaroknak, de a „fejlett világban” szinte mindenhol. Az ünnep csupán a nagy rohanásról, a sokszor a lehetőségeket jócskán meghaladó mértékű, értelmetlen ajándékozásról szól, és bár előszeretettel aggatjuk a „szeretet ünnepe” elnevezést a karácsonyra, sok esetben bizony még ez is hiányt szenved.

Karácsonyi díszben pompázó fenyőág a Monor főterén kiállított karácsonyi buszon 2021 decemberében. A szerző felvétele.

A külsőségekre úgy, ahogy figyelünk, bár élhetünk a gyanúperrel, hogy ebben is inkább a versenyszellem jelenti a motivációt, mondván: nehogy már a szomszédé szebb legyen… Mindenesetre egyre több a feldíszített ház, fényfüzérek futják körbe az ereszeket, kerti díszek ékesítik az udvarokat, ám eközben se szeri, se száma az ünnepeket magányosan eltöltő időseknek, a szeretet- és odafigyelés hiányában, vagy inkább azok helyett méregdrága ajándékkal „letudott” gyermekeknek, amely tökéletesen mutatja, hogy éppen a lényeg sikkad el. Vagyis az emberi oldal sincs rendben.

Ami meg az ünnep valóságát, a misztériumát illeti, ott a helyzet még rosszabb. A gyermekkori rorátén elhangzottak igazsága talán még erősebb, mint volt. Persze akkor vagyunk igazságosak, ha azt is elmondjuk, hogy négy évtized kommunizmusa szakadt rá erre a nemzetre, ahol – micsoda agyrém – megünnepeltük a fenyőfát(!), hiszen az iskolában évről-évre „Fenyő-ünnep” előzte meg a téli szünetet. A rendszerváltozás után hamarjában ránk szakadt „szabadságban” pedig a már amúgy is leamortizált, erőszakkal szétvert és szétroncsolt hitéletet avíttnak nevezte és pellengérre állította, gúny tárgyává tette a szélsőséges liberalizmus, amely számára nagyon is megfelelt az a nihil, amit a kommunisták örökül hagytak.

Ma vajon hányan hinnének Gábriel arkangyalnak, ahogyan azt Mária tette? Hányan lennének képesek hittel követni egy csillagot az éjszakában, ahogyan a betlehemi királyok tették? A feladatunk adott. El kell mondani mindenkinek, miről is szól valójában a karácsony! Természetesen semmi baj a hatalmas családi lakomával, a töltött káposztával, a rántott hallal és a bejglivel, sőt! S miért ne kacaghatnánk önfeledten, amikor a rosszindulatú és zsugori Frank bácsi – Rajhona Ádám felejthetetlen szinkronhangján – bárgyú pofával szörnyülködik a repülőn, hogy Kevin otthon maradt. De nem lehet, nem szabad, hogy ez jelentse számunkra a karácsonyt, Krisztus Urunk születésének csodálatos ünnepét.

Érdemes felidézni a nagyszerű délvidéki plébános, Utcai Róbert három éve portálunknak megfogalmazott karácsonyi gondolatait:

„Milyen sok ember van, aki hallott Krisztusról, de kezdi már elfelejteni Jézus tanítását. Hány ember nem is hallott róla, és hány embernek tenné szebbé és nyugodtabbá az életét Krisztus tanítása, ha lenne, aki beszélne neki az Isteni szeretetről. Nekünk is szüntelenül el kell mondanunk mindent, amit hallunk és megtapasztalunk a hitéletünk folyamán. Valamennyiünk küldetése keresztségünk révén, hogy szeretteinket, barátainkat, vagyis mindenkit Krisztus megismerése, azaz az üdvösség felé vezessünk.”

Helyi hittanosok karácsonyi műsora a csantavéri római katolikus templomban. “Engedjétek hozzám a gyerekeket!” – kérte Jézus, és valóban ezt kell tennünk. – Fotó: Páduai Szent Antal Plébánia – Csantavér

Krisztus Urunk teljes figyelmen kívül hagyása, a keresztény értékek totális feledésbe merülése természetesen nem magyar sajátosság. Ráadásul a kommunizmus igáját megúszó nyugati társadalmak sincsenek jobb helyzetben nálunk, sőt, a helyzet ott mára sokkal rosszabb, reménytelenebb lett. Ez azonban nem mentség nekünk és nem is ok arra, hogy kövessük a példájukat.

Már csak azért sem, mert nekünk, magyaroknak felelősségünk van. A kereszténységgel ezer éve összefonódó történelmünkön túl több mint figyelemre méltó a XX. század egyik legnagyobb hatású papja, Francesco Forgione, ismertebb nevén Pio Atya rólunk alkotott jövendölése:

„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak Szűz Mária és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

Pio Atya ránk vonatkozó jövendölése joggal tölthet el bennünket nagy büszkeséggel, már csak azért is, mert az immár szentté avatott olasz kapucinus szerzetes istenkapcsolata páratlan volt. A kereszténydemokrácia egyik legnagyobb formátumú alakja, Robert Schumann mondta, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.

Ugyanez lefordítható saját magunkra nézve is: Magyarország – azaz Pio Atya kalitkája – vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Keresztényként pedig nincs karácsony a Megváltó, azaz Krisztus Urunk nélkül.

Vezető kép: a szerző felvétele