A déli határzár nem a leghatékonyabb módszer, de a legsúlyosabb probléma rövid távú, azonnali kiküszöbölésére talán alkalmasnak bizonyulhat – mondja a Mandinernek Sántha Hanga, a svéd kormány volt biztonságpolitikai tanácsadója. Családja a nyolcvanas évek végén menekült el a kommunista Romániából Svédországba, de ő maga nemrég Budapestre költözött. Sántha Hanga szerint a bevándorlást korlátozni kell, a svédek pedig identitásválságban szenvednek. Úgy látja: az iszlamista terrorizmusnak nem csak a szegénység lehet az oka, és érdemes volna számon tartani a bűnelkövetők etnikai hovatartozását.
Az alábbiakban az interjú részleteit közöljük:
Jogásznak tanultam, ezt politológiával egészítettem ki, az utóbbin belül pedig biztonságpolitikára szakosodtam. Miután lediplomáztam, még egy évet tanultam a kinti honvédelmi főiskolán, főként aszimmetrikus fenyegetések és terrorelhárítás témakörben….A szélsőséges iszlamista radikalizálódással és a terrorizmus témakörével foglalkoztam, ezen belül foglalkoztam a bevándorlás kérdésével és a svédországi muzulmán közösségekkel.
A kisebbségvédelem a svédeknél is olykor érzékeny téma, főleg ami az őshonos lappok státuszát és az ebből fakadó jogaikat illeti. Amennyire nagyvonalúak a svédek a bevándorlókkal, annyira bántak mostohán a lappokkal: sokáig nem akarták elismerni a lappok őshonos kisebbségi státuszát… A „nemzeti összetartozás” fogalma idegen tőlük. Tudják, mit jelent, de érzelmileg nem tudnak vele azonosulni.
…többek között az a tény, hogy a sokszínűség jelenlétét (beleértve az iszlámot) a svéd kultúra egyértelmű részeként állították be, valójában megakadályozta a kölcsönös el- és befogadásra alapuló, valójában multikulturális társadalom kialakulását. Ezek a kijelentések annyira összhangban voltak egymással, hogy sok svéd ténylegesen a kultúra és társadalom szerves részeként tekint az iszlámra. Pedig ez nyilvánvalóan nem így van, hiszen az iszlám ötven-hatvan éve van jelen látható módon Svédországban. Úgy élem meg a svédeket, mint egy jelen pillanatban identitásválságban szenvedő népet, akiknek kiforrott identitásuk része volt a mássággal szembeni tolerancia és feltétlen befogadás. Ennek ellenére sok svéd sohasem szembesült a bevándorlókkal, főként a szegregálódás miatt.
Az állami bevándorlási hivatal (Migrationsverket) ad menekültstátuszt és letelepedési engedélyt, viszont a gyakorlati befogadásért és az ezzel járó feladatokkal (elszállásolás, egészségügyi ellátás biztosítása, nyelvoktatás, munkába helyezés) az önkormányzatok felelnek. Az önkormányzatoknak viszont nagy mértékű önállóságot élveznek, amit maga a svéd alkotmány garantál. Az állam tehát nem kényszerítheti az önkormányzatokat, hogy fogadjanak be menekülteket, illetve nem oszthatja el őket egy bizonyos kvóta-rendszer szerint az önkormányzatok közt. Ezért van egy aránytalan eloszlás, ami jelentős feszültséget eredményez az önkormányzatok között. Így alakult ki a bevándorlók egyfajta önkéntes szegregálódása is. Az emellé társuló, híresen bőkezű szociális rendszer megerősítette ezt a szegregálódást és az ezzel járó dezintegrációt, miszerint lehetséges úgy leélni egy életet Svédországban, hogy nem beszéled a nyelvet, nem dolgozol, nem vagy szerves része a társadalomnak.
…amúgy a svédekben is megvan az elkülönülésre való hajlam: az általuk igen kedvelt déli spanyol tengerparton van néhány teljesen svéd falu, ahol berendezték a maguk svéd világát a konyhától elkezdve a svéd rádióig és svéd iskoláig.
A szegregált külvárosi negyedekből számos helyen elköltözött a svédek többsége, kivonultak az állami hatóságok és önkormányzati szervek, a párhuzamos társadalom viszont maradt. Számos esetben az édesanya marad otthon a gyerekekkel, emellett nem tud megtanulni svédül; ráadásul az esetlegesen munkanélküli apa sokszor nem tud (a muzulmánok a miénkénél patriarchálisabb kultúrájában) családfenntartóként működni. Sok esetben tehát a gyermekek az elveszett szülői tekintély árnyékában nőnek fel.
Az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottjaként kellett kapcsolatban lennem (többek között) a muzulmán közösségekkel és szervezetekkel. Mivel a szélsőséges mozgalmak térhódításának a megelőzésével foglalkoztam, fontos volt egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat kiépítése, melynek egyik fontos része egyfajta tolmácsolás volt, hogy ilyen területen mit és miért csinál a svéd állam, és hogy az szélsőséges iszlamizmus elleni fellépés nem kollektív stigma. Sok helyen jól fogadtak, egy helyen volt rossz tapasztalatom, egy fiatalokból álló szervezetnél. Ők voltak a legradikálisabbak és ők hajlottak a legkevésbé bármiféle párbeszédre. Nem akartak velem kezet se fogni, mert nő vagyok. Ez a szervezet például arra kapott komoly állami támogatást, hogy „a svéd társadalomban elharapózó, súlyos iszlamofóbia” ellen felléphessen.
A szegénységből fakadó terrorizmus elmélete elsősorban a közel-keleti merénylőkre a jellemző. Szerintem nem lehet egyértelműen alkalmazni ezt a képletet az eddig ismert nyugati merénylőkre, akik az esetek túlnyomó részében itt, Európában nőttek fel, beszélik az illető ország nyelvét, családosak, van munkájuk. A 2005-ös londoni merénylők többsége egyetemet végzett ember volt, a 2007-es glasgow-i meghiúsított merénylet tettesei orvosok voltak, a magát Stockholmban felrobbantó öngyilkos merénylő szintén kertvárosban felnőtt, egyetemet végzett, háromgyermekes családapa volt. A probléma mélyebb megértéséhez szükséges az iszlámot jobban górcső alá vonni, például a vallásban meghatározó erővel bíró vallási, erkölcsi és tekintélyi alapelveket. Az iszlamista terrorizmus nem pusztán politikai probléma – noha izmusról beszélünk, nem lehet tehát csupán politikai eszközökkel fellépni ellene. A magát Iszlám Államnak nevező szélsőséges iszlamista mozgalom vallási értelmezése szerint például minden egyes muzulmánnak kötelessége részt venni a dzsihádban, egyénileg, akárhol él, a megadott ellenség pedig „a nyugat”. Ennek az egyéni dzsihád doktrínájának a vallási megalapozására már az al-Kaida is törekedett, ezzel globális szinté emelvén a harcteret, ami állandó készenlétet igényel a nyugati nemzetvédelmi szakszolgálatoktól.
Állandó témája a bevándorlással kapcsolatos közbeszédnek a svédországi nemi erőszakok elkövetőinek kiléte: a bevándorlásellenesek szerint a bevándorlók közül kerül ki az elkövetők többsége, a multikulti védelmezői szerint ez nem igaz. Nemrég a Heti Válasz írta, hogy a svéd nők feketére festett hajjal mennek ki az utcára, a szerzőről viszont azonnal levették a keresztvizet. Tényleg a bevándorlókhoz köthető a svédországi nemi erőszakok többsége, és nem mernek kimenni a svéd nők az utcára?
Nem lehet tudni, milyen nemzetiségűek az elkövetők, mert a svéd bűnügyi statisztikák nem tartalmaz etnikumra vonatkozó adatokat jó pár éve, így hivatalosan sajnos nem tudjuk.
Sajnos? Ön számon tartana etnikai adatokat is a bűnügyi statisztikákban?
Igen, mivel releváns: ha be tudjuk azonosítani, hol a probléma, sokkal hatékonyabb preventív módszerekkel tudnánk megelőzni a bűneseteket. A tények közlése talán egy árnyaltabb közvitát is eredményezhetne. De a politikai korrektség és a bevándorlókkal szembeni előzékenység ezt is megakadályozza. Attól tartok, hogy nem lesz soha olyan svéd kormány, ami ezt (újból) meg merné lépni, mivel ez a jelenlegi politikai légkörben elképzelhetetlen lenne.
„Az iszlám egy idő után akár a nyugatiak számára is csábítóvá válhat.”
Ha a születési statisztikák továbbra is úgy alakulnak, ahogy, magyarán a muzulmánok sokkal több gyermeket vállalnak, akkor jelentősen meg fog nőni Európa muzulmán lakossága. A Pew Research Institute számításai szerint 2030-ra eléri az európai muzulmánok száma az 58 milliót.
Az, hogy mit jelent a sok bevándorló attól függ, mekkora kapacitása van egy államnak ténylegesen integrálni a bevándorlókat, azaz megtanítani nekik a nyelvet, munkaerőpiac-képessé tenni őket, illetve megfelelő egészségügyi ellátást biztosítani, ami például a súlyos háborús traumákat illeti. Magyarán annyi bevándorlót kellene befogadnia egy országnak, ahánynak tud egy emberhez és társadalomhoz méltó életet biztosítani. Az is kérdés, milyen bevándorlóról van szó. Képzett munkaerőre, elitmigrációra szüksége van Európának. Csakhogy a mostani áradattal első sorban nem ebbe a kategóriába sorolandó emberek érkeznek.
A déli határzárról az a véleményem, hogy szerintem az embercsempészek előbb-utóbb úgyis találnak új utakat és új megoldásokat, hihetetlenül kreatívak. Valamelyik határ menti falunál kaszát, kapát is adtak a menekültek kezébe, hogy ne legyenek annyira feltűnőek. Az embercsempészek stafétabotként adják tovább egymásnak a menekülteket a migráns-útvonalakon, és még itt is velük vannak. Nagyon cinikus, ahogy sok esetben könyörtelenül kizsákmányolják a ténylegesen rászorulókat. A kerítés nem a leghatékonyabb módszer, de a legsúlyosabb probléma rövid távú, azonnali kiküszöbölésére talán alkalmasnak bizonyulhat.
Ha jól emlékszem, az Europol legutóbbi, embercsempészetről szóló jelentése szerint egy pakisztáninak például negyvenezer eurót kell kifizetnie egy embercsempésznek, hogy az Európába hozza. Hajóval átkelni a Földközi-tengeren 800-2000 euró fejében lehetséges egyes embercsempészetet tanulmányozó olasz kutatók szerint. Ezek olyan összegek, amiket nemhogy egy átlag magyar, de egy átlag svéd sem tudna előhúzni a zsebéből.
Minden egyes menekültek kockázati felmérésnek kellene alávetni. A szűrésnek ott kellene kezdődnie, ahol még működik konzuli szolgálat, mielőtt még a határhoz érnek a potenciális veszélyforrások, de ez nagyon utópisztikus elgondolás. De egyébként igen, amennyiben lehet, minden harmadik országból érkező menedékkérő esetében fel kell mérni az esetleges kockázatot.
Az uniós menekültügyi rendszerről az a véleményem, hogy valamilyen kvótarendszerre szükség van, ma is létezik ilyen, ennek keretében az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága osztja el a menekülteket. Ez a kvóta viszont Svédországra például ezer fő, de közben évente körülbelül 80 ezer bevándorló érkezik az országba. Uniós szinten is folynak a tárgyalások egy ehhez hasonló rendszer bevezetéséről, de egyelőre igen eltér a tagállamok véleménye. Én híve lennék egy kvótarendszernek, amely figyelembe veszi az illető tagállam kapacitását, beleértve a gazdasági helyzetét és az egyéb belügyeket (például munkanélküliségi arányt) anélkül, hogy az emberiességi szempont kicsorbulna.
Szerintem jelen pillanatban korlátozni kellene a bevándorlást: egyszerűen mert nincs elég kapacitása az EU-s tagállamoknak ennyi embernek biztosítani mindazt, ami egy elégséges társadalmi és szociális beilleszkedést elősegítene, beleértve az elszállásolást, nyelvoktatást, egészségügyi ellátást és a későbbiekben a munkaerőpiacra való felkészítést. Ráadásul számos európai ország küzd most még egyelőre megoldásra váró, szintén égetően fontos társadalmi problémákkal.
Forrás és a teljes interjú: Mandiner.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS