A magyar egészségügy a közhiedelemmel ellentétben még egész elfogadhatóan működik. Erről azon polgártársaink mesélhetnének leginkább, akik Angliából, meg Németországból hazajárnak bizonyos ellátásokat igénybe venni. De a problémák és a kihívások is óriásiak, amelyeket az elmúlt nyolc évben még nem sikerült megoldani. Azonban a három kétharmad kell ahhoz, hogy az egészségügy pénzei felett exponáló érdekcsoportok ereje végre megtörhető legyen.
Az átlagember általában rossz helyen keresi a legnagyobb maffiózókat: az éjszakai életben, a bankszektorban, illetve a politikában természetesen. Ez azonban sok esetben még nagyságrendi tévedés is, ugyanis a legnagyobbak sajnálatos módon sokszor olyan területeken teremnek meg, aminek vagy jobb sajtója van, vagy nem emiatt van rossz híre.
Egy orvos felebarátom mondta bizonyos ügyletekre utalva, hogy szerinte jobban jártunk volna, ha Pintér Sándor nem belügyminiszter, hanem egészségügyi miniszterként fungál, a bűnüldözési tapasztalatára talán még nagyobb szüksége is lenne ezen a területen, mint amennyi Portikék megrendszabályozásához kellett.
Persze nem szabad megfelejtkeznünk arról sem, hogy társadalmunk alaptulajdonsága, a notórius hülyeség is komoly szerepet játszik abban, hogy az egészségügyre költött pénz egy része rossz zsebekben landol. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 33 éve van módom megfigyelni alulról és feljebbről a magyar egészségügy változásait, az élettapasztalataim jelentős részét itt szereztem. A végtelen áldozatvállalás és a kiégettség, illetve a rendszerváltás után egyre inkább elharapódzó embertelen gátlástalanság olyan keveréke jellemzi, amely talán kívülről nem is érthető meg.
Az egészségügyi rendszer, mint annyi minden más, a diktatúra utolsó pillanataiban kapott gellert, amikor is a kommunista reformközgazdászok még a Németh-kormány idején kitalálták, hogy piacosítják az egészségügyet is és azon is jól meggazdagszik majd a posztkommunista elit és persze a szadeszos maffia. Ennek érdekében hozták létre (illetve adaptálták “nyugatról”) azt a finanszírozási rendszert, amely elvileg teljesítményfinanszírozás, valójában egy olyan torzító eszköz, amely lehetőséget teremt az egészségügyön élősködő hálózatoknak, hogy legálisnak és szükségesnek látszó módon pénzt vegyenek ki a rendszerből, és amely a nagyobb finanszírozási összeg reményében eltorzította a betegellátók adatszolgáltatását. Ez a projekt aztán simán folyt az egészségügy „leóccsításaként” 2010-ig, ugyanis addig nem szűnt meg a remény, hogy valamelyik kormányt rá lehet venni majd a kórházak és a teljes egészségügy privatizációjára tőkebevonás címén. Hornék olyan ügyesen alakították át a mentést és a betegszállítást, hogy az mostanra sem heverte ki, viszont a kormánytagok rokonsága szép kis vállalkozásokat alapítottak a privatizált részekre. Gyurcsányék meg is próbálkoztak vele még utoljára, de ettől már akkor a kevésbé zakkant szocik és szadeszesek is visszariadtak, hiszen tudták, a folyamat hatására milliók veszítenék el az ingyenes egészségügyhöz való jogukat úgy, hogy esélyük sem lenne a piaci egészségügyi ellátás igénybevételére.
Ezt sikerült megértetni a rablóbandák vezetésével, na meg azt is, hogy ez egy olyan dolog lenne, amiért okvetlenül meglincselik őket. Őszöd után ez amúgy is aggasztóan aktuálisnak tűnt a számukra, ezért inkább abban maradtak, hogy miután nyugati segítséggel belebuktatják Orbánt 2010 után a válságkezelésbe és ők diadalmasan visszatérnek, majd akkor, válságkezelés címén játsszák át az egészségügyet a nyugati multiknak „ócsón”, természetesen rengeteg kenőpénzért.
Szerencsénkre a haldokló nyugat már 2010 táján sem volt elég erős ahhoz, hogy egy szabadon választott nemzeti kormányt megbuktasson Közép-Európában, legfeljebb arra, hogy egy olyan többszörösen bukottat hatalmon tartson, mint a Gyurcsányé, ezért maradt minden a régiben: egy eleve hibás koncepció mentén létrehozott és agyonfoltozott finanszírozási rendszer tartott életben egy teljesen korszerűtlen ellátási rendszert, amelyet elemi valóságismeret nélkül reformálgattak, politikai megrendelésre. Ez a rendszer persze kitermelte a maga külső és belső élősködőit, a jogi környezetet pedig úgy alakították ki, hogy nem lehetett annyit lopni a betegellátás kárára, hogy a felelősöket rendesen el lehessen meszelni. Volt olyan kórház, ahol havonta annyit fizettek a pénzügyi hiány kezelésére felvett cégnek, mint a havi hiány maga, majd csodálkoztak, hogy a hiány megkétszereződött. Mindeközben aggasztó méreteket öltött az orvos-elvándorlás és a valódi szakemberek elkeseredetten magyarázgatták az egymást váltó, gyakorlatilag gyagya szadeszes minisztereknek, hogy egy megfelelő képességű ügyeletvezető traumatológus kiképződéséhez, megfelelő tapasztalatszerzéséhez kb. 25 év kell, ha az most kezdi az orvosit. Nyilván nem véletlenül lettek hülyék a miniszterek akkoriban, jól bejáratott maffiatevékenység állt a jelenség mögött.
2010 után az orvostársadalom bizonyos köreinek nem állt érdekében kihasználni az ország újraszervezését elhatározó és azt meg is valósító Fidesz lendületét, hanem inkább sokféle eszközzel még azt is akadályozták, hogy az egészségügyi kormányzat reális képet alakíthasson ki a valós helyzetről.
Már az is egy illúzió, hogy az egészségügy ismeri a saját helyzetét: az egészségügy a legbonyolultabb társadalmi alrendszer, több száz magas szinten művelt szakma együttműködésén alapul, amelyekből nem lehet értően áttekinteni a másikra, mert mára már a specializáció annyira előrehaladott és a szakmai mindennapok is szinte teljesen eltérőek.
A rendszerbe csak belekavart az egészségügyi közgazdász szakma megjelenése: a gazdasági igazgatók egy része bármely szakképzett szabotőrnél jobban akadályozza az intézménye működését. Ugyanis ezek az emberek mindenféle tapasztalat nélkül próbálták meg gazdasági alapon „racionalizálni” a kórházuk működését és az egyetemről nem hozták magukkal az egészségügy napi működésének ismeretét. Legendás történet, hogy az egyik intézményben az volt az új gazdasági igazgató antréja, hogy az első értekezleten közölte az osztályok főnővéreivel, megszünteti a pozíciójukat, mert nem csinálnak semmit. Válaszul a főnővérek írtak egy négy oldalas felsorolást (egyes sorköz, tízes betűnagyság), hogy mit döntsön el a nagyságos gazdasági igazgató úr ezentúl osztályszinten naponta, hetente, havonta, mert ők nem fogják. Nem lepődtek meg, hogy az ötlet valahogy többet nem került szóba.
A toalettpapír, ami mindig eltűnik
Tisztelet a kivételnek, egy részük máig az egészségügy működésének megértése nélkül „gazdálkodik”. Illetve nem gazdálkodik, hiszen cikkünk apropója éppen az, hogy a számtalan OEP-ellenőrzés után az ÁSZ is kimutatta, hogy az egészségügyi intézmények egy részénél a gazdálkodás fogalma nem megfelelő a pénz elköltései módjának jellemzésére. Ajánlom az egészségügyi kormányzat figyelmébe azokat a pereket, amelyeket szűkös lehetőségei között az OEP az ellenőrzései kapcsán indított és amelyekből számtalanszor nem lett büntetőügy, és sokszor, finoman szólva az erős bírói inkompetencia hatására, az elszármaztatott pénzeket sem lehetett visszaszerezni. Ha pénz nem is, rengeteg tanulság lenne kibányászható innen. Mint ahogy a számtalan privatizációs, működtetési szerződés is tanulságos, valamint a feladatok szokásos kiszervezése sem sikerült mindig a “legszerencsésebben”.
Azonban természetesen az is igaz, hogy az egészségügy sem igazgatható közgazdasági szemlélet nélkül. Azonban jelenleg, a látszattal ellentétben, az egészségügy komplex rendszerének áttekintő ismerete és a szükséges közgazdasági ismeretek kevés embernél állnak egyszerre rendelkezésre. Az Állami Számvevőszék vizsgálata alapján némely helyen még be sem vételezik azt, amit megvettek. Innen könnyű lesz felfelé elmozdulni. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy rengeteg szükséges fejlesztés valósult meg az elmúlt nyolc évben és szinte minden területen, a bérezéstől, az ellátásszervezésig jelentős előrelépések történtek. De a fő lépés, a “betegségügy” egészségüggyé alakítása még előttünk van.
A harmadik kétharmad, valamint a gazdaság és a közigazgatás majdnem teljes konszolidációja kellett hozzá, hogy az egyik legnehezebb területhez egyáltalán hozzá lehessen nyúlni. A gyógyszer- és orvosi műszergyártók, a gyógyászati segédeszközök gyártói és forgalmazói (tisztelet a kivételeknek) most már nem elég erősek ahhoz, hogy hű vazallusaikkal, az ellenzéki pártok elitjével és a liberális értelmiséggel karöltve megakadályozzák az egészségügy szükséges átalakítását, különös tekintettel a teljesen alkalmatlan finanszírozási rendszer újratervezését, aminek egyik legnagyobb haszonélvezői.
Ez egy hatalmas csata lesz, amelynek során a liberálisok hisztije nagyobb lesz, mint a kultúrharcban, mert itt sokkal több rövid távú politikai hasznot remélhetnek; elemi érdekük az egészségügy katasztrófájának előidézése vagy legalább annak híresztelése.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS