Nem kényszerítették, nem zsarolták, nem is kecsegtették – úgy fest, Hegedüs Géza elhivatottságból lett a kádári állambiztonság ügynöke. Az író lépését teljesen menthetetlenné teszi, hogy a most, általunk nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint már jóval 1956, a tisztességes kommunisták utolsó ébredése után csatlakozott a hálózathoz. Hegedüs a jelentések szerint szívesen részt vett a nyugati, elsősorban angliai magyar ellenzék bomlasztásában, lejáratásában, még külön tervekkel is előállt. A háttérben mentora, a szovjet őrnagy-író Illés Béla, és annak rettegett segédje, a felfegyverzett Gogolák elvtársnő (Wagner Anna) is feltűnik.
Mottó: „>A hibákat észre kell venni, a lehetőségekkel élni kell – ez a boldogulás receptje< – nyilatkozta egyszer az irodalmi mindenes, a kedvesen raccsoló hangú, örökké pöfékelő polihisztor” – a Cultura.hu 2017-es cikke Hegedüs Gézáról.
Minden ügynöktörténet más és más, van, amikor a beszervezési dossziéból (BT) világosnak látszik a beszervezés oka, mert az iratokból is érzékelhető az állambiztonság által kifejtett presszió, nyomás, zsarolási kísérlet, vagy legalább az, mit ajánlottak fel az aláírásért, a besúgásért cserébe. S vannak olyan ügyek, amikor sokkal nehezebb meglelni a beszervezés kulcsát, mert az ügynököt, titkos megbízottat, titkos munkatársat, szigorúan titkos tisztet igazából nem kényszerítették, és nem is kecsegtették kimondva, leírva semmivel. Nem fogalmazható meg konkrét cél (jobb állás, külföldi utazás stb.) a megfelelésen, a helyezkedésen túl. Hegedüs Géza története meglátásom szerint ilyen – már amennyire láthatjuk a valóságot az iratokból.
A ma is elismert írót, irodalomtörténészt tenyerén hordta a kommunista diktatúra, s bár jóban volt a kivégzett Rajk Lászlóval és több szociáldemokratával, még a nagy belső leszámolások idején sem esett bántódása. Fiatalkora tragédiákkal terhelt, a zsidó származású fiatalember családja szinte minden tagja odaveszett a vészkorszakban, ő munkaszolgálatosként is túlélte a keleti frontot és a németországi koncentrációs tábort. Egyszerre megrázó és vicces – talán csak kelet-európai humorral értékelhető – az a történet, amit önéletrajzi sorozatának utolsó könyvében (A visszanyert élet) megörökített. „[1945] Május 27-én érkeztem Budapestre… Így kerültem Budán egy könyvkereskedés kirakata elé, és egyszerre felcsapó örömmel és elképesztő meglepetéssel láttam újonnan megjelent regényemet, a Bálványrombolók -at […] a könyvet papírszalag köríti, ez olvasható rajta:
A VÉRTANÚHALÁLT HALT ÍRÓ POSZTUMUSZ REGÉNYE.”
Illés Béla szovjet őrnagy, a történelem-hamisító mentor
Letaglózó kezdet. A saját bevallása szerint kommunista meggyőződésű – fenti, már a rendszerváltás idején született könyve szerint a háború előtt ő is azok közé tartozott, akiket a szociáldemokraták közé küldtek – Hegedüs karrierje a Rákosi-diktatúra kiépülése alatt töretlenül ívelt felfelé.
Bejáratos volt Rajkhoz, Révai Józsefhez, a belső szellemi kör megbecsült tagja volt. Egyik legjobb barátjává Illés Béla, a szovjet hadsereg vezérkari őrnagya vált, akit – ha nem fordul nagyot a világ – most már leginkább történelem-hamisítóként marad meg az emlékezetben.
A Kádár-rendszerben született irodalomtörténeti dolgozatok (például Hegedüs még ma is forgatott és hivatkozott munkája) még íróként említik. A mesemondó inkább illene rá: Illés kitalált és híressé tett egy nem létező orosz tisztet, Guszev kapitányt (csak nekem ugrik be Berkesi András Thompson kapitánya?), aki ’48 állítólagos hőse volt, és bátran szembe ment a szabadságharcunkat leverő cári hadsereggel. A kommunista propaganda – egyébként részben Hegedüs segítségével – később szépen felépítette ezt a legendát, amelyet csak a rendszerváltás után sikerült tételesen megcáfolni (erről egy remek tanulmány itt). A másik Illéssel kapcsolatos sokáig csak suttogott, később elhíresült történet ennél sokkal nyomasztóbb. Több helyen olvastam (bizonyítékot nem láttam, de ilyesmiről nem is nagyon találhatnánk), hogy a Vörös Hadsereg tisztjéhez köthető a következő mondat:
„a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak”.
Ezt Illés állítólag szovjet katonatársainak jelentette ki.
Ha igaz, ha nem, nem kevéssé dermesztő Hegedüs már említett önéletrajzi regényének az a részlete, amelyben megismerkedésüket megörökítette. Rengeteget elmond a Rákosi-korszakról, és a benne élő, azt felépítő emberekről, hogyan, mennyire másképp élték meg a brutalitást, a fenyegetettséget, a nyilas korszaknak megfeleltethető diktatúrát.
Műve alapján Hegedüs és Illés kapcsolatát valamelyest olyannak látom, mint amilyennek Moldova Györgyét a katpolos, magvetős Kardos Györggyel (előbbi utóbbiról szóló életrajzi regénye külön tanulmányt érdemelne). A feltétlen csodálaton és tekintélytiszteleten alapult.
És akkor fegyvert fogtak a kritikusra
„Ahogy első könyvének elolvasása után már nemsokára tudomásul vehettem, én Illés Bélánál jobb embert alig-alig láttam az életemben” – írta Hegedüs Illésről, majd nekifogott az anekdotának. Az akkor még fiatal újságírónak kritikát kellett írnia a Köztársaság irodalmi rovatába a rettegett őrnagy Szkipetárok című regényéről. Hegedüs szerint „csevegő hangú beszámolót” írt, Illés már a megjelenés másnapján felhívta, hogy megköszönje, koccintsanak egyet a „szép kritikára”. „Akkor küldöm a mi dzsipünket. Öt perc múlva légy a kaputok előtt” – így az őrnagy. „Illés főszerkesztői előszobájában egy kemény arculatú katonatitkárnő ült, oldalán pisztollyal. Wagner Annának hívták, félt tőle az egész szerkesztőség, azt hiszem, egy kicsit Illés is.
– A főszerkesztő urat keresem.
– Ne keresse! Nem ér rá!
– De engem hivatott.
– Senkit nem hivatott. Fontos vendéget vár.
– Hogy hívják azt a vendéget?
– Semmi köze hozzá.
Na, kotródjék gyorsan, mert rosszul járhat.
Ezzel oldaláról kihúzta a pisztolyát, és nagy mozdulattal maga elé tette. Az egész olyan volt, mintha egy Howard-regényben olvasnám.
S minthogy nem gondoltam, hogy valóban le akar lőni, ezt mondtam:
– Mielőtt lő, jelentse be a főszerkesztő úrnak, hogy Hegedüs Géza van itt.
Erre a pisztolyt visszatette a táskájába, és azt kérdezte:
– Hát miért nem mondta, hogy maga Hegedüs Géza? Hiszen éppen magát várja.”
Bár én nem Rejtőt, inkább Orwellt érzékelem a háttérben, Wagner (Wágner) Annát, a felfegyverzett „Gogolák elvtársnőt” azért muszáj bemutatnom. A rettegett elvtársnő 1945-ben a Vörös Hadsereg tisztjeként vonult be Magyarországra, ezután 1948-ig Budapesten az Új Szó szerkesztőségi „munkatársa” volt. Később 1959-ig, nyugdíjazásáig különböző beosztásokban teljesített szolgálatot a Belügyminisztériumban, majd a Partizán Szövetségben, s az MSZMP Központi Bizottságában dolgozott „társadalmi munkában”. Államvédelmi alezredesként halt meg 1970-ben, a nekrológban csak „Harcosnak” nevezték.
Az igazán mellbevágó, hogy ez a fegyveres elvtársnő volt Mészáros Márta rendező nevelőanyja, aki örökbe fogadta a Szovjetunióban született lányt, miután sugárzóan tehetséges apja a sztálinista terror áldozata lett. Ennek a félelmetes Harcosnak az alakja is feltűnik Mészáros Napló gyermekeimnek című filmjében. Ehhez az anekdotához képest azért jelentősen finomítva.
Visszatérve a pisztollyal fogadott kritikushoz: a Hegedüs által könnyedén, humorosan megörökített jelenet után Illés és fiatalabb kollégája pertut ittak (vodkát, nagy pohárral), majd összebarátkoztak. Az író csodálatos embernek festi le az őrnagyot, kiemelve, hogy milyen nagy lábon élt, egészen addig, amíg kómába esett. „Elképesztően sokat evett, vizespohár számra itta a pálinkát, imádta és váltogatta a nőket. Egy biedermeier gavallér modorával hódolt az asszonyoknak, de mindig egyszerre, párhuzamosan többre volt testi-lelki szüksége. Az asszonyok pedig általában viszontszerették, tudomásul vették hűtlen-hűségét, mert vonzó volt egész egyénisége: kedvessége, segítőkészsége, szellemessége”.
Azért csak kimaradt egy két dolog a dicséretből. Például: ugyan ki merte volna visszautasítani a szovjet hadsereg „biedermeier” őrnagyát? És: mi történt azzal, aki esetleg megpróbálta? De Hegedüs emlékezésének folytatása is érdekes: „A tűzvonalban egymás után szerezte a vitézségi érmeket, és gyorsan haladt előre a ranglétrán. Ezeknek a személyes bátorsággal kiérdemelt sikereknek ugyanúgy örült, mint írói érvényesülésének. Egy gyermek játékosságával gyűjtötte a kitüntetéseket. Szerette mutogatni is vitrinben őrzött gyűjteményét, és mesélgette, hogy melyiket milyen tettéért kapta. Ezek a történetek annál kétesebb hitelűek voltak, mert aki többedszer hallotta, annak úgy rémlett, hogy más alkalommal más novellisztikus történet kapcsolódott egy-egy érdemrendhez. De ezt senki sem bánta, mert amit Illés Béla társaságban, asztal mellett elbeszélt, az mindig érdekes volt.”
Nem emlékeztet minket minden korok hősére, a nagy ívó, nőzős, anekdotázós figurára, aki hihetetlen történeteket költ önmagáról?
Ráadásul Hegedüs saját magának mond ellent, előbb „személyes bátorságról” ír, aztán „novellisztikus történetekről”. Az általam olvasott tanulmányok megegyeznek abban, hogy
Illés őrnagy papírmasé hős volt, gondosan felépített, a magyaroknak készített propaganda-figura, akár az ő Guszev kapitánya.
Valójában mit látunk? Egy hetvenkedő katonát, aki a szovjet hadsereg tagjaként hazatérve mindent megtehet Magyarországon, örül felettébb meglepő „írói érvényesülésének”, és közben szédíti a köré gyűlt sleppet. Ne tévedjünk: Hegedüs (is) pontosan tudta, kivel érdemes barátkozni, ha még szórakoztató is volt Illés – valószínűleg így volt –, ki mert volna ásítani egy-egy anekdotája alatt?
Amikor Szép Ernőnek kell kritikát írnia egy szovjet regényről
Illés Béla említett, azóta nagyjából elsüllyedt könyve (Szkipetárok) egyébként eredetileg még a Szovjetunióban jelent meg, ahol Illés igazi sztárírónak, fővonalas él-kommunistának számított.
Jellemző, hogy ő volt az egyik tagja annak a kísérőbrigádnak, amely a Szovjetunióba látogató George Bernard Shaw drámaíró köré csoportosult.
Logikus hát, hogy az őrnagy könyve a negyvenes évek második felében magyarul is megjelent, mások mellett szegény Szép Ernő írt kritikát róla. A költő a Haladásban megjelent cikkében olvashatjuk, hogy Illés a szovjet katonai levéltárban kutatott, ott találta meg a Monarchia áruló konzuljának jelentéseit, aki pénzért kémkedett Moszkvának az első világháború idején. A könyvet a költő érthetően agyondicsérte, de aligha véletlen, hogy a hosszú cikk nagy részében inkább Albánia történelméről írt… Azért a végére odabiggyesztette: „Népisme, történelem és regény a Szkipetárok, a detektívregény nem izgalmasabb. Olyan figurákkal találkoztam a Szkipetárok-ban, albánokkal, Izza Prelotzival, Kul Kulával, Nik-kel, Skander Bib Dodával, meg svabákkal is. olyan mintátlan emberi lényekkel. Bornemisza báróval, Szamek népfelkelővel, nehéz lesz őket elfelejteni”. Élhetünk a gyanúval, hogy a szegénységben élő, nem sokkal később elhunyt költő nem olvasta újra ez a csodálatos művet.
Hegedüs útja az állambiztonsághoz
Térjünk vissza Hegedüshöz, hogy egy kicsit felgyorsítsam az időt. Életrajza szerint 1945-1973 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola művészetelméleti tanszékvezetőjeként dolgozott, de közben 1946 és 1947 között a Köztársaság irodalmi rovatvezetője volt (oda írta meg említett kritikáját). Még arra is volt ideje, hogy 1946-1949 között a budapesti városháza osztályvezető tanácsosa legyen és a Pázmány Péter Tudományegyetem filozófiatörténet tanáraként dolgozzon. Emellett 1947-1949 között a Jövendő irodalmi rovatvezetője és a Március tizenötödike felelős szerkesztője volt, 1955 és 1957 között pedig a Magvető Könyvkiadó igazgatójának választották. (Máshol rövidebb időt emlegetnek). Ötvenhat az ő életét nagyon nem rengette meg, saját önéletírása szerint a lakásában, iszogatva töltötte a forradalom és szabadságharc napjait, nem állt sem ide, sem oda. Ennek megfelelően nem is vették elő, egyik jó barátja, Háy Gyula nem volt ilyen szerencsés. Hegedüs Géza pályafutása, bár a Magvetőnél lecserélték, igazán az ötvenes évek végén sem tört meg.
A hírszerzés egy nyugati utazás után vette célkeresztbe, beszervezésére 1961. április 18-án tettek javaslatot, a „Hargitai” fedőnevet kapta.
Az emigráns írókra állították
Említettem, hogy beszervezési dossziéjában (a munkadossziéja egyelőre nincs meg, ill. nem kutatható) nyoma sincs annak, miért vált ügynökké. Utazni utazhatott, remek állása volt, és látszólag zsarolni sem zsarolták. A szokásos kérdésekre ezt írták: „Miért vállalta a szolgálatot: elvi alapon”; „Feladata: – emigráns írók feldolgozása, ellenőrzése, kiutazásai során feladatok végzése”.
„>Hargitai< személyének tanulmányozásával 1960 októbere óta foglalkozunk. – jelentették. – >Zenész< fn. beszervezési jelöltünk – aki nevezettnek nevelt fia – feldolgozása során jutottunk el személyéhez. >Hargitai<-t elsősorban a vele való személyes kapcsolat során tanulmányoztuk és ismertük meg, másodsorban pedig munkahelyéről és ismerőseitől szerzett információk alapján. […] >Hargitai<-val személyes kapcsolatba 1961 március 11-én kerültünk első izben, amikor a KÜM Külföldi Magyarok Önálló Referaturájának nevében beszélgetést folytattunk vele legutóbbi angliai és franciaországi utazásának tapasztalatait illetően. […]
A lefolytatott beszélgetéseken >Hargitai< igen őszinte magatartást tanusitott, részletesen beszámolt külföldi útján szerzett tapasztalatairól és egyes személyek, valamint >Zenész< tevékenységéről.
[…]
A beszélgetések során hajlandóságot mutatott az irányban, hogy egyes személyek alaposabb megismerésében, esetleges befolyásolásában, ezek hazatérése érdekében a hivatalos magyar szerveknek segitségére legyen.
Az angliai irodalmi emigráció Ignótus [Ignotus Pál – a szerk.] vezette csoportjával szemben pozitiv magatartást tanusitott és mélyen elitélte azok tevékenységét. […] >Hargitai< beszervezését hazafias alapon kivánjuk végrehajtani. Beszervezését Virág Ferenc r. szds. elvtárs hajtja végre a BM Hazahozatali Bizottság – Rudás László u. 45. – helyiségében, azon részt vesz Varga Sándor r. őrgy. elvtárs is.”
Feltétlenül be kell mutatni az említett Hazahozatali Bizottságot. Ez a szerv végezte a forradalom után külföldre szökött, de egyéni elbírálás vagy amnesztia alapján kegyelmet kapott és hazatért személyek állambiztonsági ellenőrzését. Hegedüs beszervezését végül valóban az említett helyen hajtották végre, de előbb elkészítették a környezettanulmányt. Bár ehhez a legtöbb esetben legalább egy házmester és/vagy nyugdíjas kommunista segítségét igénybe vették, ezúttal két színésztől és az írószövetség egyik tagjától kértek véleményezést. Mind Simon Zsuzsa színésznő, színházigazgató, mind Horváth Ferenc színész pozitívan beszélt Hegedüsről, és az írószövetség „Pál” elvtársa is csak jókat mondott róla. Mindhárman a kommunista diktatúrához lojális, amúgy teljesen hétköznapi életet élő művészként jellemezték Hegedüst. Simon Zsuzsa a színészvilág egyik rettegett sztálinista alakja volt (csak nem annyira ismert, mint Major Tamás).
Ablonczy László a Hitelben felelevenítette azt a történetet, amikor Simon 1956 után azzal az életveszélyes hazugsággal vádolta Sinkovits Imrét, hogy a legendás színész fegyverrel kényszerítette őt a lemondásra a forradalom idején. Azt hiszem, ennyi elég a Simon karakteréről, értjük, miért őt és színésztársát kérték a “szakvéleményre”.
Az Összefoglaló jelentéshez (1961. április 17.) természetesen Hegedüs életrajzát is csatolták.
„>Hargitai< polgári családból származik. […] Hazatérése után jutott tudomására, hogy minden hozzátartozója, egyetlen öccsét kivéve elpusztult. […] >Hargitai< 1945-től megszakitás nélkül a Szinház és Filmmüvészeti Főiskola tanára. […] 1956-ban a Magvető Könyvkiadó igazgatója volt. […] A felszabadulás óta hozzávetőlegesen 2.500 ismeretterjesztő előadást tartott. […] Munkája elismeréseként eddig két izben kapott József Attila dijat, 1955-ben pedig a Szocialista Munkáért Érdeméremmel tüntették ki. […]”
Politikailag tökéletesen megbízhatónak számított: „1936-ban Ságvári Endre kérésére belépett a Szociáldemokrata Pártba. […] 1945 augusztusában belépett a Magyar Kommunista Pártba, később MDP tagja volt az ellenforradalomig. 1956-ban az Irószövetség drámai pártcsoportjában tevékenykedett. […] 1956 novemberében nem kérte az MSZMP-be való átigazolását. Jelenleg pártonkivüli.”
Említettem, hogy saját elbeszélése szerint 1956-ban otthon bujkált (kamasz fiát sem engedte sehová), ebben az állambiztonság jelentése sem talált hibát: „Az ellenforradalmat megelőző időben hajlott az irók által hangoztatott nézetek, követelések felé, de aktiv ellenséges tevékenységben nem vett részt. Ekkori politikai magatartása főként annak volt betudható, hogy jó barátságban volt a vele egy tanszéken dolgozó Háy Gyulával [aláhúzva – a szerk.] és Gyárfás Miklóssal [aláhúzva]. Háy-al jelenleg is baráti kapcsolatot tart fenn. Közvetlenül az ellenforradalom kitörése előtt a főiskolán megrendezett ellenforradalmi gyülésen nem vett részt, bár arra meg volt hiva. [így] Mint irószövetségi tag, részt vett a szövetség 1956-ban megrendezett vitáin, de ezeken nem tanusitott ellenséges magatartást.”
Hegedűs „Hargitai” fedőnéven először 1960-as és 1961-es külföldi tanulmányútjairól adott jelentést, de hivatalosan csak ’61 májusában szervezték be.
Ekkor már – a jelentés szerint – saját ötlettel is előállt: „>Hargitai< meglehetős részletességgel beszámolt utjáról és szerzett tapasztalatairól. […]
Javasolta, hogy segitsük elő különböző irók, tudósok, müvészek kiutazását Angliába, akik az ott élő emigránsok felé hasznos propagandatevékenységet tudnának folytatni, helyes irányba tudnák befolyásolni a kint élő személyeket. Ehhez az ötletéhez erősen ragaszkodott és a beszélgetés folyamán erre többször visszatért.
[…] Közöltük vele, hogy beszámolóját nagyon értékesnek tartjuk és ugy látjuk szükséges lenne az abban felvetett kérdésekről, illetve személyekről részletesebb megbeszéléseket folytatni és közremüködésével célravezető elképzeléseket kialakitani. Ebbe beleegyezett. […] megállapodtunk vele abban, hogy május 3-án az Astória Hall-ban találkozni fogunk és Szabó Zoltán [falukutató, publicista, lap- és könyvszerkesztő, a nyugati emigráció egyik vezető alakja – a szerk.] körülményeit beszéljük meg. […]
>Hargitai< bevonását végrehajtottuk, hajlandó velünk a közös cél, – az emigráció egy részének megnyerése és az ellenségesen viselkedők lejáratása, – érdekében együttmüködni. Mint emlitette >tudom ugyan azt akarják mint én< […] Együttmüködési, illetve titoktartási nyilatkozatot nem állittatunk ki vele, ez elriasztotta volna őt.”
A Kádár-diktatúra és az állambiztonság egyik legfőbb törekvése az amúgy is megosztott nyugati magyar ellenzék bomlasztása, megosztása, leszalámizása volt. Ennek amúy is mesterei voltak, Hegedüs Géza is beszállt a játszmába.
Vezetőkép: Fortepan.hu
Folytatom.
Box Hill
2023-01-08 at 18:03
Kata, 2022-05-15 at 11:28
Ne hazudjunk.
“”Az ellenforradalom alatt és rövid ideig utána kormányellenes volt” – áll Szabó István 1958. májusi jelentésében Gyárfás Miklós drámaíróról. A Gervai András kritikus-filmtörténész által az Élet és Irodalomban a múlt héten közzétett jelentésrészlet nem arra utal, hogy Szabó csak úgy és olyan adatokat hozott a rendőrség tudomására, amelyek nem árthattak senkinek.”
(HVG, 2006. február 2.)
Kata
2022-05-15 at 11:28
Ez egy tipikus hitelrontás és karaktergyilkosság!
Hegedűs jelentett valakiről valamit? Az nem derült ki, nagy valószínűséggel nem. Beléphetett, hogy békén hagyják. Szabó István se jelentett senkiről semmit, bár őt inkább kényszerítették. Szóval nagy baj, hogy az akták nem lettek nyilvánosságra hozva! Hegedűs rendkívüli tudását és életművét nem csökkenti ez a cikk.
Mark
2017-11-15 at 01:00
errol az emberrol van elnevezve iskola is Budapesten
Artur
2017-11-13 at 17:56
Mező Gábor annak nézzen már utána, ki az, akit nem szerveztek be, ha a hatvanas évek elején mehetett az USA-ba, vagy csak Londonba, bárhová.. Véletlen sem védem a kis patkányt, de ő nyíltan komcsi, a 251 aláíró között van. Írósága oda, súlya semmi lett, igazából ha irokéz indián lenne, nevét sem mondaná ki többet törzse. De nem irokéz, nem is magyar, nemzetközi csupán.
Illés Béla olyan undorító, hogy szót sem érdemes rá vesztegetni. Smink nélkül mehetne egy tevekör darabba, szereplőnek is, mint a király tevepárduca, a nonpluszultra. Guszevek ezek mind.
S még ezek szapulják fikázzák Kosztolányit! „Vállalhatatlan sorai miatt.” Nem irigylem a kutatót. Valami olyan ronda, ocsmány ez az egész hangadó értelmiségi banda. Mint éji lepkék zizegnek a hatalom fénye körül, s aztán mártírok lesznek azonnal, ha elkapja őket a marxista gépszíj. Egymás elvtársai, olyan, mint a Fülledt utcák meleg bárja lenne ez.
Artur
2017-11-13 at 17:32
OKTÓBER 23-ÁN délelőtt a nagyszínpadon a Varró Gáspár igazságának főpróbáját
vezette Major Tamás, a házi színpadon pedig Marton Endre irányításával Arthur
Miller Salemi boszorkányok című darabjának olvasópróbájára került sor. Az
eredeti dráma előadását Miller nem engedélyezte, mondván: a kommunista
világ foglalkozzon saját boszorkánypereivel. Így Hubay Miklós fordításában
Marcel Aymé francia átdolgozásában tervezték a bemutatót. Amikor a próba
végén a színészek kiléptek az épületből, az addig szivárgó hírek, találgatások
káprázatos valóságként elevenedtek meg: a Keleti pályaudvar felől nemzeti zászló
folyamában a felvonulók serege menetelt. Sinkovits Imre gyakran felidézte,
s halála után előkerült naplójában is olvasható, Pongrácz Gabriella párttitkár
társaságában miként került a MEFESZ-tüntetőkkel a Petőfi-szoborhoz, ahol Gellért
Endrével és Benedek Andrással is találkozott. A térre „robogott” Kuczka
Péter író, aki szavalásra bátorította a Nemzeti színészét, „Furcsa izgalom vett
erőt rajtam. Ilyet még nem éreztem” – jegyezte naplójába. Sinkovits felszaladt
Petőfi téri otthonába, ahol világos ünnepi öltönyét magára kapta, felesége, Gombos
Katalin által kokárdával díszítve, Ady- és Petőfi-kötettel kezében visszasietett.
Filmfelvétel is őrzi, amint a szobor talapzatánál verset mond. Először Batsányi
A francia országi változásokra, majd a Látó, aztán a Feltámadott a tenger, majd
Kutyák és farkasok dala következett, s a kis forradalmi versantológia a Felszállott
a pávát követően a Nemzeti dallal zárult. „Megrázó volt, a több ezres tömeg velem
együtt visszhangozta: A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább
nem leszünk!!! Gyönyörű volt” – jegyezte naplójába. Végezetül felolvasta
az egyetemisták kiáltványát, majd a színi akadémistákhoz csatlakozva a tüntetőkkel
a Bem-szoborhoz vonult, ahol Bessenyei Ferenc a Szózatot mondta, s
minthogy az esti Galilei előadására indulóban ifjú társát szólította: mondjon ő
verset, de az emberek itt már nem igényelték a poézist, és szavalóját sem, mert
a politikus hangját követelték. Miként a Parlamentben is: Sinkovits oda is bejutott,
s az erkélyről a Fölszállott a pávát mondta volna, de kifütyülték, s aztán már
„a Nemzeti dal se kellett”. Nagy Imrét követelték, s a Parlamentben Sinkovitsot
kérték: hívja a politikust. Tárcsázott, és győzködte feleségét: küldje a férjét, mert
sok ezren a nevét skandálják! Nem, nem, aztán néhány perc múlva újra sürgető
hívás, miközben gépkocsi érkezett érte az Orsó utcába. S amikor Nagy Imre az
erkélyre lépett, a Nemzeti színésze fénymesterként működött, mert asztali lámpával
alulról világította meg az oly igen követelt szónokot, aki általános füttyel
kezdte végzetesbe emelkedő forradalmas belépőjét.”
Klassz.
Megrázó volt, a több ezres tömeg velem
együtt visszhangozta: A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább
nem leszünk!!! Gyönyörű volt” – jegyezte naplójába. Na igen.
Hát igen. A kommonista világ foglalkozzon tovább a saját boszorkánypereivel. Ez meg is történt sajnos, enné meg a fene őket. Hát sosem felejti, kádár jános elvtárs meleg biztató tekintetét, mosolyát. Hát nem megesküdött a magyarok Istenére! Nem él oly velszi bárd, ki neved diccsel ejtené, no, halld meg Eduárd!
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Kicsit olyan ez az Ablonczy, mintha Sam Small csodálatos életét írná. Sam felhívja az angol királyt, aki persze azonnal fogadja telefonon, s megkérdezi tőle, most akkor még mindig vasárnap van, mert lassan már két hete ez a csoda történt velük. Még két oldal, s együtt fognak elrepülni kéz a kézben, dicső forradalmáraink, az érzékeny lelkű, belső világát oly annyira kereső Major s Beck Judit. Gyarmati Fannival mi lesz, s a meggyilkolt Radnótival, illetve emlékével?
Ha igaz, a Sam Small változat, akkor hogyan volt lelkük aláírni, ötvenhat ellenforradalom volt, s hogyan tudtak hajlongani a gyilkos kádár előtt. Ha zömében az, ami, ripacsok utólagos önfényezése, akkor önmagára valamit is adó ember, forrásként csak fenntartásokkal fogadhatja. Mint ezt a kis tetű Hegedüs Gézát is, ezt a bolsevik békát, vagy gombát. Minek nevezhetjük. Ez a név, nagyon nem jó. Hegedüs D. Géza.. Na igen. Milyen önképet fog ő is alkotni? Utólag. Mintha gondosan kiretusálnák a magyarok történetéből. Éppen csak mindig a tényleg magyarokat, a valódiakat..
Most megy a tévében Verdi szabadság kórusa.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
Jó és rossz között különbséget kell tenni.
Artur
2017-11-13 at 17:02
Nos Simon Zsuzsáról, keserű sorokat írt Jávor naplójába. Megölöm egyszer ezt a nőt! Ott ártott neki, ahol tudott az elvtársnő.
„Az egykori férfiideál fénye ugyan megkopott, de a közönség még emlékezett rá, örült a hazatérésének. Ám röpke sikerei régi népszerűségének szóltak. Egyik-másik színigazgató, például Simon Zsuzsa mérhetetlen gyűlölettel fordult felé: „MAGA CSAK VOLT, JÁVOR ÚR!” – ilyeneket vágott az arcába. Nem csoda, hogy a legendás színész állapota rosszabbodott. Felesége bekerült a szívsebészetre, őt pedig gyomorrákkal műtötték. Egy év múlva újabb operációt hajtottak végre rajta, ekkor már tudni lehetett, hogy nem sok van hátra az életéből.”
Azért is különös ez, mivel Jávor igen bátran kiállt mellettük, a szerencsétlen! Págert majd dédelgetik, mi bajuk volt, az erkölcsös, senkinek sem ártó, nagyvonalú kedves Jávorral a komcsiknak rejtély. Major egy féreg. Simon Zsuzsa, Mányai Lajos is, Horváth Ferenc pedig minden idők legtehetségtelenebb ripacsa. Azt hiszem a Madách párttitkára lett a hatvanas évektől. Egyszer élőben közvetítették a november hetediki szavaló ünnepséget. Az összes ismert színésznek be kellett véreznie a kezét, szurok nélkül nem ment. Ez talán már a hetvenes években volt. Sulyok belesült, Mensáros fölényes és jó volt mint mindig. (Utólag olvasom nála, taxiba ült a szégyenletes szereplés után, s azonnal a templomba ment, meggyónni. ) Hiába volt az élő adásnak egy varázsa. Horváth Ferenc, hízelgek magamnak azzal, az én szuggerálásom hatására is, annyira belesült, s annyira dilettáns volt, hogy ki kellett vezetni. Égtek az elvtársak, mint a német épület. Később gyurcsány szilvássy nevű belügytitokminisztere is megvádolt, mi magyarok szurkoltuk beléjük a vihart, a veri az ördög a feleségét, állami augusztus 20-ájukon. Amikor a bamba felvonulók, a nép ámulva ünnepli rabtartói tűzijátékát. Igaza is volt, a haláleseteket nem akartam. Vagy igen?
Ajánlom mindenkinek Dékány András 200 négyszögölét. Agárdon együtt keresnek telket, békét, Jávor Pállal. Jávor majd a kemény időkben Agárdon talál menedéket. Majd megint furcsa dolog ez, bizonyítani nem tudom. De ugyanazok adják fel, akik majd 46-ban, majd közvetlen halála előtt oly szemetek vele. Nem keresztényekről van szó.
Artur
2017-11-13 at 16:07
Dühömben meg akartam számolni, hány kötetem van tőle. Mindegy, sok. A bálványrombolók 1944 Anonymus kötete. Erről hallgat persze, hogy a szörnyű Horthy alatt is kiadták még. Gyarmati Fanni döbbenten írja, Hegedüs Gézuka meghízva jön vissza a Dontól. Bezzeg Miklós napi szenvedéséről mindig gondoskodnak 44 márciusa után…
Érteni vélem most már, erősíti teóriámat, miért is tudja, az összes marxista zsidó megúszni, s miért pusztulnak el, Radnóti, Szerb, Halász, Sárközy,stb. A bálványrombolókat már nem olvastam el, csak bele olvastam. Most már nem is fogom. Házi zsidóm volt, öntudatos marxistának mondta magát, ateistának, de azt hittem, gerince az van. Hát nincsen. Neki sem.
Miért szerettem, miért dőltem be a kedves stílusának, raccsolásának, csúnya törpeségének és esettségének? Hajlamosak vagyunk a fogyatékosról, a tehetetlenről elhinni, hogy bizonyára kedves és ártatlan ember. Annak is tűnt. Nem volt véresszájú fajta, s azt hittem, szereti a magyar népet, és az irodalmat. Senki nem ismerte nála jobban Jókait. Valahol írja orvos bátyjával, azon versenyeztek, ki tudja meglepni váratlan a másikat egy Jókai idézettel. A vesztes, ha nem kapcsolt azonnal, fizetett, mint a katonatiszt. Ezért az éjszaka közepén felhívta a bátyja, s köszönés helyett Jókait olvasott neki. Vagy tudta, vagy nem. Többnyire igen. Ez nekem imponált. S megbocsátottam neki, hogy önönmagát is nagy kaninak s nőhódítónak mutatta. Ez olyan vudiellenes jellegzetes faji vonásuk, véltem én.
Amiben becsületes volt, ezért tudom sokszor idézni, hogy kertelés nélkül elmondta, tanulhatott háborítatlan, „Európa közepén” s senki soha nem tartotta be a zs.törvényeket,stb.. Gyerekíró volt, igen kedves, behízelgő stílusban. Felnőtt fejjel az ember mindig csak tervezi, el fogja újra olvasni. De nincsen rá idő, sajnos. EZEK UTÁN HOGYAN LEHETNE ÚJRA OLVASNI? Illés Béla egy féreg volt, Hegedüs abban volt különb, hogy tudtommal mindenkivel barátságos volt, s sosem titkolta, hogy meggyőződéses elvtárs. Én mindig azt hittem, illetve hiszem, minden komcsi zsidó. Ha egytől 100ig pontozni lehetne a hazai komcsikat, Hegedüs eddig valahol 90 körül volt. Kómlós János mondjuk, vagy emdzsipi dupla nullák. Rajongott a görög római kultúráért, még mindig értéknek látom sok művét, ha az ember mindig is tudta, egy kicsi kis zsidó bácsit olvas. Nem tehet róla a szerencsétlen, hogy annak született. Amikor Szent Istvánról azt írta, hogy félrészben zsidó, még nevettem is rajta. Legalább lesz mivel húzni, a kenetteljes mindig állampártiakat. Az Ignotus ügyet sem érzem oly súlyúnak, hiába na, csak a házizsidócskám, mivel Ignotusék rondább banda, mint ő eleve. De. Nem ismerem annyira a témát, mint a szerző. Nehéz elhinni, valaki is komolyan vehette őt, viszont ez az ingoványos ügy megmutatta, az ártatlan sikló is képes mérgesfogakat növeszteni. Enné meg a fene!
Azt hiszem éppen a fiataloknak köszönhetően utolérte a végzete. Nem marad fenn a műve, a besúgásra az árulásra nincsen bocsánat. Hülye lehet valaki, félrevezetett, ostoba. Ennek elég sokszor mutatta is magát. Most látom, rá is játszott, sajnos. Az ateista marxizmus olyan dögvész, mely még napjainkban is diadalmasan kísértetként járja be Európát is. Aljas nem lehet senki, s soha többé egy szavát sem hiszem el, hiteltelen ember lett.
Írásaiban nem gyűlölte a magyarokat, ebben oszkárszabóistván volt, édeske stílusa, békét hirdetett s a jót éltette. Szavakban. A vonalas vulgármarxista fejtegetések, a nemesség ostorozása, annyira napi szinten ment a kádárizmusban, hogy fel sem vette az ember. Nem jelenhetett volna meg, másképpen. Azért sem fájt, mert nem volt közölünk való, hiába tagadnám, csak egy alsóbbrendű kis lénynek látta az ember. Neki szabad. Hát, sajnos nem. Arra nagyon jó ez a cikk, hogy ha valaha is pálcát akarnék törni Horthy fölött, miért volt ilyen gyagyus, s miért védte meg azokat, akik a pusztulásunkat okozzák most. Ez a bolond belső hang azonnal mondja majd nekem. Emlékezz Hegedüs Gézára! Mennyire be tudott csapni..
Olyanok ezek a zsidók, mint a szurok! Aki hozzájuk ér, képtelen lesz, nem szurkos lenni. Hány gyereknek ajánlottam! Egy derék komcsi ilyen is van, ha oly kevés is. Aha.
Annabanna
2018-02-09 at 23:02
Döbbentem olvasom megjegyzéseit! Miért nem elemzi a mai pol.i viszonyokat? Az tetszik, hogy a Kojot c. versenyfilmet kivonták a programból? Nem vitatom: a diktatúra ilyen. Bár én lelkes úttörő voltam: kirándultunk, daloltunk, játszottunk … A 70-es években a kollegáim emlegették: ki lehet közülünk “besúgó”? Nem hittem, hogy valaki jelenteni tudja, mit mond egyik ismerőse a másiknak. Aztán a rendszerváltáskor cca 1/2 évre megnémultam. Viszont a jelen milyen? Egyetlen témát érintek még. Szintén a 70-es években az egyik társasági beszélgetésben egyikünk mondta: ő most is alájuk gyújtana. Haza utaztam Bp-ről: megkérdeztem a szüleimet hogy vagyunk a zsidókkal? Apám válasza az volt, ugyanúgy éltek, mint mi. Senki nem angyalka, ön sem, én sem! De nem szabad gyűlölködni! Tessék átgondolni a véleményét! Pl. most a cserkészet a sláger. Miért nem lehet látni, hogy az egyik diktatúrában az volt, a másikban pedig az úttörők voltak. Miért jobb az egyik diktatúra, mint a másik?
Ferenc
2017-11-13 at 12:14
“Jó” efftárs!
Gáspár Anett
2017-11-13 at 12:01
Megírta a magyar írók életrajzát két kötetben. Már az első sorokban közli, hogy ki volt zsidó, ki nem. A legtehetségesebbek természetesen a zsidók voltak, a többi a futottak még, de egyik sem volt magyar. 🙂
Nem volt rasszista… csak magyargyűlölő… 😉
ballibutáló
2017-11-13 at 11:13
Ez is hitvány MSZMP-S élősködő volt az országon mint a parazita balosan liberális rákosi-i ,kádári MSZ(M)P mára sok részre szakadt balliberális pártjai.