Nem kényszerítették, nem zsarolták, nem is kecsegtették – úgy fest, Hegedüs Géza elhivatottságból lett a kádári állambiztonság ügynöke. Az író lépését teljesen menthetetlenné teszi, hogy a most, általunk nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint már jóval 1956, a tisztességes kommunisták utolsó ébredése után csatlakozott a hálózathoz. Hegedüs a jelentések szerint szívesen részt vett a nyugati, elsősorban angliai magyar ellenzék bomlasztásában, lejáratásában, még külön tervekkel is előállt. A háttérben mentora, a szovjet őrnagy-író Illés Béla, és annak rettegett segédje, a felfegyverzett Gogolák elvtársnő (Wagner Anna) is feltűnik.
Mottó: „>A hibákat észre kell venni, a lehetőségekkel élni kell – ez a boldogulás receptje< – nyilatkozta egyszer az irodalmi mindenes, a kedvesen raccsoló hangú, örökké pöfékelő polihisztor” – a Cultura.hu 2017-es cikke Hegedüs Gézáról.
Minden ügynöktörténet más és más, van, amikor a beszervezési dossziéból (BT) világosnak látszik a beszervezés oka, mert az iratokból is érzékelhető az állambiztonság által kifejtett presszió, nyomás, zsarolási kísérlet, vagy legalább az, mit ajánlottak fel az aláírásért, a besúgásért cserébe. S vannak olyan ügyek, amikor sokkal nehezebb meglelni a beszervezés kulcsát, mert az ügynököt, titkos megbízottat, titkos munkatársat, szigorúan titkos tisztet igazából nem kényszerítették, és nem is kecsegtették kimondva, leírva semmivel. Nem fogalmazható meg konkrét cél (jobb állás, külföldi utazás stb.) a megfelelésen, a helyezkedésen túl. Hegedüs Géza története meglátásom szerint ilyen – már amennyire láthatjuk a valóságot az iratokból.
Hegedüs Géza / Fotó: Fortepan.hu
A ma is elismert írót, irodalomtörténészt tenyerén hordta a kommunista diktatúra, s bár jóban volt a kivégzett Rajk Lászlóval és több szociáldemokratával, még a nagy belső leszámolások idején sem esett bántódása. Fiatalkora tragédiákkal terhelt, a zsidó származású fiatalember családja szinte minden tagja odaveszett a vészkorszakban, ő munkaszolgálatosként is túlélte a keleti frontot és a németországi koncentrációs tábort. Egyszerre megrázó és vicces – talán csak kelet-európai humorral értékelhető – az a történet, amit önéletrajzi sorozatának utolsó könyvében (A visszanyert élet) megörökített. „[1945] Május 27-én érkeztem Budapestre… Így kerültem Budán egy könyvkereskedés kirakata elé, és egyszerre felcsapó örömmel és elképesztő meglepetéssel láttam újonnan megjelent regényemet, a Bálványrombolók -at […] a könyvet papírszalag köríti, ez olvasható rajta:
A VÉRTANÚHALÁLT HALT ÍRÓ POSZTUMUSZ REGÉNYE.”
Illés Béla szovjet őrnagy, a történelem-hamisító mentor
Letaglózó kezdet. A saját bevallása szerint kommunista meggyőződésű – fenti, már a rendszerváltás idején született könyve szerint a háború előtt ő is azok közé tartozott, akiket a szociáldemokraták közé küldtek – Hegedüs karrierje a Rákosi-diktatúra kiépülése alatt töretlenül ívelt felfelé.
Bejáratos volt Rajkhoz, Révai Józsefhez, a belső szellemi kör megbecsült tagja volt. Egyik legjobb barátjává Illés Béla, a szovjet hadsereg vezérkari őrnagya vált, akit – ha nem fordul nagyot a világ – most már leginkább történelem-hamisítóként marad meg az emlékezetben.
A Kádár-rendszerben született irodalomtörténeti dolgozatok (például Hegedüs még ma is forgatott és hivatkozott munkája) még íróként említik. A mesemondó inkább illene rá: Illés kitalált és híressé tett egy nem létező orosz tisztet, Guszev kapitányt (csak nekem ugrik be Berkesi András Thompson kapitánya?), aki ’48 állítólagos hőse volt, és bátran szembe ment a szabadságharcunkat leverő cári hadsereggel. A kommunista propaganda – egyébként részben Hegedüs segítségével – később szépen felépítette ezt a legendát, amelyet csak a rendszerváltás után sikerült tételesen megcáfolni (erről egy remek tanulmány itt). A másik Illéssel kapcsolatos sokáig csak suttogott, később elhíresült történet ennél sokkal nyomasztóbb. Több helyen olvastam (bizonyítékot nem láttam, de ilyesmiről nem is nagyon találhatnánk), hogy a Vörös Hadsereg tisztjéhez köthető a következő mondat:
„a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak”.
Ezt Illés állítólag szovjet katonatársainak jelentette ki.
Guszev kapitány, hajdanán még utcákat is elneveztek róla / Forrás: Cdn.blog.hu
Ha igaz, ha nem, nem kevéssé dermesztő Hegedüs már említett önéletrajzi regényének az a részlete, amelyben megismerkedésüket megörökítette. Rengeteget elmond a Rákosi-korszakról, és a benne élő, azt felépítő emberekről, hogyan, mennyire másképp élték meg a brutalitást, a fenyegetettséget, a nyilas korszaknak megfeleltethető diktatúrát.
Műve alapján Hegedüs és Illés kapcsolatát valamelyest olyannak látom, mint amilyennek Moldova Györgyét a katpolos, magvetős Kardos Györggyel (előbbi utóbbiról szóló életrajzi regénye külön tanulmányt érdemelne). A feltétlen csodálaton és tekintélytiszteleten alapult.
És akkor fegyvert fogtak a kritikusra
„Ahogy első könyvének elolvasása után már nemsokára tudomásul vehettem, én Illés Bélánál jobb embert alig-alig láttam az életemben” – írta Hegedüs Illésről, majd nekifogott az anekdotának. Az akkor még fiatal újságírónak kritikát kellett írnia a Köztársaság irodalmi rovatába a rettegett őrnagy Szkipetárok című regényéről. Hegedüs szerint „csevegő hangú beszámolót” írt, Illés már a megjelenés másnapján felhívta, hogy megköszönje, koccintsanak egyet a „szép kritikára”. „Akkor küldöm a mi dzsipünket. Öt perc múlva légy a kaputok előtt” – így az őrnagy. „Illés főszerkesztői előszobájában egy kemény arculatú katonatitkárnő ült, oldalán pisztollyal. Wagner Annának hívták, félt tőle az egész szerkesztőség, azt hiszem, egy kicsit Illés is.
– A főszerkesztő urat keresem.
– Ne keresse! Nem ér rá!
– De engem hivatott.
– Senkit nem hivatott. Fontos vendéget vár.
– Hogy hívják azt a vendéget?
– Semmi köze hozzá.
Na, kotródjék gyorsan, mert rosszul járhat.
Ezzel oldaláról kihúzta a pisztolyát, és nagy mozdulattal maga elé tette. Az egész olyan volt, mintha egy Howard-regényben olvasnám.
S minthogy nem gondoltam, hogy valóban le akar lőni, ezt mondtam:
– Mielőtt lő, jelentse be a főszerkesztő úrnak, hogy Hegedüs Géza van itt.
Erre a pisztolyt visszatette a táskájába, és azt kérdezte:
– Hát miért nem mondta, hogy maga Hegedüs Géza? Hiszen éppen magát várja.”
Kurta az a szoknya, jobbra az egyik legnagyobb magyar színész, Őze Lajos / Forrás: A tanú
Bár én nem Rejtőt, inkább Orwellt érzékelem a háttérben, Wagner (Wágner) Annát, a felfegyverzett „Gogolák elvtársnőt” azért muszáj bemutatnom. A rettegett elvtársnő 1945-ben a Vörös Hadsereg tisztjeként vonult be Magyarországra, ezután 1948-ig Budapesten az Új Szó szerkesztőségi „munkatársa” volt. Később 1959-ig, nyugdíjazásáig különböző beosztásokban teljesített szolgálatot a Belügyminisztériumban, majd a Partizán Szövetségben, s az MSZMP Központi Bizottságában dolgozott „társadalmi munkában”. Államvédelmi alezredesként halt meg 1970-ben, a nekrológban csak „Harcosnak” nevezték.
Az igazán mellbevágó, hogy ez a fegyveres elvtársnő volt Mészáros Márta rendező nevelőanyja, aki örökbe fogadta a Szovjetunióban született lányt, miután sugárzóan tehetséges apja a sztálinista terror áldozata lett. Ennek a félelmetes Harcosnak az alakja is feltűnik Mészáros Napló gyermekeimnek című filmjében. Ehhez az anekdotához képest azért jelentősen finomítva.
Idill a Szovjetunióban, csúcskommunisták egymás között, balról a harmadik Illés Béla
Visszatérve a pisztollyal fogadott kritikushoz: a Hegedüs által könnyedén, humorosan megörökített jelenet után Illés és fiatalabb kollégája pertut ittak (vodkát, nagy pohárral), majd összebarátkoztak. Az író csodálatos embernek festi le az őrnagyot, kiemelve, hogy milyen nagy lábon élt, egészen addig, amíg kómába esett. „Elképesztően sokat evett, vizespohár számra itta a pálinkát, imádta és váltogatta a nőket. Egy biedermeier gavallér modorával hódolt az asszonyoknak, de mindig egyszerre, párhuzamosan többre volt testi-lelki szüksége. Az asszonyok pedig általában viszontszerették, tudomásul vették hűtlen-hűségét, mert vonzó volt egész egyénisége: kedvessége, segítőkészsége, szellemessége”.
Azért csak kimaradt egy két dolog a dicséretből. Például: ugyan ki merte volna visszautasítani a szovjet hadsereg „biedermeier” őrnagyát? És: mi történt azzal, aki esetleg megpróbálta? De Hegedüs emlékezésének folytatása is érdekes: „A tűzvonalban egymás után szerezte a vitézségi érmeket, és gyorsan haladt előre a ranglétrán. Ezeknek a személyes bátorsággal kiérdemelt sikereknek ugyanúgy örült, mint írói érvényesülésének. Egy gyermek játékosságával gyűjtötte a kitüntetéseket. Szerette mutogatni is vitrinben őrzött gyűjteményét, és mesélgette, hogy melyiket milyen tettéért kapta. Ezek a történetek annál kétesebb hitelűek voltak, mert aki többedszer hallotta, annak úgy rémlett, hogy más alkalommal más novellisztikus történet kapcsolódott egy-egy érdemrendhez. De ezt senki sem bánta, mert amit Illés Béla társaságban, asztal mellett elbeszélt, az mindig érdekes volt.”
Nem emlékeztet minket minden korok hősére, a nagy ívó, nőzős, anekdotázós figurára, aki hihetetlen történeteket költ önmagáról?
Ráadásul Hegedüs saját magának mond ellent, előbb „személyes bátorságról” ír, aztán „novellisztikus történetekről”. Az általam olvasott tanulmányok megegyeznek abban, hogy
Illés őrnagy papírmasé hős volt, gondosan felépített, a magyaroknak készített propaganda-figura, akár az ő Guszev kapitánya.
Illés Béla, a szovjet katona /Fotó: Pavelolvas.hu
Valójában mit látunk? Egy hetvenkedő katonát, aki a szovjet hadsereg tagjaként hazatérve mindent megtehet Magyarországon, örül felettébb meglepő „írói érvényesülésének”, és közben szédíti a köré gyűlt sleppet. Ne tévedjünk: Hegedüs (is) pontosan tudta, kivel érdemes barátkozni, ha még szórakoztató is volt Illés – valószínűleg így volt –, ki mert volna ásítani egy-egy anekdotája alatt?
Amikor Szép Ernőnek kell kritikát írnia egy szovjet regényről
Illés Béla említett, azóta nagyjából elsüllyedt könyve (Szkipetárok) egyébként eredetileg még a Szovjetunióban jelent meg, ahol Illés igazi sztárírónak, fővonalas él-kommunistának számított.
Jellemző, hogy ő volt az egyik tagja annak a kísérőbrigádnak, amely a Szovjetunióba látogató George Bernard Shaw drámaíró köré csoportosult.
Logikus hát, hogy az őrnagy könyve a negyvenes évek második felében magyarul is megjelent, mások mellett szegény Szép Ernő írt kritikát róla. A költő a Haladásban megjelent cikkében olvashatjuk, hogy Illés a szovjet katonai levéltárban kutatott, ott találta meg a Monarchia áruló konzuljának jelentéseit, aki pénzért kémkedett Moszkvának az első világháború idején. A könyvet a költő érthetően agyondicsérte, de aligha véletlen, hogy a hosszú cikk nagy részében inkább Albánia történelméről írt… Azért a végére odabiggyesztette: „Népisme, történelem és regény a Szkipetárok, a detektívregény nem izgalmasabb. Olyan figurákkal találkoztam a Szkipetárok-ban, albánokkal, Izza Prelotzival, Kul Kulával, Nik-kel, Skander Bib Dodával, meg svabákkal is. olyan mintátlan emberi lényekkel. Bornemisza báróval, Szamek népfelkelővel, nehéz lesz őket elfelejteni”. Élhetünk a gyanúval, hogy a szegénységben élő, nem sokkal később elhunyt költő nem olvasta újra ez a csodálatos művet.
Illusztris társaság, balra Illés Béla, jobbra lent Shaw
Hegedüs útja az állambiztonsághoz
Térjünk vissza Hegedüshöz, hogy egy kicsit felgyorsítsam az időt. Életrajza szerint 1945-1973 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola művészetelméleti tanszékvezetőjeként dolgozott, de közben 1946 és 1947 között a Köztársaság irodalmi rovatvezetője volt (oda írta meg említett kritikáját). Még arra is volt ideje, hogy 1946-1949 között a budapesti városháza osztályvezető tanácsosa legyen és a Pázmány Péter Tudományegyetem filozófiatörténet tanáraként dolgozzon. Emellett 1947-1949 között a Jövendő irodalmi rovatvezetője és a Március tizenötödike felelős szerkesztője volt, 1955 és 1957 között pedig a Magvető Könyvkiadó igazgatójának választották. (Máshol rövidebb időt emlegetnek). Ötvenhat az ő életét nagyon nem rengette meg, saját önéletírása szerint a lakásában, iszogatva töltötte a forradalom és szabadságharc napjait, nem állt sem ide, sem oda. Ennek megfelelően nem is vették elő, egyik jó barátja, Háy Gyula nem volt ilyen szerencsés. Hegedüs Géza pályafutása, bár a Magvetőnél lecserélték, igazán az ötvenes évek végén sem tört meg.
A hírszerzés egy nyugati utazás után vette célkeresztbe, beszervezésére 1961. április 18-án tettek javaslatot, a „Hargitai” fedőnevet kapta.
Az emigráns írókra állították
Említettem, hogy beszervezési dossziéjában (a munkadossziéja egyelőre nincs meg, ill. nem kutatható) nyoma sincs annak, miért vált ügynökké. Utazni utazhatott, remek állása volt, és látszólag zsarolni sem zsarolták. A szokásos kérdésekre ezt írták: „Miért vállalta a szolgálatot: elvi alapon”; „Feladata: – emigráns írók feldolgozása, ellenőrzése, kiutazásai során feladatok végzése”.
„>Hargitai< személyének tanulmányozásával 1960 októbere óta foglalkozunk. – jelentették. – >Zenész< fn. beszervezési jelöltünk – aki nevezettnek nevelt fia – feldolgozása során jutottunk el személyéhez. >Hargitai<-t elsősorban a vele való személyes kapcsolat során tanulmányoztuk és ismertük meg, másodsorban pedig munkahelyéről és ismerőseitől szerzett információk alapján. […] >Hargitai<-val személyes kapcsolatba 1961 március 11-én kerültünk első izben, amikor a KÜM Külföldi Magyarok Önálló Referaturájának nevében beszélgetést folytattunk vele legutóbbi angliai és franciaországi utazásának tapasztalatait illetően. […]
A lefolytatott beszélgetéseken >Hargitai< igen őszinte magatartást tanusitott, részletesen beszámolt külföldi útján szerzett tapasztalatairól és egyes személyek, valamint >Zenész< tevékenységéről.
[…]
A beszélgetések során hajlandóságot mutatott az irányban, hogy egyes személyek alaposabb megismerésében, esetleges befolyásolásában, ezek hazatérése érdekében a hivatalos magyar szerveknek segitségére legyen.
Az angliai irodalmi emigráció Ignótus [Ignotus Pál – a szerk.] vezette csoportjával szemben pozitiv magatartást tanusitott és mélyen elitélte azok tevékenységét. […] >Hargitai< beszervezését hazafias alapon kivánjuk végrehajtani. Beszervezését Virág Ferenc r. szds. elvtárs hajtja végre a BM Hazahozatali Bizottság – Rudás László u. 45. – helyiségében, azon részt vesz Varga Sándor r. őrgy. elvtárs is.”
Feltétlenül be kell mutatni az említett Hazahozatali Bizottságot. Ez a szerv végezte a forradalom után külföldre szökött, de egyéni elbírálás vagy amnesztia alapján kegyelmet kapott és hazatért személyek állambiztonsági ellenőrzését. Hegedüs beszervezését végül valóban az említett helyen hajtották végre, de előbb elkészítették a környezettanulmányt. Bár ehhez a legtöbb esetben legalább egy házmester és/vagy nyugdíjas kommunista segítségét igénybe vették, ezúttal két színésztől és az írószövetség egyik tagjától kértek véleményezést. Mind Simon Zsuzsa színésznő, színházigazgató, mind Horváth Ferenc színész pozitívan beszélt Hegedüsről, és az írószövetség „Pál” elvtársa is csak jókat mondott róla. Mindhárman a kommunista diktatúrához lojális, amúgy teljesen hétköznapi életet élő művészként jellemezték Hegedüst. Simon Zsuzsa a színészvilág egyik rettegett sztálinista alakja volt (csak nem annyira ismert, mint Major Tamás).
Ablonczy László a Hitelben felelevenítette azt a történetet, amikor Simon 1956 után azzal az életveszélyes hazugsággal vádolta Sinkovits Imrét, hogy a legendás színész fegyverrel kényszerítette őt a lemondásra a forradalom idején. Azt hiszem, ennyi elég a Simon karakteréről, értjük, miért őt és színésztársát kérték a “szakvéleményre”.
Simon Zsuzsa fiatalon / Fotó: Omike.hu
Az Összefoglaló jelentéshez (1961. április 17.) természetesen Hegedüs életrajzát is csatolták.
„>Hargitai< polgári családból származik. […] Hazatérése után jutott tudomására, hogy minden hozzátartozója, egyetlen öccsét kivéve elpusztult. […] >Hargitai< 1945-től megszakitás nélkül a Szinház és Filmmüvészeti Főiskola tanára. […] 1956-ban a Magvető Könyvkiadó igazgatója volt. […] A felszabadulás óta hozzávetőlegesen 2.500 ismeretterjesztő előadást tartott. […] Munkája elismeréseként eddig két izben kapott József Attila dijat, 1955-ben pedig a Szocialista Munkáért Érdeméremmel tüntették ki. […]”
Politikailag tökéletesen megbízhatónak számított: „1936-ban Ságvári Endre kérésére belépett a Szociáldemokrata Pártba. […] 1945 augusztusában belépett a Magyar Kommunista Pártba, később MDP tagja volt az ellenforradalomig. 1956-ban az Irószövetség drámai pártcsoportjában tevékenykedett. […] 1956 novemberében nem kérte az MSZMP-be való átigazolását. Jelenleg pártonkivüli.”
Említettem, hogy saját elbeszélése szerint 1956-ban otthon bujkált (kamasz fiát sem engedte sehová), ebben az állambiztonság jelentése sem talált hibát: „Az ellenforradalmat megelőző időben hajlott az irók által hangoztatott nézetek, követelések felé, de aktiv ellenséges tevékenységben nem vett részt. Ekkori politikai magatartása főként annak volt betudható, hogy jó barátságban volt a vele egy tanszéken dolgozó Háy Gyulával [aláhúzva – a szerk.] és Gyárfás Miklóssal [aláhúzva]. Háy-al jelenleg is baráti kapcsolatot tart fenn. Közvetlenül az ellenforradalom kitörése előtt a főiskolán megrendezett ellenforradalmi gyülésen nem vett részt, bár arra meg volt hiva. [így] Mint irószövetségi tag, részt vett a szövetség 1956-ban megrendezett vitáin, de ezeken nem tanusitott ellenséges magatartást.”
Hegedűs „Hargitai” fedőnéven először 1960-as és 1961-es külföldi tanulmányútjairól adott jelentést, de hivatalosan csak ’61 májusában szervezték be.
Hegedüs Géza / Forrás: Wikipedia.hu
Ekkor már – a jelentés szerint – saját ötlettel is előállt: „>Hargitai< meglehetős részletességgel beszámolt utjáról és szerzett tapasztalatairól. […]
Javasolta, hogy segitsük elő különböző irók, tudósok, müvészek kiutazását Angliába, akik az ott élő emigránsok felé hasznos propagandatevékenységet tudnának folytatni, helyes irányba tudnák befolyásolni a kint élő személyeket. Ehhez az ötletéhez erősen ragaszkodott és a beszélgetés folyamán erre többször visszatért.
[…] Közöltük vele, hogy beszámolóját nagyon értékesnek tartjuk és ugy látjuk szükséges lenne az abban felvetett kérdésekről, illetve személyekről részletesebb megbeszéléseket folytatni és közremüködésével célravezető elképzeléseket kialakitani. Ebbe beleegyezett. […] megállapodtunk vele abban, hogy május 3-án az Astória Hall-ban találkozni fogunk és Szabó Zoltán [falukutató, publicista, lap- és könyvszerkesztő, a nyugati emigráció egyik vezető alakja – a szerk.] körülményeit beszéljük meg. […]
>Hargitai< bevonását végrehajtottuk, hajlandó velünk a közös cél, – az emigráció egy részének megnyerése és az ellenségesen viselkedők lejáratása, – érdekében együttmüködni. Mint emlitette >tudom ugyan azt akarják mint én< […] Együttmüködési, illetve titoktartási nyilatkozatot nem állittatunk ki vele, ez elriasztotta volna őt.”
A Kádár-diktatúra és az állambiztonság egyik legfőbb törekvése az amúgy is megosztott nyugati magyar ellenzék bomlasztása, megosztása, leszalámizása volt. Ennek amúy is mesterei voltak, Hegedüs Géza is beszállt a játszmába.
Hamvasintezet.hu
Vezetőkép: Fortepan.hu
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS