Újabb emlékművel bővül a Szabadság tér, miután a Gulág Emlékbizottság döntött a szovjet megszállás áldozatainak emlékére épülő obeliszk felállításáról. A terv természetesen nem aratott osztatlan sikert a baloldalon, noha akkora felzúdulást sem váltott ki, mint a náci megszállás áldozatainak emlékműve. A PestiSrácok.hu-nak nyilatkozó Miklós Péter történész szerint az emlékmű megépítése több mint időszerű, és méltó helye lesz a náci megszállás emlékműve mellett, hiszen mindkét totalitárius rendszer iszonyú pusztítást vitt végbe Magyarországon.
Ungváry Krisztián, a Juhász Péter-féle október 23-i fütyülős tüntetésen vérző sebet szerző történész véleménye arról tanúskodik, hogy a német megszállási emlékmű még több mint két év múltán is komoly ellenérzéseket táplál baloldali körökben. Szerinte ahelyett és annak a helyén kellett volna felépíteni a mostani emlékművet, az lett volna az igazi bátorság. Heisler András, a Mazsihisz elnöke úgy reagált a hírre, hogy szoborállítási moratóriumot kellene elrendelni, míg Karsai László történelmi köztérszennyezésről beszélt, és hasonló aggályokat fogalmazott meg, mint amilyeneket a német megszállási emlékmű kapcsán lehetett hallani balliberális körökből. Ő a totalitárius, emberellenes rendszer áldozatai helyett ez esetben is inkább azokat hangsúlyozná ki, akik kollaboráltak, támogatták a kommunizmust Magyarországon párttagként, vagy csak a Kádár-rendszer által biztosított jobb életszínvonal miatt.
Karsai László történész a német és a szovjet megszállásban is elsősorban a magyar kollaboránsokat veszi észre az áldozatok helyett – Fotó: 168ora.hu
A többség elutasította a kommunista diktatúrát
Utóbbi állításra úgy reagált Miklós Péter történész a PestiSrácok.hu-nak, hogy 1956-hoz éppen az vezetett el, hogy a magyar társadalom megelégelte a Rákosi-rendszer diktatúráját. Mint mondta, azt a rendszert csak azok támogatták, akik a közvetlen haszonélvezői voltak a klientúra tagjaiként, de a társadalom többsége ezt elutasította.
Ezért kellett a forradalmat szovjet katonai erővel leverni, majd utána példátlan terrort alkalmazni, és közben itt tartani Magyarországon a szovjet csapatokat.
A Kádár-rendszer az első néhány évében módszereit és lényegét tekintve alig különbözött a Rákosi-rendszertől. Utána a nyílt fizikai erőszak kevésbé volt hangsúlyos, de becsomagolhatjuk ezt panelház-építésbe vagy gulyáslevesbe, ettől függetlenül ez diktatúra volt. Illyés Gyulát idézte a történész, miszerint mindenkit szemmé tettek ebben a láncban, de nem gondolja, hogy a többség helyeselte volna ezt a politikai kultúrát.
Nem azért volt ’56, nem azért volt a rendszerváltás, nem azért fogott össze a társadalom többsége a rendszer megszüntetéséért. Az emlékműveket pedig nem a kollaboránsoknak állítják, hanem azoknak a százezreknek, akiket fizikailag, lelkileg, emberi mivoltukban tönkretettek. 600-800 ezer embert elhurcoltak hadifogoly- és kényszermunka-táborokba, a megerőszakolt és ezzel testi-lelki értelemben megnyomorított nők száma is több százezres nagyságrendű. Ha ezekhez hozzávesszük a később származásuk vagy meggyőződésük miatt üldözötteket, továbbá 1956 áldozatait, akkor láthatjuk, hogy egészen borzalmas a mérleg.
A szovjet megszállás ugyanolyan tragikus volt, mint a náci
Miklós Péter úgy véli, hogy az emlékmű felállítása nemhogy időszerű, de máris késő, mert mostanra a legtöbben már nem élnek a szovjet megszállás közvetlen áldozatai közül, így ők nem kaphatják meg ezt az erkölcsi elégtételt. Ugyanakkor a történész szerint ennek a méltó megemlékezési módnak helye van a köztéren is, mert 70 év után mindenkinek szembe kell tudnia ezzel nézni. A Szabadság teret szimbolikus, és éppen a többi emlékmű kontextusában megfelelő helynek tartja, hiszen közvetlenül a náci megszállás emlékműve mellé kerül az ugyanolyan traumatikus és ugyanolyan súlyos következményekkel járó szovjet megszállásé.
A szovjet felszabadítási emlékművel szemben tervezik felépíteni a megszállási emlékművet. A két obeliszk a német megszállás emlékművét fogja majd közre.
A történész kiemelte, hogy a szovjet megszállás sokkal több volt, mint aminek látszott: ennek a következménye, hogy Magyarország 1991 júniusáig megszállt ország volt, a kommunista diktatúra pedig megnyomorította a magyarok mentalitását, gondolkodását, anyagilag, lelkileg tönkretette a magyar embereket. A szovjet hadsereg közvetlen áldozatain túl nagyon sokan és sokféleképpen estek áldozatául az egész történetnek. A Gulág Emlékévnek szép lezárása egy ilyen emlékmű felavatása.
Korábbi diktatúrák bűneit nem lehet mai népeken leverni
Felmerült az is, hogy a jelenlegi magyar-orosz kapcsolatokra is negatív hatást gyakorolhat az emlékmű felállítása. Miklós Péter viszont óva int attól, hogy egyenlőségjelet tegyünk az egykori Szovjetunió és a mai Oroszország közé. Ahogy nem hiszi, hogy bárki felelőssé tenné a mai németeket a holokausztért, úgy véli, a mai oroszokat sem tehetjük felelőssé a sztálinizmus és az egykori Vörös Hadsereg által elkövetett emberiségellenes és politikai bűnökért. Miklós szerint ezek az ellentétek előbb-utóbb fel kell, hogy oldódjanak, és ezek az emlékművek is ezt szolgálják.
Demokratikus államközi kapcsolatokban kell gondolkodnunk a jövőben, és el kell utasítanunk a totális államokat. Magyarország az elmúlt két évszázadban politikai kényszerpályán mozgott, vagy német, vagy orosz érdekszférába tartozott – erről tanúskodik a második világháborús, majd az azutáni történelmünk. A mi dolgunk viszont, hogy a magyar áldozatokról és a magyar hősiességről emlékezzünk meg.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS