Nagy felindultságot váltott ki a PestiSrácok.hu a Pride-ról szóló tudósítása, amit örömmel tapasztaltunk, hiszen elindult egy párbeszéd, amire a konzervatív sajtó részéről nyitottak vagyunk. Ennek jegyében készséggel elmondjuk, miért szállt bele az érveléstechnikai pofozógépbe a nekünk rontó Jámbor András és Széll Bernadett. Széll egyébként agresszív hangú levélben Balog Zoltán minisztertől vár választ arra, hogy a PS álláspontja a kormányé is, vagy sem, Papp Réka Kinga aktivista pedig az ő köreikben egyre népszerűbb “szerkesztőséglátogatással” fenyegetett meg bennünket, amitől egyfelől nem remegett meg a lábunk, másfelől meg nem tudjuk, mi lett a végeredménye, mert a PestiSrácok.hu Fonyódon tartott kihelyezett munkahetet.
Nagyon fontos beszélni a devianciákról, amelyek egészen durva összefonódásokkal képesek megnyomorítani emberek tömegeinek az életét, és teljes társadalmakat csapdába ejteni. Most már egyértelmű, hogy a Pride-ról szóló tudósításunkban megérte kitérnünk a jellemzően a baloldal által körülrajongott társadalomtudományok területére, hiszen a politikai és a civilpolitikai baloldal is nyitottsággal reagált a párbeszéd-kezdeményezésünkre. Így talán eljuthatunk oda, hogy a szociológia és a szociálpszichológia nullhipotéziseit nem társadalmi utópiák szükségességének igazolására fogják majd használni, hanem a társadalomtudományok által leírt valóság megértésére és tudomásul vételére is. A sikeres párbeszédhez ugyanakkor elengedhetetlen a mondatok pontos értelmezése, és ebben még bőven mutatkozik fejlődési lehetőség.
A tudomány valóságértelmezésre is használható, nemcsak ideologizálásra
A nő- és gyermekbántalmazást mindaddig kulcskérdésként kezelik a feminista és gender-elmélész körök, amíg egyszerűen a „hófehér, nagymagyar férfiak” nyakába varrhatják az egész problémakört. Mi azonban helytelenítjük a kérdés ilyetén rasszista, soviniszta és egyben szexista megközelítését. Amint tudományos leírásokra támaszkodó ok-okozati közléssel szembesülnek az említett körök, azonnal az olyan, bejáratott fogalmakkal akarják tagadni a valóságot, mint „megbélyegzés”, „empátiahiány”, „előítéletesség”. Ilyenkor ezek az amúgy szcientista körök magáról a tárgyalt problémáról nyomban áthelyezik a fókuszt arra, aki „gonoszul” és „aljasul” rámutatott a probléma gyökerére. Zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek két oka is lehet. Egyrészt a kommunistákra és a liberálisokra jellemző, hogy a tudományt mindenkor az ideológia alá rendelik, és ennek a reflexnek a kihalása még várat magára, főleg, hogy a kommunistáké is. Másrészt, ha a társadalomtudományok leíró eredményeit a problémák valós feltárására, majd megoldására használnák fel, akkor félő, hogy előbb-utóbb továbbképzési kényszerrel szembesülnének a liberális társadalommérnökök, és egy idő után nem lenne elegendő az örök érvényűnek szánt ’68-as forradalmi igazságok szajkózása.
A hagyományos család óvja legjobban a gyerekeket
Most pedig következzen, amiért valójában itt vagyunk! A problémás gyerekek nagy-nagy része tényleg a csonka, azaz egyszülős családokból kerül ki. Ez azért van, mert a természet által kitalált rend szerint, a gyerekeknek mindkét szülői mintára szükségük van: az anyától és az apától kapott, eltérő jellegű gondoskodáson túl az egyikre azért, hogy tudjanak önmagukra nézve követendő példát meríteni, a másikra pedig azért, hogy a férfi és a nő harmonikus együttélésére vonatkozó mintát is átvehessék. Alapvetően tanult dolgokról beszélünk ugyanis, amit egyébként a szociológia szerelmesei sem vitatnak el mindaddig, amíg nem üti az ideologikus világképüket.
A biológiai szülők házasságában, nevelőszülők házasságában, házasságon kívül, egy szülő által élettárs nélkül, egy szülő és élettárs által nevelt, valamint a szülő nélküli gyerekek esélye, hogy bántalmazás áldozatává váljanak. (forrás: bobmccoskrie.com)
Persze mi is tudjuk, hogy nem minden család működik jól, nem minden család ad követendő mintákat a gyerekeknek. Éppen ezért nem a bűnbakkereséssel (heteroszexuális, fehér férfiak) kellene küzdeni az emberek sokaságának életét megnyomorító devianciák ellen, hanem a házasságok és a családok megsegítésével, gondok esetén megóvásával. A devianciák társadalmi népszerűsítése helyett inkább a férfi-nő együttélésre és a hagyományos családmodellre összpontosító érzékenyítő programokba lenne érdemes fektetni a brit, maláj és más országokbeli adófizetők Soros György által kezelt pénzét.
A devianciák egymásból következnek
Itt érezzük szükségét egy szemantikai figyelemfelhívásnak. Észrevettük, hogy baloldali és liberális párbeszédpartnereink módosult jelentéssel értelmezték a deviancia kifejezést, holott mi azt egy ilyen társadalomtudományi okfejtésben természetesen eredeti jelentésében használtuk. A deviáns nem azt jelenti, hogy bűnöző, nem azt jelenti, hogy rossz ember, a deviancia nem azt jelenti, hogy bűn, és nem azt jelenti, hogy nem kell támogatni az egyszülős családokat, hanem azt, hogy a társadalomban általánosan elfogadott mintáktól eltérő. Az viszont tény, hogy a PestiSrácok.hu vitatott cikkében felsorolt devianciák jellemzően egy tőről, illetve egymásból fakadnak. A statisztikák szerint a csonka család a szomorú jelenség gyökere, ugyanis az egy szülő (jellemzően anya) által, élettárssal együtt nevelt gyerekek esnek messze legtöbben bántalmazás áldozatául. Az egyszülős családok esetére ráadásul lehet citálni az egyik szülő haláláról szóló történeteket, de ezek nem változtatnak azon, hogy a csonka családok elsöprő többségéért a válás, illetve az eleve házasságon kívüli gyerekvállalás felelős. A deviancia tehát további devianciát szül, ezek az egymásra rakódó problémák pedig maradandó lelki sérülést okoznak a gyerekeknek, akik aztán a feldolgozatlan lelki traumákat elég gyakran (azaz nem mindig, csak többnyire) további deviáns viselkedéssel reagálják le.
Így kerül ki a fiatalkorú öngyilkosok kétharmada, valamint az otthonról megszökő, a viselkedési zavaros, az indulati problémás, az iskolából kibukó, a szenvedélybeteg, a javítóintézetbe vagy fiatalkorúak börtönébe kerülő gyerekek körülbelül háromnegyede az egy szülő által nevelt (jellemzően apátlan) gyerekek közül. Az ilyen súlyosan traumatizált, és saját devianciájuk miatt a társadalommal is állandó feszültségben élő gyerekektől aligha várható, hogy lelkileg egészséges felnőttekké válnak, innen pedig igazán nem nehéz kibogozni, hogy mennyire egészséges viselkedésmintákat fognak továbbörökíteni a saját gyerekeikre.
Az egyedülálló anya és az élettársa által nevelt gyermekek a legveszélyeztetettebbek. (forrás: bobmccoskrie.com)
A valóságot megérteni érdemes, nem haragudni rá
Mindez nem vélemény, hanem szomorú, immár több nemzedéket egyre tömegesebben érintő tapasztalat. Éppen ezért furcsa, amikor érzelmi alapon tagadni próbálják a társadalmi egyenlőtlenségek intergenerációs öröklődését. Nemcsak a társadalmi elit gazdagsága, nemcsak a szegények anyagi nyomora, hanem a traumatizált gyerekek lelki nyomora is öröklődik. Ezt nem tagadni kell, nem alapjövedelmi hitkérdéssé átalakítani, nem érzelmeskedően felháborodott nyílt levelekkel rabolni az emberminiszter idejét. Ha egy szociológiai tanulmányban leírják, hogy a vidéki, cigány hátterű, alacsony státuszú családok gyermekeinek társadalmi mobilitása a nulla felé közelít, akkor senki sem akar fekete-győri felindultsággal kutatóintézetet felkeresni, hogy ott vidékizésért vagy cigányozásért felelősségre vonja a szerzőt. Ugyanígy kéne viszonyulni a rengeteg válás, a csonka családok, a gyermekbántalmazás és a szerteágazó viselkedési devianciák egyértelmű összefüggéseihez is. Az ilyen, szerencsétlen sorsnak kitett gyerekek többet érdemelnek annál, minthogy politikai tőkeszerzésre és a konzervatív média elleni támadásra használják fel a problémájukat.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS