Magyarország politikai-eszmei kettészakítottsága lassan már közmondásos, noha ez a vélekedés erősen túlzó. A legutóbbi két választást lehengerlő fölénnyel nyerte a konzervatív jobboldal, vidéken pedig először és utoljára 1994-ben tudott fölénybe kerülni a baloldal. A kettészakítottságot ezért sokkal életszerűbb Budapestre szűkíteni, itt ugyanis tényleg létezik a jelenség. Ezt járja körül Huth Gergely és Mező Gábor új dokumentumfilmje, a Szétszakadt Magyarország, amelynek kedd este volt a díszbemutatója az Urániában. A vetítés utáni beszélgetésen szóba került, hogy párbeszéd kéne a két oldal között. A kérdés azonban, hogy mi alapján és miért kéne párbeszéd, megéri, hogy közelebbről ránézzünk. Véleménycikkünk mellékleteként a keddi rendhagyó Polbeat adásunk, azaz a dokumentumfilm bemutatóját követő pódiumvita is megnézhető!
Már a film felszíne sem gyenge téma, hiszen a mai ellentétek gyökerét vizsgálva, az eleinte még egységesebb ellenzéktől indít. Az 1990-es Dunagate botrányban, majd teljességében a Hamvas Intézet közelmúltbeli kutatásaival lepleződött le a szocialista államhatalom, hogy a folyamatban lévő rendszerváltás közepette, az 1989-es alkotmánymódosítás után is megfigyelte, bomlasztotta az ellenzéki mozgalmakat a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége által. Az akkorra már MSZP-vé átvedlett MSZMP nemcsak a saját kádereit, állambiztonságba beszervezett újságíróit, véleményformálóit mentette át a „demokráciába”, hanem éket vert az ellenzék egyes részei közé is. Ez az átmentett pártállami apparátus aztán csakhamar visszaterelte a diktatúra ellen lázadozó, de abba sok esetben családilag beágyazott SZDSZ-eseket a szocialista akolmelegbe. A szocialista-szabaddemokrata egymásra találás a film rejtett, mélyebb rétege, amelyet Fodor Gábor egykori fideszes, majd SZDSZ-es képviselő azzal az önfelmentő maszatolással próbál magyarázni, hogy a Nyugat megrettent volna a kommunista visszarendeződéstől, ha csak a szocialista pártot látta volna kormányozni, ezért a szabaddemokratáknak az ország érdekéből, mintegy ellensúlynak be kellett lépniük az 1994-es koalícióba.
Átmentett és köztünk élő szocializmus
Lényegében világossá válik, hogy a mai megosztottság fő gyökere a hálózatával együtt átmentett szocialista állambiztonsági szolgálat. Ennek tagjai gyakran fontos szerepet kaptak már a „modellváltás” utáni időkben is, ráadásul nem kinyomozható, hogy pontosan kik és meddig befolyásolták érdemben a politikai történéseket, mert a szocializmus utolsó éveinek titkosszolgálati iratait szinte kivétel nélkül ledarálták, eltüntették. Ezek ugyanazok az idők, amikor a (poszt)szocialista közeg kibogozhatatlanul egybefonódott az SZDSZ-közeli liberális közeggel. És ez az a közeg, amely a mai „szétszakított ország” egyik oldala. És ez az az ország, amelyben Kukorelly Endre költő, korábbi LMP-s képviselő szerint nem kéne ugyan együtt lélegeznie a két oldalnak, de bizonyos alapdolgokban párbeszédképesnek kellene lenniük egymással, és meg kéne húzni egy vonalat, ami alá nem megyünk.
Na, de kikkel is kéne párbeszédképesnek lenniük a konzervatívoknak?
A pódiumvita részvevői (balról): Szokolay Zoltán költő, Alexa Károly irodalomtörténész, Bálint László kutató, volt kémelhárító, Huth Gergely, Hankiss Ágnes, a Hamvas Intézet alapítója, Horváth Attila alkotmánybíró, jogtörténész, Pesty László rendező és Kukorelly Endre költő; Fotó: Horváth Péter Gyula / PS
Nemzedékeken átívelnek az érdekek és ellenérdekek
A nemzedékeken átívelő átmentés egyik szemléletes példája indul Molnár Gál Péternél, a kommunista állampárt egyik kiemelkedő színikritikusánál, aki a szakmaiság álcájával tette tönkre Latinovits Zoltán pályáját, ellehetetlenítve az egyik legjobb magyar színészt. Nem mellesleg besúgóként is jelentett Latinovitsról, és a két területen párhuzamosan tanúsított buzgóságát elnézve legalábbis nehéz elhinni, hogy csupán a zsarolásnak engedve, áldozatként lett besúgó, ahogy ő állította magáról. Ugyanez a kommunista színikritikus aztán bárminemű zökkenő nélkül változott át a 90-es években SZDSZ-közeli, liberális színikritikussá, és a Népszabadságba írt kritikáival továbbra is erős hatással tudott lenni arra, hogy kit tart jó rendezőnek, színésznek a „szakma”, és kit nem.
Az átmentés pedig működött. Működött az 1919-es vörösterror népbiztosa, a filozófus Lukács György és a Kosztolányi Dezső elismertsége ellen minden követ megmozgató kommunista filozófus, Heller Ágnes esetében, mester-tanítvány vonalon, és működött az 1990 előtti és utáni világ között is. A folyamat fontos jellemzője, hogy egyik nemzedék sem téveszti szem elől, hogy kikért, illetve kik ellen kell fellépnie. Molnár Gál Péter tanítványa volt Csáki Judit színikritikus, aki éktelen nagy palávert csapott, amikor az Új Színház élére Dörner Györgyöt nevezték ki igazgatónak, és ezzel létrejött egy konzervatív szellemiségű színház a nyíltan politizáló balliberális színházak tengerében. És végül ennek a Csáki Juditnak a fia az a Radnóti András, aki családi hátteréből fakadóan megtehette, hogy külföldre ment, világot látott, és a londoni olimpián önkénteskedett. A vidéki szegények sorsáért elképesztően aggódni képes belvárosi fiatalok közé vegyülve aztán ő, az olimpiakedvelő, világot látott ifjú gyűjtött aláírásokat a budapesti olimpia ellen, nehogy idejöjjön hozzánk két hétre az egész világ.
Kérdés: milyen minimumokat akarna megvalósítani a kádári idők óta folyamatos balliberális holdudvar és a konzervatívok között a politikai ökumenizmusban hívő Kukorelly Endre?
Kell párbeszéd azzal, amivé a szocializmus akart tenni minket?
A költő ráadásul Szent István történetét is egy rockoperából „tanulta meg”. A kádárista cenzúra által jóváhagyott István, a király egy jelentéktelen korabeli trónviszály felnagyításával és hamis világképbe helyezésével éppen azt a megosztottságérzetet erősítette az emberekben, amelyen az állampárt titkosszolgálata is ügyködött a gyakorlatban. Kukorelly pedig erre hivatkozva érvelt a magyarság ősi megosztottságával – vagyis a kommunisták magyarságképéhez illeszkedő, hamis történettel próbálja igazolni a kommunisták magyarságképét. A dolog látszólag működik, csak éppen a valósághoz nincs semmi köze.
A kérdés újra: milyen közös minimumok, párbeszédalapok lehetségesek ott, ahol az egyik oldal még mindig a szocialista állampárt magyarságképéből indul ki? És mindegy is, hogy tudatosan vagy tudatlanságból teszi.
A film alkotói (balról): Barta Zoltán vezető operatőr, Török Ferenc vágó, Zsalakó Balázs operatőr, Zsalakó Réka gyártásvezető – Planet Film Studio, Kerekes András dramaturg, Mező Gábor forgatókönyvíró, Pásztor Tamás animációs rendező, Skrabski Fruzsina producer – Becsengetünk Produkció és Huth Gergely rendező (elöl); Fotó: Horváth Péter Gyula / PS
A politikai ökumenizmus jutalma
A magyarság értékei és érdekei ellen következetesen fellépő, szellemiségét tekintve a bolsevizmus megjelenése óta folyamatos irányzat rendszeresen tetten érhető manapság is, mégis sokan vannak a jobboldalon, akik úgy gondolják, hogy párbeszédre van szükség vele. Esetleg arra számítanak, hogy az engedékenység és a szelídség jutalmául kevésbé fogják nácizni őket, és talán még az „európai értelemben vett, jó konzervatív” kitüntető minősítést is megkapják a balliberálisoktól. Az elképzelés gyakorlati megvalósulását legutóbb Enyedi Ildikó ügyében láthattuk.
A filmrendezőnő esetében nyilvánvalóan szakmai döntést hozott a Filmalap, és bőkezűen támogatta Testről és lélekről című filmjét annak ellenére, hogy a producere Mesterházy Ernő, Demszky Gábor korábbi bizalmas tanácsadója. A rendezőnő pedig azzal hálálta meg mindezt, hogy a film adta médiafigyelmet kihasználva, azonnal a magyar kormányra támadt egy nyilatkozatában. Egy tárgyilagos, szakmai alapú dolgot átcibált a politika terepére. Nagyon hasonlít ez ahhoz, ahogy a korábban nemzeti egységnek örvendő olimpia ügyét is sikerült átcibálni a politika terepére legutóbb. Az ilyen esetek, de akár a színházakban futószalagon készülő, politikai kiszólásokkal teletűzdelt darabok, valamint rendezők, színészek és más művészek állandó kényszere arra, hogy beleszóljanak a politikába, közelebb vihetnek annak az állandó népi panasznak az eredetéhez, hogy mennyire átszőtte az életünket a politika. Érdemes alaposan megfigyelni, kik szövögetik át vele az életünket, és kik nem tudnak (vagy nem akarnak) kilépni a szekértábor-gondolkodásból.
Fotók: Horváth Péter Gyula / PS
Videó: Szabó Fruzsina és Tihanyi Rita
Facebook
Twitter
YouTube
RSS